Sziasztok!
Remélem, mindannyian jól vagytok és tudjátok élvezni ezt a csodálatos kora nyári időt. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását, kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :) Az érettségizőknek sok sikert kívánok!
Puszi: Emily
02.25.
~
Liam ~
Rég volt már
ennyire rossz éjszakám. Tegnap miután Ivy barátai elmentek, kínossá vált a
hangulat. Édes nem beszélt arról, ami korábban történt és feltűnően tartotta a
távolságot. Nem erőszakoskodtam, így este külön szobában feküdtünk le.
A film alatt olyan
kis cserfes volt, a barátai jó hatást gyakoroltak rá, olyat, amit én nem
tudtam. Rossz érzés volt látni, ugyanakkor örültem is neki, hiszen boldognak
láthattam.
A film előtt
gondoskodnom kellett magamról. Régen történt már ilyesmi, hiszen Édes mellett
nem kellett ilyesmire időt fordítanom. Nem haragudtam a barátai érkezéséért,
mert elképzelhetőnek tartottam, hogy nem tudtam volna megállni. Hiányzott a
szerelmem, minden értelemben.
Lekapcsoltam az
ébresztőmet, aztán a fürdő felé indultam. Elvégeztem a szokásos reggeli rutinomat,
majd kilépve az ajtón Édes kócos ábrázata fogadott.
‒
Jó reggelt! – motyogta.
‒
Jó reggelt! Miért keltél fel
ilyen korán? –
kérdeztem zavartan.
‒
Mondtál valami olyasmit korábban,
hogyha van kedvem, bemehetek veled a stúdióba. Azt mondtad a srácok hiányolnak – válaszolta álmos hangon – A mai napban egyeztünk meg.
‒
Ó, már emlékszem – elálltam az útjából – Ha nem akarsz jönni, nem muszáj.
‒
Tudom, de szeretnék kicsit máshol
lenni – besétált
a fürdőbe.
Kihasználva ezt,
bementem a közös szobánkba és szereztem magamnak ruhát a szekrényemből. Gyorsan
felöltöztem, azután lementem a konyhába. Főztem magunknak teát, mire Ivy leért
a konyhába.
‒
Éhes vagy? – kérdeztem, miközben a kezébe
adtam egy bögre teát.
‒
Köszönöm – hálásan pillantott rám, míg a
szájához emelte.
‒
Vigyázz, még meleg! – elhúztam az ajkaitól a bögrét.
‒ Ó, oké – kényelmetlenül arrébb lépett
tőlem – Nem vagyok éhes – válaszolt
végre a kérdésemre.
‒ Rendben – bólintottam – Azért odafelé veszünk valamit enni –
leülve az asztalhoz, a saját teámnak szenteltem a figyelmemet. Édes is helyet
foglalt.
‒
A srácoknak is viszünk valamit? – szólalt meg szerelmem.
‒
Vihetünk – beleittam a teámba – De ha nem akarsz jönni, tényleg nem muszáj
– sóhajtott egy mélyet, olyat, amilyet azért csinál, hogy ne kezdjen el dühében
kiabálni.
‒
Menni szeretnék – rám emelte mérges tekintetét –
De ha nem akarod, hogy ott legyek, akkor
mondd meg!
‒
Hé, nyugi, nem erről van szó – a kezeimet védekezésképpen
magam elé emeltem.
‒
Akkor miről? – pillantott rám kíváncsian.
‒
Csak nem szeretném, ha
kényelmetlenül éreznéd magad, a fiúk néha tudnak… – Anyám, hogy fogalmazzak?
‒
Bízz bennem, ha nem érzem jól
magam, nem fogok ott maradni
– megitta a maradék teáját – Kint
megvárlak – gyorsan felállt az asztaltól és kiment a helyiségből.
Még mindig mérges
volt és tudtam, azért hagy itt, mert nem akar kiabálni velem. Nem veszekedtünk
túl sokat, azonban tudtam, nem az a fajta lány, aki szeret veszekedni. Ha
összekaptunk valamin, napokig nem szólt hozzám és sírt, amikor azt hitte, nem
látom vagy hallom.
Mélyet sóhajtva
eltüntettem a maradék teámat. Olyan rossz előérzetem van. Felkapva a kabátomat,
kimentem Édes után az udvarra. Hűvös levegő csapott meg, de egyből levert a
víz, amint megláttam őt a lépcsőn ülni.
‒
Állj fel, légy szíves, most
nagyon nem kéne, hogy még fel is fázz
– kinyújtottam felé a kezem.
Nem fogadta el,
amitől nem lepődtem meg. Az oda út feszült csöndben telt. Nem jött be velem a
boltba, így találomra vásároltam neki enni valót. Amikor beültem mellé, már
szólt a zene a rádióból. Ez nekem is
eszembe juthatott volna. A feszültség a zene hatására sem tűnt el a
levegőből. Édes végig kifelé bámult az ablakon keresztül. Meg sem próbáltam
beszélni hozzá, jobbnak láttam, ha csak hagyom megnyugodni. A sors furcsa
fintora, én csak jót akartam neki, nem szerettem volna belekényszeríteni
valamibe, amit nem akar, mégis én voltam az, aki ezzel kényelmetlen helyzetbe
hozta. Megálltam a stúdió előtt. Szerelmem kíváncsian körbe pillantott.
Gondolom, azt találgatta melyikbe megyünk be. A baleset óta még nem jártunk
itt. Az előtte lévő idő, pedig nagyon távolinak tűnt. Mindketten kiszálltunk a
kocsiból.
‒
Ide
megyünk – az épület felé biccentettem, mire ő bólintott egyet.
Egyáltalán nem
tűnt mérgesnek, sokkal inkább közömbös arckifejezést öltött. Odabent én mentem
előre. Beérve a fiúkhoz láttam, hogy szokásos későink hozzák a formájukat.
Ahogy a többiek észrevették Ivyt, egyből elmosolyodtak. Nem mondtam biztosra,
hogy elhozom őt, mert nem tudtam, milyen hangulatban lesz.
‒
Sziasztok! – Édes halványan rájuk
mosolygott.
‒
Szia! – egyszerre köszöntek neki. Niall
gyorsan felugrott és hozzá sétált.
‒
Szabad? – kérdezte megállva előtte.
‒
Igen – lassan bólintott, miközben
kitárta a karjait.
A szőke
gondolkodás nélkül átölelte. Ivy halványan mosolyogva tűrte Niall akcióját.
Kissé féltékenyen figyeltem a jelenetet, mikor Harry is becsatlakozott.
‒
Hé, mi az, ölelkezős buli van? – hallottam meg Louis hangját
oldalról.
Zayn társaságában jött oda
hozzánk, majd ők is csatlakoztak az öleléshez. Nekem is oda kéne mennem. Mire megfogalmazódott bennem a gondolat,
elhúzódtak tőle. A srácok beszélgetésbe kezdtek Édessel. Kíváncsian figyeltem
hogyan reagál. Teljesen kinyílt. Amilyen rosszul indult a reggel, annyira
vidámnak nézett ki akkor, ott beszélgetve a barátainkkal.
‒
Nem akarom elrontani a jó
hangulatot, de ki kezd ma?
– kérdezte Zayn.
‒
Azt hiszem én – szólalt meg Lou. Miért mindig az kezd, aki folyton késik?
Bevonultunk a
stúdióba, ahol a szokásos emberek vártak minket. Szerelmem mellé mentem.
‒
Neked itt kell maradnod, mi pedig
majd váltjuk egymást az üvegfal mögött
– az említett hely felé biccentettem.
‒
Oké – lassan bólintott – Csendben kell maradni? – pillantott
rám. Hangjában már nyoma sem volt a korábbi haragnak.
‒
Nem, nem hallatszik be, ami itt
történik –
válaszoltam – Ha beszélni akarsz velünk,
az asztalon lévő mikrofont kell használnod és megnyomni egy gombot, de a
többiek segíteni fognak neked – magyaráztam.
‒
Rendben.
Míg én énekeltem
bent, Édes a fiúkkal beszélgetett. Egyszer csak felállt és Harryvel kisétáltak.
Nem hagytam abba az éneklést, de csak azon járt az eszem, miért ment ki vele.
Kiszáradt a torkom, amitől karcolt a hangom.
‒
Vegyük újra! – kaptam az utasítást kintről.
‒
Jó, de előbb innom kell – kisétáltam a többiekhez. Az
egyik szatyorból vettem ki vizet aztán a lehető legközömbösebb módon
megkérdeztem: – Ivy hova lett?
‒
Harry kikísérte a mosdóba – válaszolt Niall.
Éppen csak
kimondta, meghallottam szerelmem nevetését a folyosóról. Az ajtó kinyílt és
Harry előre engedte őt. Még mindig nevetve jött be, míg barátom egy vigyorral
az arcán követte őt. A tekintetünk találkozott, mire Édes rám mosolygott. Látva
jó kedvűségét közelebb léptem hozzá.
‒
Nem vagy éhes? – fürkésztem kíváncsian.
‒
Hát, talán egy kicsit – pillantott fel rám.
‒
Tarthatunk egy negyedórás
szünetet? –
hátra fordultam a stúdiós embereinkhez.
‒
Igen – bólintottak rá.
‒
Szuper – a bandatársaimhoz fordultam – Nektek is hoztunk reggelit – az egyik
szatyorért nyúltam, amiből kivettem két nejlon zacskót.
‒
Király! – kiáltott fel Niall. A két
tasakban a kettőnk reggelije volt. Az egyiket Ivy felé nyújtottam.
‒
Tessék!
‒
Köszönöm – halványan mosolyogva elvette
tőlem. Megnézte mi az, mielőtt még bármit is csinált volna vele.
‒
Baracklekváros péksütemény? – tekintetét rám emelte.
‒
Igen – bólintottam. Hangja furcsának
hatott, de nem tudtam rájönni miért.
‒
Mióta a kórházban voltam, nem is
ettem ilyet –
beleharapott a sütibe.
Édes egész nap
csacsogott a srácokkal, nagyon jó kedélyállapotba került. Főként jelentéktelen
dolgokról folyt a szó, azonban ez Ivyt egy cseppet sem zavarta. Ha nem tudtam
volna, hogy nem emlékszik a többiekre, nem mondtam volna meg, annyira jól
beilleszkedett közéjük. Őszinte öröm látszott az arcán, amitől boldogság
töltött el. Némi féltékenység is vegyült az érzéshez, amit az okozott, hogy nem
miattam volt ilyen boldog, hanem miattuk.
Négy óra is elmúlt
már, amikor hatosban elhagytuk a stúdiót.
‒
Ugye jól érezted magad? – Niall Ivy mellé lépve
kérdezte.
‒
Igen, nagyon jól – vigyorgott szerelmem.
‒
Máskor is eljössz? – szőke hajú barátom reménykedve
nézte őt.
‒
Ha nem zavarlak titeket, akkor
igen –
kíváncsian fürkészett minket.
‒
Ha nem vetted volna észre, imádjuk,
mikor itt vagy –
szólalt meg Louis vigyorogva.
‒
A többi lány is szokott itt
lenni? – rám
pillantott.
‒
Ritkán, de igen – Zayn válaszolt helyettem.
‒
Csinálhatnánk egy olyat, hogy ők
is eljönnek?
‒
Lehet róla szó – mondta Louis. Időközben
odaértünk a kocsikhoz.
‒
Akkor majd holnap – kinyitottam az autó ajtaját
Édesnek – Sziasztok! – mindannyian
megölelték őt, mielőtt eljöttünk.
Ivy feltűnően
csendben volt, kifelé bámult az ablakon, nagyon elmerült a gondolataiban. Azt
sem vette észre, hogy megérkeztünk a házhoz.
‒
Ivy – végig simítottam a karján, mire
összerezzent.
‒
Tessék! – riadtan nézett rám.
‒
Itthon vagyunk – a házunk felé biccentettem.
‒
Ó, oké – kiszállt a kocsiból.
Én is követtem a
példáját és a bejárati ajtó előtt beértem őt. Kinyitva azt, előre engedtem őt.
Levette a kabátját azután feltette a fogasra.
‒
Liam – felém fordult, miközben
megszólított.
‒
Igen? – fürkésztem kíváncsian.
‒
Szeretnék beszélni veled
valamiről –
válaszolta. A hangja nyugodt volt és a testbeszéde sem árult el semmit, amitől
kezdtem érezni a pánikot.
‒
Rendben, mondhatod – bólintottam, hátha végre
elkezdi.
‒
Szeretnék visszamenni dolgozni – bökte ki.
‒
Nem – ráztam meg a fejem azonnal.
‒
Félreértettél – teljesen nyugodtan szólalt
meg, mint aki ezt a reakciót várta – Amikor
azt mondtam beszélni szeretnék veled nem úgy értettem, hogy az engedélyedet
kérem – világosított fel.
‒
De hát… ez így… – kerestem a szavakat.
‒
Holnap megbeszélem az orvosommal,
és ha belemegy, visszamegyek naponta pár órára – magyarázta – Nézd, nem várom, hogy megértsd…
‒
Megérteni! Mégis mit?! – emeltem fel a hangom. Ivy
ijedten hátra lépett, mire kapcsoltam – Ne
haragudj! – Édes megrázta a fejét.
‒
Itt egyedül vagyok és a mai nap
is jól bizonyítja, hiányzik a társaság. Szeretnék megint emberek között lenni – mély csönd állt be közénk.
Nagyon elgondolkoztam a dolgon.
‒
Értem, amiről beszélsz, de ezt
azért át kellene gondolni
– szólaltam meg.
‒
Azon már túl vagyok, ha az orvos
megengedi, vissza szeretnék menni. Ott van a helyem – Tudtam, hogy nem bántó
szándékkal mondta, mégis szarul esett.
‒
Jó… legyen, döntse el az orvos.
Ha elolvastad, kérlek jelezd :)