Please, say you remember me - 23.rész

Sziasztok!

Remélem, mindannyian jól vagytok és tudjátok élvezni ezt a csodálatos kora nyári időt. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a PSYRM folytatását, kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :) Az érettségizőknek sok sikert kívánok!

Puszi: Emily

02.25.

~ Liam ~

Rég volt már ennyire rossz éjszakám. Tegnap miután Ivy barátai elmentek, kínossá vált a hangulat. Édes nem beszélt arról, ami korábban történt és feltűnően tartotta a távolságot. Nem erőszakoskodtam, így este külön szobában feküdtünk le.

A film alatt olyan kis cserfes volt, a barátai jó hatást gyakoroltak rá, olyat, amit én nem tudtam. Rossz érzés volt látni, ugyanakkor örültem is neki, hiszen boldognak láthattam.

A film előtt gondoskodnom kellett magamról. Régen történt már ilyesmi, hiszen Édes mellett nem kellett ilyesmire időt fordítanom. Nem haragudtam a barátai érkezéséért, mert elképzelhetőnek tartottam, hogy nem tudtam volna megállni. Hiányzott a szerelmem, minden értelemben.

Lekapcsoltam az ébresztőmet, aztán a fürdő felé indultam. Elvégeztem a szokásos reggeli rutinomat, majd kilépve az ajtón Édes kócos ábrázata fogadott.

‒        Jó reggelt! – motyogta.

‒        Jó reggelt! Miért keltél fel ilyen korán? – kérdeztem zavartan.

‒        Mondtál valami olyasmit korábban, hogyha van kedvem, bemehetek veled a stúdióba. Azt mondtad a srácok hiányolnak – válaszolta álmos hangon – A mai napban egyeztünk meg.

‒        Ó, már emlékszem – elálltam az útjából – Ha nem akarsz jönni, nem muszáj.

‒        Tudom, de szeretnék kicsit máshol lenni – besétált a fürdőbe.

Kihasználva ezt, bementem a közös szobánkba és szereztem magamnak ruhát a szekrényemből. Gyorsan felöltöztem, azután lementem a konyhába. Főztem magunknak teát, mire Ivy leért a konyhába.

‒        Éhes vagy? – kérdeztem, miközben a kezébe adtam egy bögre teát.

‒        Köszönöm – hálásan pillantott rám, míg a szájához emelte.

‒        Vigyázz, még meleg! – elhúztam az ajkaitól a bögrét.

‒       Ó, oké – kényelmetlenül arrébb lépett tőlem – Nem vagyok éhes – válaszolt végre a kérdésemre.

‒     Rendben – bólintottam – Azért odafelé veszünk valamit enni – leülve az asztalhoz, a saját teámnak szenteltem a figyelmemet. Édes is helyet foglalt.

‒        A srácoknak is viszünk valamit? – szólalt meg szerelmem.

‒        Vihetünk – beleittam a teámba – De ha nem akarsz jönni, tényleg nem muszáj – sóhajtott egy mélyet, olyat, amilyet azért csinál, hogy ne kezdjen el dühében kiabálni.

‒        Menni szeretnék – rám emelte mérges tekintetét – De ha nem akarod, hogy ott legyek, akkor mondd meg!

‒        Hé, nyugi, nem erről van szó – a kezeimet védekezésképpen magam elé emeltem.

‒        Akkor miről? – pillantott rám kíváncsian.

‒        Csak nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad, a fiúk néha tudnak… – Anyám, hogy fogalmazzak?

‒        Bízz bennem, ha nem érzem jól magam, nem fogok ott maradni – megitta a maradék teáját – Kint megvárlak – gyorsan felállt az asztaltól és kiment a helyiségből.

Még mindig mérges volt és tudtam, azért hagy itt, mert nem akar kiabálni velem. Nem veszekedtünk túl sokat, azonban tudtam, nem az a fajta lány, aki szeret veszekedni. Ha összekaptunk valamin, napokig nem szólt hozzám és sírt, amikor azt hitte, nem látom vagy hallom.

Mélyet sóhajtva eltüntettem a maradék teámat. Olyan rossz előérzetem van. Felkapva a kabátomat, kimentem Édes után az udvarra. Hűvös levegő csapott meg, de egyből levert a víz, amint megláttam őt a lépcsőn ülni.

‒        Állj fel, légy szíves, most nagyon nem kéne, hogy még fel is fázz – kinyújtottam felé a kezem.

Nem fogadta el, amitől nem lepődtem meg. Az oda út feszült csöndben telt. Nem jött be velem a boltba, így találomra vásároltam neki enni valót. Amikor beültem mellé, már szólt a zene a rádióból. Ez nekem is eszembe juthatott volna. A feszültség a zene hatására sem tűnt el a levegőből. Édes végig kifelé bámult az ablakon keresztül. Meg sem próbáltam beszélni hozzá, jobbnak láttam, ha csak hagyom megnyugodni. A sors furcsa fintora, én csak jót akartam neki, nem szerettem volna belekényszeríteni valamibe, amit nem akar, mégis én voltam az, aki ezzel kényelmetlen helyzetbe hozta. Megálltam a stúdió előtt. Szerelmem kíváncsian körbe pillantott. Gondolom, azt találgatta melyikbe megyünk be. A baleset óta még nem jártunk itt. Az előtte lévő idő, pedig nagyon távolinak tűnt. Mindketten kiszálltunk a kocsiból.

‒         Ide megyünk – az épület felé biccentettem, mire ő bólintott egyet.

Egyáltalán nem tűnt mérgesnek, sokkal inkább közömbös arckifejezést öltött. Odabent én mentem előre. Beérve a fiúkhoz láttam, hogy szokásos későink hozzák a formájukat. Ahogy a többiek észrevették Ivyt, egyből elmosolyodtak. Nem mondtam biztosra, hogy elhozom őt, mert nem tudtam, milyen hangulatban lesz.

‒        Sziasztok! – Édes halványan rájuk mosolygott.

‒        Szia! – egyszerre köszöntek neki. Niall gyorsan felugrott és hozzá sétált.

‒        Szabad? – kérdezte megállva előtte.

‒        Igen – lassan bólintott, miközben kitárta a karjait.

A szőke gondolkodás nélkül átölelte. Ivy halványan mosolyogva tűrte Niall akcióját. Kissé féltékenyen figyeltem a jelenetet, mikor Harry is becsatlakozott.

‒        Hé, mi az, ölelkezős buli van? – hallottam meg Louis hangját oldalról.

Zayn társaságában jött oda hozzánk, majd ők is csatlakoztak az öleléshez. Nekem is oda kéne mennem. Mire megfogalmazódott bennem a gondolat, elhúzódtak tőle. A srácok beszélgetésbe kezdtek Édessel. Kíváncsian figyeltem hogyan reagál. Teljesen kinyílt. Amilyen rosszul indult a reggel, annyira vidámnak nézett ki akkor, ott beszélgetve a barátainkkal.

‒        Nem akarom elrontani a jó hangulatot, de ki kezd ma? – kérdezte Zayn.

‒        Azt hiszem én – szólalt meg Lou. Miért mindig az kezd, aki folyton késik?

Bevonultunk a stúdióba, ahol a szokásos emberek vártak minket. Szerelmem mellé mentem.

‒        Neked itt kell maradnod, mi pedig majd váltjuk egymást az üvegfal mögött – az említett hely felé biccentettem.

‒        Oké – lassan bólintott – Csendben kell maradni? – pillantott rám. Hangjában már nyoma sem volt a korábbi haragnak.

‒        Nem, nem hallatszik be, ami itt történik – válaszoltam – Ha beszélni akarsz velünk, az asztalon lévő mikrofont kell használnod és megnyomni egy gombot, de a többiek segíteni fognak neked – magyaráztam.

‒        Rendben.

Míg én énekeltem bent, Édes a fiúkkal beszélgetett. Egyszer csak felállt és Harryvel kisétáltak. Nem hagytam abba az éneklést, de csak azon járt az eszem, miért ment ki vele. Kiszáradt a torkom, amitől karcolt a hangom.

‒        Vegyük újra! – kaptam az utasítást kintről.

‒        Jó, de előbb innom kell – kisétáltam a többiekhez. Az egyik szatyorból vettem ki vizet aztán a lehető legközömbösebb módon megkérdeztem: – Ivy hova lett?

‒        Harry kikísérte a mosdóba – válaszolt Niall.

Éppen csak kimondta, meghallottam szerelmem nevetését a folyosóról. Az ajtó kinyílt és Harry előre engedte őt. Még mindig nevetve jött be, míg barátom egy vigyorral az arcán követte őt. A tekintetünk találkozott, mire Édes rám mosolygott. Látva jó kedvűségét közelebb léptem hozzá.

‒        Nem vagy éhes? – fürkésztem kíváncsian.

‒        Hát, talán egy kicsit – pillantott fel rám.

‒        Tarthatunk egy negyedórás szünetet? – hátra fordultam a stúdiós embereinkhez.

‒        Igen – bólintottak rá.

‒        Szuper – a bandatársaimhoz fordultam – Nektek is hoztunk reggelit – az egyik szatyorért nyúltam, amiből kivettem két nejlon zacskót.

‒        Király! – kiáltott fel Niall. A két tasakban a kettőnk reggelije volt. Az egyiket Ivy felé nyújtottam.

‒        Tessék!

‒        Köszönöm – halványan mosolyogva elvette tőlem. Megnézte mi az, mielőtt még bármit is csinált volna vele.

‒        Baracklekváros péksütemény? – tekintetét rám emelte.

‒        Igen – bólintottam. Hangja furcsának hatott, de nem tudtam rájönni miért.

‒        Mióta a kórházban voltam, nem is ettem ilyet – beleharapott a sütibe.

Édes egész nap csacsogott a srácokkal, nagyon jó kedélyállapotba került. Főként jelentéktelen dolgokról folyt a szó, azonban ez Ivyt egy cseppet sem zavarta. Ha nem tudtam volna, hogy nem emlékszik a többiekre, nem mondtam volna meg, annyira jól beilleszkedett közéjük. Őszinte öröm látszott az arcán, amitől boldogság töltött el. Némi féltékenység is vegyült az érzéshez, amit az okozott, hogy nem miattam volt ilyen boldog, hanem miattuk.

Négy óra is elmúlt már, amikor hatosban elhagytuk a stúdiót.

‒        Ugye jól érezted magad? – Niall Ivy mellé lépve kérdezte.

‒        Igen, nagyon jól – vigyorgott szerelmem.

‒        Máskor is eljössz? – szőke hajú barátom reménykedve nézte őt.

‒        Ha nem zavarlak titeket, akkor igen – kíváncsian fürkészett minket.

‒        Ha nem vetted volna észre, imádjuk, mikor itt vagy – szólalt meg Louis vigyorogva.

‒        A többi lány is szokott itt lenni? – rám pillantott.

‒        Ritkán, de igen – Zayn válaszolt helyettem.

‒        Csinálhatnánk egy olyat, hogy ők is eljönnek?

‒        Lehet róla szó – mondta Louis. Időközben odaértünk a kocsikhoz.

‒        Akkor majd holnap – kinyitottam az autó ajtaját Édesnek – Sziasztok! – mindannyian megölelték őt, mielőtt eljöttünk.

Ivy feltűnően csendben volt, kifelé bámult az ablakon, nagyon elmerült a gondolataiban. Azt sem vette észre, hogy megérkeztünk a házhoz.

‒        Ivy – végig simítottam a karján, mire összerezzent.

‒        Tessék! – riadtan nézett rám.

‒        Itthon vagyunk – a házunk felé biccentettem.

‒        Ó, oké – kiszállt a kocsiból.

Én is követtem a példáját és a bejárati ajtó előtt beértem őt. Kinyitva azt, előre engedtem őt. Levette a kabátját azután feltette a fogasra.

‒        Liam – felém fordult, miközben megszólított.

‒        Igen? – fürkésztem kíváncsian.

‒        Szeretnék beszélni veled valamiről – válaszolta. A hangja nyugodt volt és a testbeszéde sem árult el semmit, amitől kezdtem érezni a pánikot.

‒        Rendben, mondhatod – bólintottam, hátha végre elkezdi.

‒        Szeretnék visszamenni dolgozni – bökte ki.

‒        Nem – ráztam meg a fejem azonnal.

‒        Félreértettél – teljesen nyugodtan szólalt meg, mint aki ezt a reakciót várta – Amikor azt mondtam beszélni szeretnék veled nem úgy értettem, hogy az engedélyedet kérem – világosított fel.

‒        De hát… ez így… – kerestem a szavakat.

‒        Holnap megbeszélem az orvosommal, és ha belemegy, visszamegyek naponta pár órára – magyarázta – Nézd, nem várom, hogy megértsd…

‒        Megérteni! Mégis mit?! – emeltem fel a hangom. Ivy ijedten hátra lépett, mire kapcsoltam – Ne haragudj! – Édes megrázta a fejét.

‒        Itt egyedül vagyok és a mai nap is jól bizonyítja, hiányzik a társaság. Szeretnék megint emberek között lenni – mély csönd állt be közénk. Nagyon elgondolkoztam a dolgon.

‒        Értem, amiről beszélsz, de ezt azért át kellene gondolni – szólaltam meg.

‒        Azon már túl vagyok, ha az orvos megengedi, vissza szeretnék menni. Ott van a helyem – Tudtam, hogy nem bántó szándékkal mondta, mégis szarul esett.

‒        Jó… legyen, döntse el az orvos.

Ha elolvastad, kérlek jelezd :)