Please, say you remember me - 32.rész

Sziasztok!

Itt vagyok, még élek! Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok és élvezitek ezt a szokatlan szép időt. Köszönöm a türelmeteket, remélem megérte várni :) Három vizsgán túl vagyok és mindegyik sikerült, szóval jól haladok :) Nem untatlak tovább Titeket ezzel, jöjjön, amire már nagyon rég várnotok kellett. Jó szórakozást a részhez! :)
Utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak és az igazi és egyetlen Harry Edward Styles-nek! :)

Puszi: Emily

03.19.

~ Ivy ~

Este volt már, amikor eljöttem a buliról. Pár ember még maradt, elég családias hangulat uralkodott. Stefanie meg Jim is felajánlotta, hogy elvisznek, azonban mindenképpen sétálni szerettem volna. A város gyönyörűen meg volt világítva, sajnáltam, hogy még nem volt alkalmam megcsodálni ezt. Zavartalanul mászkáltam az emberek között, meglepően sokan jártak az utcákon, párok sétáltak kézen fogva, valószínűleg randiztak, amire az idő kellemessége lehetőséget is adott. A zebrán igyekeztem át, mikor valaki utánam szólt. Az átkelő kellős közepén hirtelen megfordultam, amivel másoknak kellemetlenséget okoztam. Elmotyogtam néhány bocsánatkérést, miközben azt kerestem, aki a nevemet mondhatta. Gyorsan kiszúrtam egy ismerős arcot, aki mellém érve a másik oldal felé húzott, mielőtt a lámpa ismét pirosra váltott volna.

‒       Szia, Ivy! – barátságos mosoly terült szét az arcán.

‒       Szia! – hirtelen nem tudtam, mi is a neve, de úgy tűnt, a megszólítás hiánya nem zavarja.

‒       Mit csinálsz itt egyedül? – zöld szemei kíváncsian fürkésztek engem, a pillantása már-már zavarba ejtően átható volt, ezért kénytelen voltam félre nézni.

‒       Én szülinapról jövök – válaszoltam.

‒       Ó, már emlékszem! Miranda barátnőd a szülinapos, igaz? – rápillantottam. Ezt mégis honnan tudhatja?

‒       Igen ő – elmosolyodtam – És te, mi járatban erre? – Harry. Ez az, eszembe jutott a neve.

‒       Csak vásárolni voltam – megemelte a bal kezében lévő szatyrokat, amik eddig fel sem tűntek.

‒       Értem – lassan bólintottam.

‒       Nincs messze a kocsim, gyere, elviszlek – kedves ajánlatot tett.

‒       Köszönöm, de igazából én sétálni szerettem volna – magyaráztam.

‒       Kérlek, gyere, ha Liam megtudja, hogy hagytam a barátnőjét egyedül sétálni a sötétben, kiherél – a végét elnevette, de nagyon erőltetettnek hatott.

‒       Veszélyben vagyok? – félve néztem rá.

‒       Nem, dehogyis! Csak nem szeretjük, ha a hozzánk közel álló emberek egyedül mászkálnak – az autója felé invitált.

Csendben követtem őt egy baromi nagy fekete autóhoz. Kedvesen kinyitotta nekem az ajtót, amit halkan megköszöntem. Míg ő megkerülte a kocsit és beszállt, én bekötöttem a biztonsági övet. Kérdések hada motoszkált bennem, csendben voltam, talán túlságosan is, mert Harry megszólalt:

‒       Minden rendben?

‒       Persze – megráztam a fejem és halványan mosolyogva felé fordultam – Hogy megy a lánykeresés? – felhorkant.

‒       Nem jól – keze megfeszült a kormányon – Nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy szó szerint belebotlik élete szerelmébe – rám kacsintott. Ránk gondolt, ez egyértelmű volt.

Zavartan kinéztem az ablakon. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.

‒       Valami rosszat mondtam? – a keze hozzáért a kézfejemhez, mire elhúzódtam tőle.

‒       Ha kérdezek valamit, őszintén fogsz válaszolni? – figyelmen kívül hagytam a kérdését.

‒       Hát, persze! – úgy éreztem bízhatok benne.

‒       Ez csak egy érzés, nem tudom megmagyarázni honnan jön, egyszerűen valami azt súgja, te jobban ismersz engem, mint a többi fiú, ez tényleg így van? – felé pillantottam.

‒       Igen. Mindannyian szeretünk téged és te is minket, de Niallt meg engem másként kezelsz – válaszolta.

‒       Ez mit akar jelenteni? – kíváncsian fürkésztem őt.

‒       Párszor mondtad, ha fiad lesz, azt szeretnéd, ha olyan lenne, mint ő – elmosolyodtam.

‒       És veled, mi a helyzet?

‒       Nem tudom. Mi csak egyszerűen jól kijövünk, viszonylag sokszor jártál már a házamban, egyedül is, ha Liam valami miatt nem ért rá – magyarázta.

‒       Értem – motyogtam.

‒       Ha szeretnél, most is beugorhatunk hozzám – ajánlotta fel.

‒       Köszi, ezt azt hiszem, most kihagyom, beszélni szeretnék Liammel és nem vagyok benne biztos, hogy ébren megvár – mondtam kipillantva az ablakon.

‒       Mindig megvár, még akkor is, ha betegen fekszik otthon – szólalt meg.

‒       Hogyan? – homlokráncolva fordultam felé.

‒       Meséltél néhány ilyen esetet, azzal a feltétellel, hogy sosem adom ki, nehogy valaki húzni tudja az agyát ezzel. Nagyon szeret téged – megérkeztünk a házhoz. Minek mondtad ezt el?

Gombóc volt a torkomban, amitől képtelen voltam megszólalni, nem is tudtam, mit mondjak erre. Itt van ez a srác, aki teljes szívével szeret engem. A körülmények miatt önmegtartóztató, hihetetlen türelmes velem és én még csak arra sem emlékszem, hogy valaha szerettem őt.

‒       Ivy – Harry megérintette a kezem, mire én megszorítottam az övét.

‒       Köszönöm, hogy elhoztál – rámosolyogtam, majd megpróbáltam kijutni a kocsijából, de megfogta a karom.

‒       Hé, legalább szedd össze magad egy kicsit, ha így mész be, addig fog faggatni, amíg ki nem szedi belőled, mi a baj – Aggódás, ezt éreztem a szavaiból.

‒       Minden rendben lesz, amíg felérek a hálóig kibírom, utána úgyis mindegy – a végét csak suttogtam.

‒       Kérlek, ne csináld ezt! – felé fordultam.

‒       Tessék?

‒       Bármit is kell elmondanod neki, tedd meg! Nem akarlak így látni titeket – magyarázta halkan.

‒       Ha beszélek vele, csak rosszabb lesz neki – motyogtam erőtlenül.

‒       Liam értelmes…

‒       Tudom – szakítottam félbe – De nem akarok még több fájdalmat okozni neki – könnyek szöktek a szemembe.

‒       Nem hinném, hogy ennél lehet rosszabb – keserűen felnevettem.

‒       Mindig van rosszabb – kinyitottam a kocsi ajtaját – Jó éjt, Harry! – ahogy becsuktam, felé pillantottam. Szomorú arccal bólintott egyet.

A ház felé fordultam, fény szűrődött ki az ablakon, mire nagyot nyeltem. Erre számítottam, de most már nem vagyok annyira biztos benne. Gyors léptekkel siettem az ajtóhoz, amit nyitva találtam, így nem kellett a kulccsal bajlódnom. Belépve az előszobába, szembe találtam magam Liammel. Azt reméltem, én kereshetem meg.

‒       Szia! – halványan rámosolyogtam.

‒       Szia! Ki hozott haza? – kíváncsian fürkészett, míg én elkezdtem kibújni a kabátomból, amit feltettem a fogasra a többi kabát mellé.

‒       Gyalog szerettem volna visszajönni, de a városban összefutottam Harryvel, ő nem engedett sétálni – ráemeltem a tekintetem, úgy tűnt, megkönnyebbült attól, amit hallott.

‒       Ó, oké – szemmel láthatóan ellazult, úgy éreztem, rajtam van a sor.

‒       Miért nem szóltál, hogy te is ott szoktál lenni? – összeráncolta a homlokát.

‒       Hol? – kérdezte értetlenül. Megforgattam a szemeim.

‒       Miranda szülinapján – válaszoltam kissé ingerülten.

‒       Hát… igen, ott szoktam lenni – motyogta.

‒       Legközelebb, ha ilyen van, megtennéd, hogy szólsz, és akkor nem fogom megint totál idiótának érezni magam mások előtt – fakadtam ki.

‒       Sajnálom – Liam közelebb lépett hozzám míg felém nyújtotta a kezét.

‒       Ne érj hozzám! – dühösen elcsaptam a kezét, aztán felrohantam a lépcsőn. Elegem van ebből az egészből!

Bevágtam az ajtót aztán be is zártam. Sírni akartam, de egyszerűen annyira mérges voltam, hogy nem ment. Nem akartam találkozni vele, ezért fürdés nélkül vetettem magam a puha ágyba. