Please, say you remember me - 30.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian jól vagytok és már készültök a közelgő ünnepre. Az időjárás is kezd igazán téliesre fordulni, engem pedig elleptek az ünnepi feladatok. DE! Itt vagyok és meghoztam Nektek a PSYRM folytatását, egy talán váratlan csavarral. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

Fekete szalag napja - november 30

03.12.

~ Ivy ~

Tanácstalanul álltam a ruhásszekrény előtt. Nem tudtam, mit vegyek fel egy olyan eseményre, amire eredetileg el sem akartam menni. Kopogtatásra lettem figyelmes, mire magamra kaptam a fürdőköpenyem.

‒       Gyere! – adtam meg az engedélyt.

Liam belépett a szobába. Végig nézett rajtam, majd összeráncolta a homlokát. Közelebb lépett hozzám és a nyitott szekrényhez.

‒       Elakadtál? – belenézett a szekrénybe. Ő már teljesen fel volt öltözve. Sötét farmert viselt és egy szép inget.

‒       Igen – sóhajtottam fel.

‒       Segítsek? – kedvesen mosolyogva rám pillantott.

‒       Kérlek – a ruháim felé intettem. Kis keresgélés után kivett egy elegáns kék ruhát.

‒       Ehhez mit szólsz? – mutatta felém.

‒       Nem túl elegáns? – megfogtam a ruhát, aminek kellemesen puha anyaga volt.

‒       Talán egy kicsit, de szeretném, ha az összejövetel után, eljönnél velem valahova – válaszolta félszegen.

‒       Hova? – kerestem a tekintetét, de nem ajándékozott meg a figyelmével.

‒       Valahova – még mindig nem nézett rám.

‒       Nem megyek el, ha nem mondod el – fenyegetőztem. Nem gondoltam komolyan, csak kíváncsi voltam.

‒       Étterembe szeretnélek vinni – a tekintetünk végre találkozott. Az enyémben meglepettség volt, az övében pedig valami más, amit nem tudtam megfejteni.

‒       Ünneplünk valamit? – kíváncsian fürkésztem őt.

‒       Nem – megrázta a fejét.

‒       Biztos? – gyanakvóan felhúztam a szemöldököm.

‒       Igen – mosolyogva bólintott – Eljössz velem? – reménykedve kérdezte.

‒       Igen – elmosolyodtam. Biztos, hogy nem csak ennyi van e mögött.

Elvettem Liam kezéből a ruhát és letettem az ágyra. A másik szekrényből kivettem egy trikót. Felpillantottam rá, ő még mindig ott állt, majd kínosan oldalra billentettem a fejem. Egy meglepett „Ó” kíséretében megfordult.

‒       Lent megvárlak – mondta kifelé menet.

‒       Rendben – Ez kínos volt. Gyorsan felöltöztem, megfésültem a hajam, aztán lesétáltam hozzá.

‒       Gyönyörű vagy – csodálattal nézett rám.

‒       Köszi – elpirultam bókjától.

Beleugrottam a cipőmbe, és felhúztam a kabátom. Mire elkészültem, Liam is készen állt. Magához vette a kocsi kulcsot aztán elhagytuk a házat. Az autó út csendben telt. Én a gondolataimba merülve bámultam kifelé az ablakon.

‒       Ivy – a nevemre a hang irányába kaptam a fejem.

‒       Tessék – egy másodpercre rám nézett, azután vissza az útra.

‒       Miért gondoltad meg magad? – Tegnap este vacsoránál szóltam neki, hogy mégis menni szeretnék. Mosolyogva nyugtázta, de akkor nem kérdezett semmit.

‒       Miattad. Azért, amit mondtál nekem. Átgondoltam és igazad van, Ginának szüksége lehet rám – válaszoltam.

‒       Örülök, hogy meggondoltad – egyik kezével megfogta az enyémet és lágyan megszorította. Elmosolyodtam a kedves gesztustól.

Így maradtunk, míg oda nem értünk. Jó néhányan ott voltak már, de nem mi érkeztünk utoljára. Gina nyitott ajtót nekünk. A döbbenet az arcán gyorsan átcsapott kitörő örömbe, ahogy magához ölelt. Olyan ruhát viselt, ami takarta a pocakját.

‒       Úgy örülök, hogy itt vagytok – mondta befelé invitálva minket.

‒       Én is örülök – mosolyogtam rá.

Bementünk a nappaliba, ahol üdvözöltük a többieket. Anyáék még nem érkeztek meg. Liammel leültünk a kanapéra és próbáltunk bekapcsolódni a beszélgetésekbe.

