Please, say you remember me - 31.rész

Sziasztok! 

Szeretnék Mindenkinek áldott, békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánni, remélem, mindannyian azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek :) Az én karácsonyi ajándékom a PSYRM folytatása, kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Mivel idén már nem találkozunk, szeretnék Mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet kívánni :)
Januárban biztos, hogy nem fog érkezni rész, mert vizsgázni fogok, megértéseteket köszönöm.
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Louis William Tomlinsonnak! :)
(elmúlt 3 éves a blog :) juhé!)

Puszi: Emily 

03.19.

~ Ivy ~

Reggel álmosan ébredtem fel. A redőny rései között beszűrődő fény kellemetlenül érintette a szemeimet. Tegnap bent voltam a stúdióban a fiúkkal. Jól éreztem magam velük, belehallgathattam a majdnem kész albumba. Azt hiszem, sok rajongó ölni tudott volna azért, hogy a helyemben lehessen. Tényleg jó volt, azonban egy idő után megfájdult a fejem. Ez a fájdalom kitartott az egész hátralévő napban, fejfájással feküdtem le és ezt okoltam a kialvatlanságom miatt.

Lassan hagytam el a jó meleg ágyamat. A csupasz lábam találkozott a puha szőnyeggel, ami csiklandozta a talpamat. Mosolyogva mentem ki a fürdőbe. Amint visszamentem a szobába, beágyaztam, azután felöltöztem. Korogni kezdett a gyomrom, mire az órára pillantottam, ami negyed tizenegyet mutatott. Ma Mira szülinapja volt, ezért kezemben a telefonnal mentem le a konyhába, ahol senkit sem találtam. Míg odaértem, megírtam a felköszöntő SMS-t.

Nagy nap ez a mai, mostantól az ő életkora is kettessel kezdődik, és úgy gondoltuk ez mindenképpen megünneplendő, így ma délutánra összecsődítettünk egy csomó embert. Meglepetés bulinak szántuk, de Jim véletlenül elszólta magát. Persze, Miranda sejtette, hogy készülünk valamire, de így teljesen odalett a meglepetés. Összedobtuk a pénzt és vettünk neki jó néhány 1D-s cuccot, mert szereti – vagy inkább imádja – a srácok zenéjét. Stefanie-val ketten fogunk majd később elmenni a tortáért.

Csináltam valami kis könnyű reggelit. Ahogy a hűtőhöz léptem, felfedeztem rajta egy üzenetet:

„Vásárolni mentem nem sokára jövök.
Bocs, amiért nélküled, de nem volt szívem felkelteni téged. Liam”

Összeszorult a gyomrom a neve láttán. Nem igazán javult a helyzet kettőnk között, sok kínos esetünk volt az elmúlt héten, beleértve a vele kapcsolatos szexuális tartalmú álmaimat is, amik valószínűleg emlékek lehettek.

A mikro csilingelése hozott vissza a valóságba. Pírba borult az arcom, miközben kivettem a gőzölgő teámat. Megreggeliztem, ezután visszavonultam a szobába, ahol csak feküdtem az ágyban.

Mit csináljak? Ez egy olyan kérdés volt, amit az utóbbi időben elég sokszor feltettem magamban mégsem találtam rá a válaszra. Néha nagyon hiányzik, hogy újra gyerek legyek és a felnőttek mondják meg, mit tegyek. Ha már felnőttek: anyu felvette velem a kapcsolatot. Telefonon beszéltünk és egész normálisan ment a dolog. Bocsánatot kért tőlem, ami nagyon jól esett, de azt mondtam még nem állok készen őszintén és tiszta szívből megbocsátani. Anya megértette ezt, azonban tisztán érződött a hangjában a csalódottság, ami kis híján meghátrálásra késztetett. Nem fűztem sok reményt a dologhoz, nem tudtam volna elviselni egy újabb csalódást.

