2017. november 17.

Please, say you remember me - 19.rész


Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Milyen volt az őszi szünet? :) Remélem, mindannyian jól vagytok :) Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását. A végéért, előre is bocsi, de hát ilyen rész is kell :) Kíváncsian várom, mit gondoltok róla. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily 

Fekete szalag napja - November 30








02.18.
~ Ivy ~
A szerda éjszakám egy része meg a csütörtök nappalom információgyűjtéssel telt a bandáról, Liamről és a többi fiúról. Nagyon bezsongtam, nem tudtam abbahagyni. Mindent kiírtam, ami egy kicsit is fontosnak tűnt. Kettőnkről is találtam dolgokat. Úgy írták 2014 elején vállaltuk fel a kapcsolatunkat a nyilvánosság előtt. Egyes források szerint túl kevés információ szivárog ki rólunk, nagyon zárkózottak vagyunk. Ennek ellenére szalagcím – vagy hogy a fenébe kell mondani – volt, amikor megsérültem. Ezt is megírták, azonban semmi konkrétum sem volt benne. Ez csalódást okozott. Minden szarból képesek hírt csinálni, semmit nem írnak meg normálisan és általában a valóságtartalma a cikkeknek annyi, mint a somersby alkoholtartalma. Gátlástalanul hazudnak, gerinctelen férgek. Én meg amilyen hülye vagyok, elolvastam ezeket a marhaságokat, de nem baj, megérdemlem.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pénteken reggel az ébresztőm hangjára ébredtem fel. Ekkor már egyedül tartózkodtam a házban, hiszen fél tízet mutatott a telefonom órája. Jennával úgy beszéltük meg, hogy egy óra múlva eljön értem és megnézzük a boltot, illetve újra láthatom a barátaimat. Már nagyon várom, izgatott vagyok, mint gyerekként karácsony reggel.
Megmosakodtam, rendbetettem a hajamat, majd meleg ruhába bújtam. Februárt mutatott a naptár a tél utolsó hónapját, mégsem nézett ki úgy, hogy jönni akarna a tavasz. A hideg miatt csak rövid ideig szellőztettem a szobában.
Rendelkezésemre állt még némi idő, ezért elugrottam a közeli boltba. Vettem péksüteményt reggelire, amit aztán a házban meg is ettem. Épp időben végeztem, pár perc múlva meghallottam a csengőt. Izgatottan nyitottam ajtót Jenna barátnőmnek.
        Szia! – üdvözöltem boldogan.
        Szia, Ivy! – széles mosollyal az arcán ölelt át. A karjaimat köré fonva erősen magamhoz szorítottam. Olyan, mintha ezer éve nem találkoztunk volna.
        Annyira jó újra látni – elnevettük magunkat, mivel tökéletes összhangban mondtuk ki ugyanazt. A barátnőm szó szerint ragyogott, aminek az okát nem tudtam volna megnevezni.
        Hozd a cuccod, menjünk, a többiek már várnak minket – mosolygott rám.
        Rendben – felkaptam a kabátomat meg a táskámat, aztán bezártam magam után az ajtót.
Az autóút beszélgetősen telt el. Jen megjegyezte, hogy szépen elhalványultak a sebeim, azt hitte, még ennél jobban fognak látszódni. Igazából látszódtak is, de a hajam alatti bőrön terültek el a csúnyább foltok, ott ütöttem meg jobban. Kész szerencsének tartottam, hogy nem szakadt szét a bőr és így nem kellett leborotválni a hajamat. Az nagyon megviselt volna.
        Mi van most a bolt ügyeivel? – kérdeztem az egyik piros lámpánál.
        Én intézem őket több-kevesebb sikerrel. Puskázok abból, amiket te csináltál korábban, illetve felhívom a könyvelőnket, ha nagyon tanácstalan vagyok – magyarázta. Egy cseppnyi neheztelés kevés, annyi sem volt a hangjában, mégis elöntött a bűntudat, amiért miattam ez is az ő nyakába szakadt.
        Értem – motyogtam.
        Ne félj, nem olyan zűrös a helyzet. Korábban megtanítottál jó pár dolgot, ha valami miatt nem tudnád csinálni vagy ilyesmi, ehhez nagyon ragaszkodtál. Sajnos jól jött – zöldre váltott a lámpa, így tovább mehettünk.
        A papírokkal volt valami gond? – érdeklődtem.
        Nem – megrázta a fejét – Steffel mindent megoldottunk.
Hárman alapítottuk a vállalkozást és legalább kettőnknek az aláírása kell ahhoz, hogy bármit csinálni tudjunk. Ragaszkodtunk ehhez, bár sosem kellett kényszerítenünk a másikat, kivétel nélkül mindig egyetértettünk abban, hogyan akarjuk irányítani a bolt ügyeit. Már persze amennyire emlékszem.
        Ivy! – barátnőm csettintett néhányat az arcom előtt.
        Tessék? – zavartan pislogtam rá.
        Itt vagy? – kérdezte aggódva.
        Igen, csak elgondolkoztam.
        Azt láttam, gyakran csinálod ezt? – kiszállt a kocsiból. Te jó ég! Észre sem vettem, hogy megállt alattam az autó.
        Nem tudom – követtem a példáját és én is elhagytam a kocsit.
Pont a boltunk előtt állt meg. Chocolate Bombastic Ltd. nagy kék betűkkel díszelgett a felirat. Istenem, még mindig olyan gyönyörű. Az első pillanattól kezdve szerelmes voltam ebbe a névbe és az egész üzletbe. Mintha csak a gyerekem lenne, ott voltam, amikor született, gyakorlatilag hárman szültük, bár ez így kissé furcsán jön ki. A kirakat díszítése nem olyan volt, mint emlékeztem. Most éppen az adott évszakra jellemző jegyeket viselte, akkor nyáron, mikor elkezdtük, krepp-papír díszítés dobta fel a kirakatot, na meg a Megnyitottunk! felirat.
        Na, mi az, nem jössz? – hallottam meg barátnőmet, aki várakozóan figyelt engem az üzlet ajtajából.
        De, máris – megindultam felé.
Odabent tartózkodott néhány vásárló, akikkel nem igazán foglalkoztam, hiszen a szemem azonnal elkezdte keresni a barátaimat. Amint megpillantottam Mirandát, odafutottam hozzá.
        Szia! – reakció időt nem adva átöleltem.
        Szia, Ivy! – viszonozta gesztusomat – Jó újra látni – elhúzódott tőlem.
Arrébb álltam, míg kiszolgált egy vevőt. Alaposan megnéztem őt. Igazán csinos nő lett belőle. Kattant egyet a másik pénztár, mire odakaptam a tekintetemet. Ott egy fiú állt. Jó darabig figyeltem őt, mire felfedeztem az arcában néhány ismerős vonást. Elmosolyodott. Úr Isten! Ez Jimmy. Te jó ég, milyen helyes srác lett.
        Én nem kapok ölelést? – majdnem szívrohamot kaptam, mikor meghallottam a hangot a hátam mögül.
        Stefanie! – fordultam meg boldog mosollyal az arcomon. Stef jó erősen magához szorított. – Hé, ez fáj – próbáltam eltolni magamtól. Nem minden seb gyógyult még be teljesen.
        Ó, bocsánat, ne haragudj! – Stefanie azonnal elengedett.
        Nincs semmi baj – ráztam meg a fejem. Ez nem esett jól.
        Hé, én nem kapok semmit? – kissé sértődött és nagyon mély hangot hallottam a hátam mögül. Megfordultam.
        TJÉ, mi történt a hangoddal? – mindenki nevetni kezdett – Mi az? – néztem körbe összezavarodva.
        Ez már nagyon régen nem menő – szólalt meg Mira – Fel kell frissítenünk a szókészletedet.
        Oké – Jim felé fordultam – Na, gyere ide! – tártam ki a karomat – Te nagyon megváltoztál, alig ismertelek meg Iszonyat helyes srác lett. Mindig imádtam a kék szemeit, de most különösen szépek. Ő is szoros ölelésbe zárt.
        A serdülő kor eredménye – mondta büszkén. Furcsa ezzel a hanggal.Jó, hogy újra itt vagy.
        Szerintem is – elhúzódva tőle, rá mosolyogtam.
        És hogy vagy? – fordult felém Jenna.
        Igazából jól – válaszoltam őszintén. Nem mondhatnám, hogy különösebben rosszul érezném magam.
        Mit mond az orvos? – kérdezte Jimmy.
        Szerinte rendben leszek, de az emlékeimmel kapcsolatban semmit sem tudnak mondani – némi csalódottság érződött a szavaimban – Ha már itt tartunk, ti véletlenül nem tudjátok pontosan hogyan sérültem meg?
        Nem – Stefanie megrázta a fejét – Minket csak később tájékoztattak a balesetedről, nem sokkal azelőtt, hogy az újságok is megírtákHát ez zsákutca.
        Gondolom, nem szerették volna, ha aggódtok értem – motyogtam. Valószínűleg én is így tettem volna.
        Igen, mi is erre jutottunk, de attól még jó lett volna tisztában lenni a helyzettel – szólalt meg Jen.
        Megértem – halványan rá mosolyogtam – De most itt vagyok és láthatjátok, hogy minden rendben velem – néztem végig rajtuk. Az arcukra rá volt írva a véleményük, nem hittek nekem. – Most miért néztek így? Miért nem hisztek nekem?
        Sejtjük, hogy vagy – válaszolt szomorúan Miranda – Nyilván nehéz valaki olyannal élni, akire egyáltalán nem emlékszel – magyarázta. Van benne valami.
        Ha már itt tartunk, milyen Liammel? – érdeklődött Stef.
        Furcsa, de kedves és nagyon türelmes velem – válaszoltam őszintén – Ha már felhoztátok, nektek mi a véleményetek róla? – kíváncsian fürkésztem őket. Egyáltalán nem tűntek meglepettnek.
        Megfogtad az Isten lábát – Mira volt az első, aki megszólalt. A többiek elkezdtek nevetni. Értetlenül bámultam rájuk.
        Miranda a rajongójuk – Jimmy szánt meg.
        Amúgy pedig igaza van – mosolygott rám Jenna.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tegnap SMS-ben felköszöntöttem anyát, meglepett, de válaszolt rá.
Egy óra után érkezett meg értem a tesóm és a férje. Ekkor Liam még a házban tartózkodott. Míg én összekészültem, addig ők a nappaliban beszélgettek. A lépcsőn lefelé jövet hallottam, ahogy nevetnek a nappaliban. Milyen jó a hangulat.
        Indulhatunk – léptem be a helyiségbe, ezzel minden szempárt magamra vonzva.
        Rendben, hugi – Gina mosolyogva felállt és Tyler is követte a példáját – Liam, sok sikert estére, nézni fogjuk, ügyesek legyetek!
        Igyekszünk, de ugye szavazni is fogtok? – viccelődve méregette őket.
        Hát, persze – vágta rá Tyler – Valakire biztosan – tette hozzá, mire mindannyian nevetni kezdtünk.
Liam kikísért minket. A nővérem meg a férje előre mentek, így „kettesben” hagyva minket.
        Add át üdvözletem a szüleidnek! – kérte.
        Rendben – bólintottam – Egy kalappal estére!