Nagyot sóhajtottam, amikor elhagytuk a házukat.

‒       Jól vagy? – aggódás hallatszódott ki a hangjából.

‒       Nem – megráztam a fejem – Sosem fogom megérteni az Apánkat.

‒       Próbáld az ő szemszögéből nézni – javasolta, ahogy az autó felé mentünk.

‒       Oké. Én azt szeretném, ha a gyerekem boldog lenne valami normális ember mellett – magyaráztam – Gina boldog, Tyler pedig egy nagyon rendes srác. Nem értem, mi a baja ezzel – felé pillantottam.

‒       Rossz oldalról közelíted meg – kinyitotta a kocsit – Bármi történik is, mindig a kislányai lesztek, ettől nem fog tudni elszakadni.

‒       De ez így nem működik – beültünk a kocsiba – Felnőttek vagyunk, azt csinálunk, amit mi szeretnénk.

‒       Jó, van benne valami – ismerte el – De csak azért ilyen, mert szeret titeket.

‒       Lehet valakit úgyis szeretni, hogy nem akarod kisajátítani – bukott ki belőlem.

Erre már nem reagált semmit. Feszült csend állt be közénk. Résnyire leengedtem az ablakot, mert fülledtnek éreztem a levegőt. Amikor megálltunk a piros lámpánál, Liam megfogta a kezem. Hirtelen jött az érintése, ezért elvettem a kezem. Az állkapcsa megfeszült, mire elmotyogtam egy halk bocsánatkérést.

‒       El szeretnél még menni az étterembe? – halkan kérdezte, miközben a lámpa zöldre váltott és tovább indultunk.

‒       Igen.

Nem meglepően, egy idegen helyen találtam magam. Csinos kis étteremnek tűnt, legalább is kívülről.

‒       Jártunk már itt korábban? – kíváncsian pillantottam rá.

‒       Nem – megrázta a fejét, ahogy előre engedett az ajtóban.

‒       Akkor miért vagyunk itt? – kérdeztem bevárva őt.

‒       Harry szerint jó hely – Harry. Göndör haj. De neki nincs is barátnője, vagy mégis?

‒       Miért nem találkoztam még a barátnőjével? – az asztalhoz értünk.

‒       Mert nincs barátnője – válaszolta egyszerűen. Abból, ahogy ránéztem, érezte, hogy folytatnia kell. – Még keresi az igazit, ezért sokat randizik és erre a helyre valamiért esküszik – adta meg a magyarázatot.

‒       Akkor az a terved, kiderítjük, miért van ez így? – leültünk a két személyre terített asztalhoz.

‒       Valahogy úgy – mosolygott rám.

Az egész vacsorával csak egy gond akadt. Néhány rajongó úgy érezte, csinálhat rólunk képet. Pár fotós is volt ott, akik nem tudom, hogy a jó istenbe keveredtek oda. Liamet látszólag nem zavarta, mi folyik körülöttünk, engem viszont idegesített, hogy rólam is készülnek fotók. Mi közöm van nekem ehhez az egészhez?! Kimentem a mosdóba. Remegősre idegesített a helyzet és kezdett hányingerem lenni. Próbáltam lenyugtatni magam.

Mikor visszamentem, pár lány Liammel fotózkodott. Az asztalunkhoz érve, összeszedtem a cuccaimat. Ő észrevette a jelenlétemet. Fejemmel a kijárat felé biccentettem, aztán kisétáltam az utcára. Odakintről figyeltem, ahogy kedvesen mosolyog a lányokra, képeket készít velük és beszélgetnek. Ez olyan érzéseket keltett bennem, amikkel nem tudtam, mit kezdeni.

Amikor kijött, én a cipőmet tanulmányoztam. Közeledésére felkaptam a fejem.

‒       Minden rendben? – kérdezte aggódva.

‒       Igen – bólintottam megerősítésként.

Gyanakvóan méregetett, de nem szólt semmit. Csendben telt az út a házhoz, amiért hálás voltam, egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni. Beérve a házba megszólaltam:

‒       Köszönöm a vacsorát – tekintetem felvezettem rá.

‒       Köszönöm, hogy eljöttél – rám mosolygott, mire bólintottam egyet.

‒       Kezdhetem én a fürdést? – gyors téma váltásom meglepte. Némi szünet után válaszolt csak.

‒       Persze – eléggé megzavarta a kérdésem.

Felsiettem az emeletre. Nem töltöttem túl sok időt a zuhany alatt, ez mégis elég volt ahhoz, hogy végig gondoljak néhány dolgot. Beszélnem kell valakivel. A szobába érve, már tudtam, ki legyen az.

Magamra zártam az ajtót. Nagyon reménykedtem benne, hogy otthon tölti a szombat estéjét.

‒       Szia, Ivy! – kellemes hangja üdvözölt.

‒       Szia, Jenna! Zavarlak most? – rögtön a közepébe vágtam.

‒       Nem, már itthon vagyok, miért? – hangja aggódóvá vált.

‒       Holnap tudnánk találkozni? – idegesen babráltam a takaró szélével.

‒       Délelőtt vagy délután?

‒       Mindegy, de fontos lenne – válaszoltam egyre idegesebben.

‒       Átmenjek most? – ajánlotta fel.

‒       Ne, Liam is itt van. Négyszemközt szeretnék beszélgetni – magyaráztam. Kíváncsi vagyok, mit fogsz nekem tanácsolni.

‒       Elmondod?

‒       Tanács kellene a jelenlegi helyzettel kapcsolatban – egy könnycsepp gördült le az arcomon. Szedd össze magad!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Jenna albérletének nappalijában ültem. A teát vártam, amivel megkínált.

‒       Itt is van – vidám volt, miközben letette elém a csészét.

‒       Köszönöm – gyorsan lecsaptam rá.

Megittam a felét, mielőtt visszatettem az asztalra. Jen leült a kanapéra, felhúzta a lábait miközben várakozóan pillantott rám.

‒       Miről szeretnél beszélni? – kérdezte lassan.

‒       El akarok költözni Liamtől – hadartam el.

‒       Tessék?! – döbbenten nézett rám – De hát… azt mondtad… szóval… – kereste a szavakat.

‒       Álmomban egyre több emlékfoszlányt látok – barna szemeivel kíváncsian figyelt engem – Nem tudom elmagyarázni, mit érezek emiatt. Csak azt tudom, hogy frusztrál a jelenléte. Úgy érzem, sokkal jobb lenne, ha külön lennénk. Így nem érezném azt a folytonos nyomást, amit a közelsége okoz. Ne érts félre, rendes, türelmes és kedves velem, de tudtán kívül frusztrál engem – magyaráztam. Hirtelen elhallgattam. Csendben figyeltem őt, szerettem volna, ha reagál valamit.

‒       Én… nem tudom. Nagyon nehéz erre bármit is mondani – szólalt meg végre.

‒       Tudom – sóhajtottam fel. Azt szeretném, ha támogatnád a döntésemet.

‒       Ezt te érzed, de mit gondolsz, ha nem leszel mindennap vele, akkor könnyebb lesz? – kíváncsian fürkészett.

‒       Ezt remélem – válaszoltam a szemeibe nézve.

‒       És mi a garancia arra, hogy egyedül nem fogod rosszul érezni magad? – egy újabb jó kérdést tett fel.

‒       Nem tudom – megráztam a fejem – Csak úgy érzem, meg kell próbálnom – Jenna aggódva méregetett.

‒       És ezt hogy akarod megmondani neki? – Ezen már én is gondolkoztam.

Lehajtottam a fejem, majd a kanapé huzatának a mintáját fixíroztam. Nagyon gyáva húzás lenne csak összepakolni és lelépni?

‒       Ugye beszélni fogsz vele? – Jenna közelebb csúszott hozzám.

‒       Gondolom, illik valamit mondani, mielőtt ott hagyom – motyogtam.

‒       Kicsit hiányosnak tűnik nekem a terved – jegyezte meg.

‒       Tudok róla – kényelmetlenül félre néztem.

‒       Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – Jen szavaira felkaptam a fejem.

‒       Tessék?!

‒       Nézd! Most minden olyan zavaros. Hagyd egy kicsit lenyugodni a dolgokat – magyarázta – Ha utána is így érzel, akkor nincs mese, beszélned kell Liammel – adta a tudtomra elég határozottan.

‒       Ez nem fog változni – motyogtam.

‒       Akkor csak addig várj, amíg kitalálod, hogyan mondod el neki – javasolta – Egyébként, hova akarsz menni? – jelentőségteljes pillantást küldtem felé.

‒       Ide? Azt hittem, Gináékhoz mennél – döbbent volt.

‒       Gina babát vár, nem hiszem, hogy ebben az időszakban rám vágynának – húztam el a számat.

‒       Tényleg? – Jen szemei felcsillantak.

‒       Igen – mosolyogva bólintottam.

‒       Ivy néni – mindkettőnkből kitört a nevetés.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)