Rezegni kezdett a telefonom, jelezve egy SMS érkezését. Érte nyúlva, Mira köszönő üzenetét olvastam a képernyőn. Ma nagy buli lesz. Elmosolyodva az oldalamra fordultam, azonban a mosoly nem tartott sokáig, mert megláttam egy képet az éjjeliszekrényen kettőnkről. A rózsaszín kislámpából úgy ítéltem az ágynak ez a fele lehetett az enyém. Valószínűleg azért tettem ide ezt a képet, mert fontos volt a számomra. Eszembe fog jutni valaha, mit jelentett ez nekem? Az emlékfoszlányok jó jelek, de több mint két és fél évet lassú és nagyon nehéz összerakni belőlük. Elvettem a képet az éjjeliszekrényről és szétszedtem a szürke keretet. Azt reméltem, írtam valamit rá, de nem találtam rajta semmit.

‒       Szia! – ijedtemben kiesett a kezemből a benne lévő tárgy. A keret és az üveg, hangtalanul landolt a puha szőnyegen, a kép messzebbre repült, szinte Liam lábai elé.

‒       Szia! – motyogtam.

Leszálltam az ágyról és lehajoltam a fotó keretért, mire felegyenesedtem, ő már felvette a közös képünket. Alaposan megnézte, mielőtt felém nyújtotta volna. Ügyetlenül összeraktam, aztán visszatettem az eredeti helyére, mintha nem történt volna velem semmi sem. Leültem az ágyra, míg Liam a képhez sétált.

‒       Ennek nincs jelentősége – halkan beszélt – Csak szeretted, ezért van itt.

‒       Mikor készült? – a szavak csak úgy elhagyták a számat.

‒       Két éve nyáron – válaszolta még mindig a képet nézve – Azt hiszem, Harrynél voltunk és sütögettünk, a banda közelgő évfordulóját ünnepeltük – mesélte tovább. Az júliusban van.

‒       Nem is jártunk még egy éve sem és te elvittél egy ilyen fontos eseményre? – döbbenten kérdeztem.

‒       Valójában elég hamar bemutattalak a srácoknak, sokkal hamarabb megismertek, mint a rajongók – végre megfordult – A fiúk az első perctől fogva kedveltek téged, ami furcsa volt nekem – tette hozzá elmosolyodva, valószínűleg felidézve az emléket.

Fogalmam sem volt mit kellene erre válaszolnom, de szerencsére a telefonom megmentett engem, ahogy csörögni kezdett. Gyorsan érte nyúltam és felvettem még mielőtt megnéztem volna ki az.

‒       Szia, Ivy, zavarlak most? – Stef hangja jött a vonal túlsó oldaláról.

‒       Nem, de nincs még egy kicsit korán? – elmosolyodtam.

Úgy éreztem engem néz, ezért felpillantottam rá. Ezen valamiért meglepődött és elszakította rólam a tekintetét. Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, kisvártatva elhagyta a szobát. Közben Stefanie beszélt hozzám, azonban képtelen voltam arra figyelni, amit mond nekem.

‒       Ne haragudj, nem figyeltem – szakítottam félbe – El tudnád mondani még egyszer? – kérdeztem.

‒       Minden rendben van? – hangja aggódón csengett.

‒       Igen, csak Liam is itt volt és rá figyeltem – válaszoltam csendesen.

‒       Mi van veletek? Jenna véletlenül említett valamit, de azt mondta, majd te beszélsz róla, ha szeretnél – magyarázta. A francba Jenna, erről még nem akartam beszélni. Nem akartam elvonni a figyelmet Mira szülinapi bulijáról.

‒       El fogom mondani, de nem most, ez a nap Miráé – az ajtó felé pillantottam, ami nyitva állt.

Odasétáltam és kinéztem a folyosóra, ahol senki sem volt, ezután lassan becsuktam az ajtót.

‒       Oké, legyen így – kíváncsisága nyilvánvaló volt, azonban megértette, Mira fontosabb ennél.

‒       Egyébként, miért hívtál?

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A tortával az ölemben ültem, próbáltam vigyázni rá, ami kihívás volt Stef vezetési módját ismerve.

‒       Anyádat! – durván rányomott a dudára, miután valaki bevágott elé.

‒       Stefanie, szeretnék élve odaérni – a torta dobozába kapaszkodva lehunytam a szemem. Csak éljem túl, míg odaérünk.

‒       Nyugi, mindjárt ott vagyunk – éreztem egy kanyart.

‒       Csak akkor nyugszom meg, ha végre kiszálltam – tájékoztattam.

Amikor eldőlt, mi ketten megyünk a sütiért, a többiek szóltak Stef vezetési kultúrájáról, de azt gondoltam túl reagálják, hiba volt nem hinni nekik.

‒       Itt vagyunk, kinyithatod a szemed – barátnőm gúnyos megjegyzésére szúrós tekintettel felé fordultam. Megálltam szó nélkül, de nagyon nehezemre esett.

Kiszállt a kocsiból, azután kinyitotta a mellettem lévő ajtót és elvette tőlem a tortát, így én is elhagyhattam a kocsit. Mivel lebuktunk a meglepivel, nem volt értelme titkolózni és valami más helyen megszervezni a bulit, ezért Miráéknál tartottuk meg.

Több autó állt már a ház körül, nem én hívtam az embereket, így nem igazán tudtam kik lesznek itt. Amint beléptünk, világossá vált számomra, vannak itt olyanok, akikre nem emlékszem. Ennek ellenére nem volt kínos a szituáció, mert mindenki tudott a balesetről és bemutatkoztak, mikor köszöntek nekem. Persze nem tudtam megjegyezni mindenkit, azonban ettől könnyebb lett ott lenni velük, nem éreztem frusztráltságot emiatt.

Bevittük a tortát a konyhába, ahol rátettük a gyertyákat meg a tűzijátékot. Átsétáltam a nappaliba, kerestem a barátaimat, de nem láttam őket viszont. Hirtelen két kar hátulról átölelt. Annyira megijedtem, hogy sikítani is elfelejtettem.

‒       Szia! – hátra fordulva megpillantottam a szülinapos mosolygós arcát – Úgy örülök, hogy te is itt vagy – széles mosoly virított az arcán.

‒       Halálra rémítettél – vettem pár gyors lélegzetvételt, hátha sikerül normalizálni a szívverésemet.

‒       Bocsi, azt hittem, számítasz rám – szomorúan lebiggyesztette az ajkait, de tudtam, csak viccel, ettől elvigyorodtam. Jim is előkerült valahonnan és csatlakozott hozzánk.

‒       Hol van Liam? – Mira körülnézett, aztán a tekintete megállapodott rajtam.

‒       Öm… – hirtelen csak ennyi jött ki a számon – Nem mondtátok, hogy ő is meg van hívva – kellemetlen érzés járt át. Egyszer sem kaptam olyan jelzést, hogy őt is várják, legalábbis egyértelműt nem.

‒       Hát… itt szokott lenni – szólalt meg Jim.

‒       Mikor eljöttem, nem szólt, hogy ő is jönne, nem utalt rá, hogy együtt szoktunk menni – kezdtem nagyon rosszul érezni magam, miközben visszajátszottam az eljövetelem előtti jelenetet. Az ő jelenléte is ajándék lett volna? – Ide hívjam? – Mirandára pillantottam.

‒       Ne, nem gond – az arcáról nem tudtam leolvasni, mit gondol igazából, ezért Jimre néztem, aki engem figyelt. Egyre kínosabb lett a helyzet, amit Jenna jelenléte kissé megtört.

‒       Na, mi a helyzet? – körülnézett rajtunk, és érthetetlen módon nem érzete a feszültséget.

‒       Semmi – egyszerre válaszoltunk, én pedig menekülőre fogtam a dolgot.

A konyháig mentem, de arra nem számítottam, hogy ott sem lehetek egyedül. Amint valaki megfogta a karom, maga felé fordított. Meglepett arckifejezésemre Jen kérdőn reagált.

‒       Miért nem mondtátok, hogy jöjjön ő is? – kérdeztem tőle.

‒       Azok után, amiről beszéltünk, nem gondoltam jó ötletnek – válaszolta.

‒       A többiek úgy gondolták, jönni fog – mondtam neki – Mira örült volna neki, igaz? – nem néztem rá.

‒       Biztosan, de nekem az a fontos, hogy te ne érezd magad rosszul – az egyik kezével átölelt. Szavai megmelengették a szívemet.

‒       Köszönöm – motyogtam.

‒       Mit? – értetlenkedett.

‒       A törődést – suttogtam.

‒       Mi a helyzet Liammel? – kérdezte.

‒       Még nem tudja – válaszoltam.

‒       Akkor elhatároztad magad? – pillantottam rá.

‒       Igen – bólintottam – Elmondom neki, de előtte még a barátainknak is, de nem most, ez a nap Mirandáról szól – jelentettem ki határozottan.

‒       Ezt jól látod – Mira vadul vigyorogva megjelent a konyhában, mire mindketten felé kaptuk a fejünket. A mosolya lassan elhalványult. – Mi a baj?

‒       Semmi – mosolyogtam rá a lehető legmeggyőzőbben.

‒       Irány a nappaliba, mindjárt visszük neked a tortát – Jenna az ajtó irányába lökdöste őt. Odaléptem a tortához és felemeltem a konyhapultról.

‒       Hoznád a gyufát? – pillantottam Jennára.

‒       Persze – vágta rá egyből.

‒       És készítsd a telefont is, csinálni kéne néhány képet – mondtam, miközben kifelé lépkedtem a tortával.

Letettem a nappali asztalára, azután meggyújtottuk a gyertyákat meg a tűzijátékot is. A vendégek mind odagyűltek, majd énekeltünk Mirának, aki gyorsan elfújta a gyertyákat. Poénkodtunk, hogy most már ő is vén, de lehet elhamarkodtuk, mert nála volt a kés. Jól alakult a buli, annak ellenére, hogy nem sikerült a meglepetés. Az ünnepelt örül az ajándékoknak, habár biztosra mentünk velük.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)

Please, say you remember me - 30.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian jól vagytok és már készültök a közelgő ünnepre. Az időjárás is kezd igazán téliesre fordulni, engem pedig elleptek az ünnepi feladatok. DE! Itt vagyok és meghoztam Nektek a PSYRM folytatását, egy talán váratlan csavarral. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Fekete szalag napja - november 30

03.12.

~ Ivy ~

Tanácstalanul álltam a ruhásszekrény előtt. Nem tudtam, mit vegyek fel egy olyan eseményre, amire eredetileg el sem akartam menni. Kopogtatásra lettem figyelmes, mire magamra kaptam a fürdőköpenyem.

‒       Gyere! – adtam meg az engedélyt.

Liam belépett a szobába. Végig nézett rajtam, majd összeráncolta a homlokát. Közelebb lépett hozzám és a nyitott szekrényhez.

‒       Elakadtál? – belenézett a szekrénybe. Ő már teljesen fel volt öltözve. Sötét farmert viselt és egy szép inget.

‒       Igen – sóhajtottam fel.

‒       Segítsek? – kedvesen mosolyogva rám pillantott.

‒       Kérlek – a ruháim felé intettem. Kis keresgélés után kivett egy elegáns kék ruhát.

‒       Ehhez mit szólsz? – mutatta felém.

‒       Nem túl elegáns? – megfogtam a ruhát, aminek kellemesen puha anyaga volt.

‒       Talán egy kicsit, de szeretném, ha az összejövetel után, eljönnél velem valahova – válaszolta félszegen.

‒       Hova? – kerestem a tekintetét, de nem ajándékozott meg a figyelmével.

‒       Valahova – még mindig nem nézett rám.

‒       Nem megyek el, ha nem mondod el – fenyegetőztem. Nem gondoltam komolyan, csak kíváncsi voltam.

‒       Étterembe szeretnélek vinni – a tekintetünk végre találkozott. Az enyémben meglepettség volt, az övében pedig valami más, amit nem tudtam megfejteni.

‒       Ünneplünk valamit? – kíváncsian fürkésztem őt.

‒       Nem – megrázta a fejét.

‒       Biztos? – gyanakvóan felhúztam a szemöldököm.

‒       Igen – mosolyogva bólintott – Eljössz velem? – reménykedve kérdezte.

‒       Igen – elmosolyodtam. Biztos, hogy nem csak ennyi van e mögött.

Elvettem Liam kezéből a ruhát és letettem az ágyra. A másik szekrényből kivettem egy trikót. Felpillantottam rá, ő még mindig ott állt, majd kínosan oldalra billentettem a fejem. Egy meglepett „Ó” kíséretében megfordult.

‒       Lent megvárlak – mondta kifelé menet.

‒       Rendben – Ez kínos volt. Gyorsan felöltöztem, megfésültem a hajam, aztán lesétáltam hozzá.

‒       Gyönyörű vagy – csodálattal nézett rám.

‒       Köszi – elpirultam bókjától.

Beleugrottam a cipőmbe, és felhúztam a kabátom. Mire elkészültem, Liam is készen állt. Magához vette a kocsi kulcsot aztán elhagytuk a házat. Az autó út csendben telt. Én a gondolataimba merülve bámultam kifelé az ablakon.

‒       Ivy – a nevemre a hang irányába kaptam a fejem.

‒       Tessék – egy másodpercre rám nézett, azután vissza az útra.

‒       Miért gondoltad meg magad? – Tegnap este vacsoránál szóltam neki, hogy mégis menni szeretnék. Mosolyogva nyugtázta, de akkor nem kérdezett semmit.

‒       Miattad. Azért, amit mondtál nekem. Átgondoltam és igazad van, Ginának szüksége lehet rám – válaszoltam.

‒       Örülök, hogy meggondoltad – egyik kezével megfogta az enyémet és lágyan megszorította. Elmosolyodtam a kedves gesztustól.

Így maradtunk, míg oda nem értünk. Jó néhányan ott voltak már, de nem mi érkeztünk utoljára. Gina nyitott ajtót nekünk. A döbbenet az arcán gyorsan átcsapott kitörő örömbe, ahogy magához ölelt. Olyan ruhát viselt, ami takarta a pocakját.

‒       Úgy örülök, hogy itt vagytok – mondta befelé invitálva minket.

‒       Én is örülök – mosolyogtam rá.

Bementünk a nappaliba, ahol üdvözöltük a többieket. Anyáék még nem érkeztek meg. Liammel leültünk a kanapéra és próbáltunk bekapcsolódni a beszélgetésekbe.

Nagyot sóhajtottam, amikor elhagytuk a házukat.

‒       Jól vagy? – aggódás hallatszódott ki a hangjából.

‒       Nem – megráztam a fejem – Sosem fogom megérteni az Apánkat.

‒       Próbáld az ő szemszögéből nézni – javasolta, ahogy az autó felé mentünk.

‒       Oké. Én azt szeretném, ha a gyerekem boldog lenne valami normális ember mellett – magyaráztam – Gina boldog, Tyler pedig egy nagyon rendes srác. Nem értem, mi a baja ezzel – felé pillantottam.

‒       Rossz oldalról közelíted meg – kinyitotta a kocsit – Bármi történik is, mindig a kislányai lesztek, ettől nem fog tudni elszakadni.

‒       De ez így nem működik – beültünk a kocsiba – Felnőttek vagyunk, azt csinálunk, amit mi szeretnénk.

‒       Jó, van benne valami – ismerte el – De csak azért ilyen, mert szeret titeket.

‒       Lehet valakit úgyis szeretni, hogy nem akarod kisajátítani – bukott ki belőlem.

Erre már nem reagált semmit. Feszült csend állt be közénk. Résnyire leengedtem az ablakot, mert fülledtnek éreztem a levegőt. Amikor megálltunk a piros lámpánál, Liam megfogta a kezem. Hirtelen jött az érintése, ezért elvettem a kezem. Az állkapcsa megfeszült, mire elmotyogtam egy halk bocsánatkérést.

‒       El szeretnél még menni az étterembe? – halkan kérdezte, miközben a lámpa zöldre váltott és tovább indultunk.

‒       Igen.

Nem meglepően, egy idegen helyen találtam magam. Csinos kis étteremnek tűnt, legalább is kívülről.

‒       Jártunk már itt korábban? – kíváncsian pillantottam rá.

‒       Nem – megrázta a fejét, ahogy előre engedett az ajtóban.

‒       Akkor miért vagyunk itt? – kérdeztem bevárva őt.

‒       Harry szerint jó hely – Harry. Göndör haj. De neki nincs is barátnője, vagy mégis?

‒       Miért nem találkoztam még a barátnőjével? – az asztalhoz értünk.

‒       Mert nincs barátnője – válaszolta egyszerűen. Abból, ahogy ránéztem, érezte, hogy folytatnia kell. – Még keresi az igazit, ezért sokat randizik és erre a helyre valamiért esküszik – adta meg a magyarázatot.

‒       Akkor az a terved, kiderítjük, miért van ez így? – leültünk a két személyre terített asztalhoz.

‒       Valahogy úgy – mosolygott rám.

Az egész vacsorával csak egy gond akadt. Néhány rajongó úgy érezte, csinálhat rólunk képet. Pár fotós is volt ott, akik nem tudom, hogy a jó istenbe keveredtek oda. Liamet látszólag nem zavarta, mi folyik körülöttünk, engem viszont idegesített, hogy rólam is készülnek fotók. Mi közöm van nekem ehhez az egészhez?! Kimentem a mosdóba. Remegősre idegesített a helyzet és kezdett hányingerem lenni. Próbáltam lenyugtatni magam.

Mikor visszamentem, pár lány Liammel fotózkodott. Az asztalunkhoz érve, összeszedtem a cuccaimat. Ő észrevette a jelenlétemet. Fejemmel a kijárat felé biccentettem, aztán kisétáltam az utcára. Odakintről figyeltem, ahogy kedvesen mosolyog a lányokra, képeket készít velük és beszélgetnek. Ez olyan érzéseket keltett bennem, amikkel nem tudtam, mit kezdeni.

Amikor kijött, én a cipőmet tanulmányoztam. Közeledésére felkaptam a fejem.

‒       Minden rendben? – kérdezte aggódva.

‒       Igen – bólintottam megerősítésként.

Gyanakvóan méregetett, de nem szólt semmit. Csendben telt az út a házhoz, amiért hálás voltam, egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni. Beérve a házba megszólaltam:

‒       Köszönöm a vacsorát – tekintetem felvezettem rá.

‒       Köszönöm, hogy eljöttél – rám mosolygott, mire bólintottam egyet.

‒       Kezdhetem én a fürdést? – gyors téma váltásom meglepte. Némi szünet után válaszolt csak.

‒       Persze – eléggé megzavarta a kérdésem.

Felsiettem az emeletre. Nem töltöttem túl sok időt a zuhany alatt, ez mégis elég volt ahhoz, hogy végig gondoljak néhány dolgot. Beszélnem kell valakivel. A szobába érve, már tudtam, ki legyen az.

Magamra zártam az ajtót. Nagyon reménykedtem benne, hogy otthon tölti a szombat estéjét.

‒       Szia, Ivy! – kellemes hangja üdvözölt.

‒       Szia, Jenna! Zavarlak most? – rögtön a közepébe vágtam.

‒       Nem, már itthon vagyok, miért? – hangja aggódóvá vált.

‒       Holnap tudnánk találkozni? – idegesen babráltam a takaró szélével.

‒       Délelőtt vagy délután?

‒       Mindegy, de fontos lenne – válaszoltam egyre idegesebben.

‒       Átmenjek most? – ajánlotta fel.

‒       Ne, Liam is itt van. Négyszemközt szeretnék beszélgetni – magyaráztam. Kíváncsi vagyok, mit fogsz nekem tanácsolni.

‒       Elmondod?

‒       Tanács kellene a jelenlegi helyzettel kapcsolatban – egy könnycsepp gördült le az arcomon. Szedd össze magad!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Jenna albérletének nappalijában ültem. A teát vártam, amivel megkínált.

‒       Itt is van – vidám volt, miközben letette elém a csészét.

‒       Köszönöm – gyorsan lecsaptam rá.

Megittam a felét, mielőtt visszatettem az asztalra. Jen leült a kanapéra, felhúzta a lábait miközben várakozóan pillantott rám.

‒       Miről szeretnél beszélni? – kérdezte lassan.

‒       El akarok költözni Liamtől – hadartam el.

‒       Tessék?! – döbbenten nézett rám – De hát… azt mondtad… szóval… – kereste a szavakat.

‒       Álmomban egyre több emlékfoszlányt látok – barna szemeivel kíváncsian figyelt engem – Nem tudom elmagyarázni, mit érezek emiatt. Csak azt tudom, hogy frusztrál a jelenléte. Úgy érzem, sokkal jobb lenne, ha külön lennénk. Így nem érezném azt a folytonos nyomást, amit a közelsége okoz. Ne érts félre, rendes, türelmes és kedves velem, de tudtán kívül frusztrál engem – magyaráztam. Hirtelen elhallgattam. Csendben figyeltem őt, szerettem volna, ha reagál valamit.

‒       Én… nem tudom. Nagyon nehéz erre bármit is mondani – szólalt meg végre.

‒       Tudom – sóhajtottam fel. Azt szeretném, ha támogatnád a döntésemet.

‒       Ezt te érzed, de mit gondolsz, ha nem leszel mindennap vele, akkor könnyebb lesz? – kíváncsian fürkészett.

‒       Ezt remélem – válaszoltam a szemeibe nézve.

‒       És mi a garancia arra, hogy egyedül nem fogod rosszul érezni magad? – egy újabb jó kérdést tett fel.

‒       Nem tudom – megráztam a fejem – Csak úgy érzem, meg kell próbálnom – Jenna aggódva méregetett.

‒       És ezt hogy akarod megmondani neki? – Ezen már én is gondolkoztam.

Lehajtottam a fejem, majd a kanapé huzatának a mintáját fixíroztam. Nagyon gyáva húzás lenne csak összepakolni és lelépni?

‒       Ugye beszélni fogsz vele? – Jenna közelebb csúszott hozzám.

‒       Gondolom, illik valamit mondani, mielőtt ott hagyom – motyogtam.

‒       Kicsit hiányosnak tűnik nekem a terved – jegyezte meg.

‒       Tudok róla – kényelmetlenül félre néztem.

‒       Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – Jen szavaira felkaptam a fejem.

‒       Tessék?!

‒       Nézd! Most minden olyan zavaros. Hagyd egy kicsit lenyugodni a dolgokat – magyarázta – Ha utána is így érzel, akkor nincs mese, beszélned kell Liammel – adta a tudtomra elég határozottan.

‒       Ez nem fog változni – motyogtam.

‒       Akkor csak addig várj, amíg kitalálod, hogyan mondod el neki – javasolta – Egyébként, hova akarsz menni? – jelentőségteljes pillantást küldtem felé.

‒       Ide? Azt hittem, Gináékhoz mennél – döbbent volt.

‒       Gina babát vár, nem hiszem, hogy ebben az időszakban rám vágynának – húztam el a számat.

‒       Tényleg? – Jen szemei felcsillantak.

‒       Igen – mosolyogva bólintottam.

‒       Ivy néni – mindkettőnkből kitört a nevetés.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)