Túl hamar érkeztünk meg. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem kellett volna eljönnöm. A korábban vásárolt orchideával a kezemben mentem be a házba a többiek után. Anyu a konyhában mosogatott, amikor beléptünk.
        Boldog szülinapot! – mondtuk egyszerre, miközben megfordult.
Egyértelműen látszott, nem számított ránk, könnybe lábadt a szeme. Apa is előkerült, míg anyu lerángatta magáról a kesztyűket.
        Sziasztok! – nagyon örültek nekünk. Gina odaadta az ajándék szatyrot, majd én következtem a virággal.
        Megölelhetlek? – kérdezte anya, elvéve tőlem az orchideát.
        Igen – lassan bólintottam. Anya gyorsan magához szorított. – Úgy sajnálom – suttogta – Olyan, jó, hogy itt vagy – úgy tűnt, tényleg bánja, vagy csak nagyon hinni szerettem volna neki.
Nem tudtam viszonozni az ölelést, egyszerűen nem éreztem jónak. Apa szedett elő rágcsálni valót meg üdítőket, aztán áttelepültünk a nappaliba. Hiányoltam valakit a társaságunkból. Az apai ági nagymamámat. Már csak ő volt életben a nagyszüleim közül, a többiek sajnos korán meghaltak, csak foltokban emlékszem rájuk. A nagyi sajnos nincs túl jól, ezért él nálunk. Van pár betegsége, amikre gyógyszereket szed, emiatt apáék nem akarták egyedül hagyni. Elindultam a földszinti szobája felé.
        Hova mész? – szólt utánam Gina.
        Megnézem a nagyit – nem fordultam meg, míg válaszoltam.
Hallottam valakinek a lépteit mögöttem, de nem foglalkoztam vele. Belépve a szobába meglepő látvány fogadott. Egy könyvtár szerűségben találtam magam, amiben sok virág is helyet kapott. Hát itt meg, mi történt? Hátra fordultam, így apa szembetalálta magát zavarodott arckifejezésemmel.
        Odaadtátok a nagyinak az én szobámba, hisz az fent van az emeleten? – értetlenkedtem.
        Kicsim – kezdte apu. Ez nem jó jel.Gyere ide! – magához húzott – A nagyi sajnos két éve elhunyt.
        Tessék?! – könnyek szöktek a szemembe, ahogy próbáltam ellökni magam tőle – Az nem lehet – motyogtam. Leráztam magamról a karjait. – Miért nem mondtátok el?! – dühösen kiabáltam.
        Kicsim – apu felém lépett.
        Ne, hagyd ezt abba! – kiabáltam, megindulva kifelé. Hogy tehettétek ezt?
Felhúztam a kabátomat, amikor valaki hátulról elkapott. Azonnal küzdeni kezdtem. Tyler volt az, akit sikerült megkarmolnom. Miközben felkiáltott, én kiléptem a házból.
        Gyűlöllek titeket! – kiabáltam a nappali felé.





Ha elolvastad, kérlek jelezd! :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése