Sziasztok!
Itt vagyok, még élek! Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok és élvezitek ezt a szokatlan szép időt. Köszönöm a türelmeteket, remélem megérte várni :) Három vizsgán túl vagyok és mindegyik sikerült, szóval jól haladok :) Nem untatlak tovább Titeket ezzel, jöjjön, amire már nagyon rég várnotok kellett. Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak és az igazi és egyetlen Harry Edward Styles-nek! :)
Puszi: Emily
03.19.
~
Ivy ~
Este volt már,
amikor eljöttem a buliról. Pár ember még maradt, elég családias hangulat
uralkodott. Stefanie meg Jim is felajánlotta, hogy elvisznek, azonban mindenképpen
sétálni szerettem volna. A város gyönyörűen meg volt világítva, sajnáltam, hogy
még nem volt alkalmam megcsodálni ezt. Zavartalanul mászkáltam az emberek
között, meglepően sokan jártak az utcákon, párok sétáltak kézen fogva,
valószínűleg randiztak, amire az idő kellemessége lehetőséget is adott. A
zebrán igyekeztem át, mikor valaki utánam szólt. Az átkelő kellős közepén
hirtelen megfordultam, amivel másoknak kellemetlenséget okoztam. Elmotyogtam
néhány bocsánatkérést, miközben azt kerestem, aki a nevemet mondhatta. Gyorsan
kiszúrtam egy ismerős arcot, aki mellém érve a másik oldal felé húzott, mielőtt
a lámpa ismét pirosra váltott volna.
‒
Szia, Ivy! – barátságos mosoly terült szét az
arcán.
‒
Szia! – hirtelen nem tudtam, mi is a
neve, de úgy tűnt, a megszólítás hiánya nem zavarja.
‒
Mit csinálsz itt egyedül? – zöld szemei kíváncsian
fürkésztek engem, a pillantása már-már zavarba ejtően átható volt, ezért
kénytelen voltam félre nézni.
‒
Én szülinapról jövök – válaszoltam.
‒
Ó, már emlékszem! Miranda barátnőd
a szülinapos, igaz?
– rápillantottam. Ezt mégis honnan
tudhatja?
‒
Igen ő – elmosolyodtam – És te, mi járatban erre? – Harry. Ez az, eszembe jutott a neve.
‒
Csak vásárolni voltam – megemelte a bal kezében lévő
szatyrokat, amik eddig fel sem tűntek.
‒
Értem – lassan bólintottam.
‒
Nincs messze a kocsim, gyere,
elviszlek – kedves
ajánlatot tett.
‒
Köszönöm, de igazából én sétálni
szerettem volna –
magyaráztam.
‒
Kérlek, gyere, ha Liam megtudja,
hogy hagytam a barátnőjét egyedül sétálni a sötétben, kiherél – a végét elnevette, de nagyon
erőltetettnek hatott.
‒
Veszélyben vagyok? – félve néztem rá.
‒
Nem, dehogyis! Csak nem szeretjük,
ha a hozzánk közel álló emberek egyedül mászkálnak – az autója felé invitált.
Csendben követtem őt
egy baromi nagy fekete autóhoz. Kedvesen kinyitotta nekem az ajtót, amit halkan
megköszöntem. Míg ő megkerülte a kocsit és beszállt, én bekötöttem a biztonsági
övet. Kérdések hada motoszkált bennem, csendben voltam, talán túlságosan is,
mert Harry megszólalt:
‒
Minden rendben?
‒
Persze – megráztam a fejem és halványan
mosolyogva felé fordultam – Hogy megy a
lánykeresés? – felhorkant.
‒
Nem jól – keze megfeszült a kormányon – Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy
szó szerint belebotlik élete szerelmébe – rám kacsintott. Ránk gondolt, ez egyértelmű volt.
Zavartan kinéztem az
ablakon. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.
‒
Valami rosszat mondtam? – a keze hozzáért a kézfejemhez,
mire elhúzódtam tőle.
‒
Ha kérdezek valamit, őszintén fogsz
válaszolni? –
figyelmen kívül hagytam a kérdését.
‒
Hát, persze! – úgy éreztem bízhatok benne.
‒
Ez csak egy érzés, nem tudom
megmagyarázni honnan jön, egyszerűen valami azt súgja, te jobban ismersz engem,
mint a többi fiú, ez tényleg így van?
– felé pillantottam.
‒
Igen. Mindannyian szeretünk téged
és te is minket, de Niallt meg engem másként kezelsz – válaszolta.
‒
Ez mit akar jelenteni? – kíváncsian fürkésztem őt.
‒
Párszor mondtad, ha fiad lesz, azt
szeretnéd, ha olyan lenne, mint ő
– elmosolyodtam.
‒
És veled, mi a helyzet?
‒
Nem tudom. Mi csak egyszerűen jól
kijövünk, viszonylag sokszor jártál már a házamban, egyedül is, ha Liam valami
miatt nem ért rá –
magyarázta.
‒
Értem – motyogtam.
‒
Ha szeretnél, most is beugorhatunk
hozzám – ajánlotta
fel.
‒
Köszi, ezt azt hiszem, most
kihagyom, beszélni szeretnék Liammel és nem vagyok benne biztos, hogy ébren
megvár – mondtam
kipillantva az ablakon.
‒
Mindig megvár, még akkor is, ha
betegen fekszik otthon
– szólalt meg.
‒
Hogyan? – homlokráncolva fordultam felé.
‒
Meséltél néhány ilyen esetet, azzal
a feltétellel, hogy sosem adom ki, nehogy valaki húzni tudja az agyát ezzel.
Nagyon szeret téged
– megérkeztünk a házhoz. Minek mondtad
ezt el?
Gombóc volt a
torkomban, amitől képtelen voltam megszólalni, nem is tudtam, mit mondjak erre.
Itt van ez a srác, aki teljes szívével
szeret engem. A körülmények miatt önmegtartóztató, hihetetlen türelmes velem és
én még csak arra sem emlékszem, hogy valaha szerettem őt.
‒
Ivy – Harry megérintette a kezem, mire
én megszorítottam az övét.
‒
Köszönöm, hogy elhoztál – rámosolyogtam, majd megpróbáltam
kijutni a kocsijából, de megfogta a karom.
‒
Hé, legalább szedd össze magad egy
kicsit, ha így mész be, addig fog faggatni, amíg ki nem szedi belőled, mi a baj – Aggódás, ezt éreztem a szavaiból.
‒
Minden rendben lesz, amíg felérek a
hálóig kibírom, utána úgyis mindegy
– a végét csak suttogtam.
‒
Kérlek, ne csináld ezt! – felé fordultam.
‒
Tessék?
‒
Bármit is kell elmondanod neki,
tedd meg! Nem akarlak így látni titeket – magyarázta halkan.
‒
Ha beszélek vele, csak rosszabb
lesz neki –
motyogtam erőtlenül.
‒
Liam értelmes…
‒
Tudom – szakítottam félbe – De nem akarok még több fájdalmat okozni
neki – könnyek szöktek a szemembe.
‒
Nem hinném, hogy ennél lehet
rosszabb –
keserűen felnevettem.
‒
Mindig van rosszabb – kinyitottam a kocsi ajtaját – Jó éjt, Harry! – ahogy becsuktam, felé
pillantottam. Szomorú arccal bólintott egyet.
A ház felé
fordultam, fény szűrődött ki az ablakon, mire nagyot nyeltem. Erre számítottam, de most már nem vagyok
annyira biztos benne. Gyors léptekkel siettem az ajtóhoz, amit nyitva
találtam, így nem kellett a kulccsal bajlódnom. Belépve az előszobába, szembe
találtam magam Liammel. Azt reméltem, én
kereshetem meg.
‒
Szia! – halványan rámosolyogtam.
‒
Szia! Ki hozott haza? – kíváncsian fürkészett, míg én
elkezdtem kibújni a kabátomból, amit feltettem a fogasra a többi kabát mellé.
‒
Gyalog szerettem volna visszajönni,
de a városban összefutottam Harryvel, ő nem engedett sétálni – ráemeltem a tekintetem, úgy
tűnt, megkönnyebbült attól, amit hallott.
‒
Ó, oké – szemmel láthatóan ellazult, úgy
éreztem, rajtam van a sor.
‒
Miért nem szóltál, hogy te is ott
szoktál lenni? –
összeráncolta a homlokát.
‒
Hol? – kérdezte értetlenül.
Megforgattam a szemeim.
‒
Miranda szülinapján – válaszoltam kissé ingerülten.
‒
Hát… igen, ott szoktam lenni – motyogta.
‒
Legközelebb, ha ilyen van,
megtennéd, hogy szólsz, és akkor nem fogom megint totál idiótának érezni magam
mások előtt –
fakadtam ki.
‒
Sajnálom – Liam közelebb lépett hozzám míg
felém nyújtotta a kezét.
‒
Ne érj hozzám! – dühösen elcsaptam a kezét, aztán
felrohantam a lépcsőn. Elegem van ebből
az egészből!
Bevágtam az ajtót aztán
be is zártam. Sírni akartam, de egyszerűen annyira mérges voltam, hogy nem
ment. Nem akartam találkozni vele, ezért fürdés nélkül vetettem magam a puha
ágyba. Zakatolt az agyam, amitől képtelen voltam aludni, csak forgolódtam az
ágyban.
1
héttel később
Pár
napja elmondtam a barátaimnak, mit tervezek. Hazudnék, ha azt állítanám örültek
a döntésemnek, azonban biztosítottak arról, hogy mellettem állnak. Mindannyian
felajánlották, ha szükségem van rá, velem lesznek, amikor közlöm Liammel a
hírt. A felajánlásuk hihetetlenül jó érzés volt, de nem szerettem volna, ha más
is jelen van, mikor végre készen állok beszélni vele.
Már
egy ideje pakolásztam a dolgaimat, úgy, hogy ő ne vegye észre. Ma délelőtt a
stúdióban volt a fiúkkal, így lehetőségem nyílt összepakolni, míg visszaért.
Százszor lejátszottam magamban, milyen lesz elmondani neki és nagyon féltem a
reakciójától.
Amint megláttam az
autóját, a szívem a torkomban dobogott. Az órára pillantottam, ami a kettőhöz
közelített. Nagyjából kettő órám van, amíg Jenna ideér, most vagy soha.
‒
Szia, itthon vagyok! – hangja vidáman csengett, mire
még jobban összeszorult a gyomrom. Megindultam felé.
‒
Szia! – nem tudtam a szemébe nézni.
‒
Hoztam ebédet – megcsapott a pizza illata.
‒
Oké, akkor megterítek – bementem a konyhába és hozzá
fogtam a terítéshez.
Csak egy szeletet
voltam képes leerőltetni. A tányéromat a mosogatóba tettem, aztán Liamhez
fordultam.
‒
Ha végeztél átjössz a nappaliba? – kérdeztem kerülve a tekintetét.
‒
Minden rendben?
‒
Beszélni szeretnék veled valamiről – válaszoltam távozva a
helyiségből.
Ő túl hamar
csatlakozott hozzám. Leült a kanapéra velem szemben, amitől egyből olyan
feszült lett a légkör.
‒
Hallgatlak – halkan beszélt. Vettem egy mély
lélegzetet és mindenhová néztem csak rá nem.
‒
Én nem tudom, hogyan mondjam el,
ezért csak kimondom. El akarok költözni innen – Végre kint
van. – Engem frusztrál az, hogy
ennyit vagyunk együtt, mert mindig, mikor rám nézel, akarva akaratlanul is
láttam rajtad, arra vársz, hogy emlékezzek. Ez engem kikészít – elkezdtem
sírni – Én ezt nem tudom… – félbe
hagytam, amikor megéreztem felém mozdulni – Kérlek, ne érj hozzám! – hátrébb csúsztam a kanapén. Mintha meg sem
hallott volna, erősen körém fonta a karjait.
‒
Kérlek, ne tedd ezt velem! – hangján hallatszódott, hogy ő is
sír. Próbáltam kiszabadulni az öleléséből. – Ne tedd ezt velem, ne hagyj el! – könyörgött miközben még jobban
szorított – Nem akarlak elveszíteni –
motyogta a vállamba. Időközben feladtam a küzdést, mivel ő jóval erősebb volt
nálam.
‒
Nem fogsz – motyogtam, kiszabadítottam az
egyik kezem és elkezdtem a hátát simogatni – Jennánál leszek, bármikor eljöhetsz, felhívhatsz, találkozhatunk, ha
szeretnél, nem fogok eltűnni, ígérem – halkan szipogva beszéltem. Liam
lassan elhúzódott tőlem, arcát könnyek borították, a tekintetében pedig bujkált
valami, amit nem tudtam megfejteni.
‒
Most miért sírsz? – nem tudtam mit kezdeni a
kérdéssel.
‒
Mert fáj így látni téged – motyogtam.
‒
Akkor miért? – hangja kétségbeesetten csengett.
‒
Fáj, hogy látom, hogyan nézel rám.
Szerelmes vagy belém és azt szeretnéd, ha emlékeznék kettőnkre. De nem
emlékszem és nem tudom viszonozni az érzéseidet. Ez kikészít – ismételtem el – Nem szeretnék még több fájdalmat okozni
neked vagy magamnak – magyaráztam halkan.
Mivel nem történt
semmi, elemeltem a tekintetem róla, majd lassan felálltam a kanapéról. Az
emelet felé igyekeztem, azonban nem jutottam el oda, mert elkapta a karom és
erősen maga felé rántott. A következő, amit éreztem azok az ajkai voltak a
sajátjaimon. Durva volt, de egyben kétségbeesett is, ahogy próbált rávenni a
csókolózásra. A falnak nyomott, míg a térdével szétlökte a lábaimat. Nem
engedtem neki, igyekeztem ellökni magamtól, sikertelenül. Lendült a kezem és
hatalmasat csattan, ahogy találkozott az arcbőrével. Ez nagyon meglepte, szinte
azonnal magához tért tőle. Tekintete fájdalommal telt meg, ám úgy tűnt, nem az
ütés miatt.
‒
Sajnálom – motyogta összetörten.
Közelebb lépett
hozzám, majd átölelt, ez alkalommal sokkal gyöngédebben. Bizonytalanul fontam
köré a karjaimat. A sós könnycseppek elkezdték marni az arcomat, ő is sírt,
éreztem, mert kezdett átnedvesedni a felsőm. Jó darabig így álltunk, csendben,
csak a szipogásaink meg a nehéz lélegzetvételeink hallatszottak.
‒
Sajnálom – motyogta újra.
‒
Én is – suttogtam, mire erősebben
szorított magához.
‒
Ígéred, hogy tényleg bármikor
láthatlak? –
hangja kétségbeesetten csengett.
‒
Igen – megerősítésként bólintottam. Miért fáj ez ennyire?
‒
Oké – nagyon halkan beszélt.
‒
Köszönöm.
Az autó utat Jenna
lakásáig végig bőgtem, képtelen voltam abbahagyni. Barátnőm próbált
vigasztalni, amitől csak még rosszabbul éreztem magam, hiszen tudtam, hogy ő
sokkal rosszabb állapotban van, mint én.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)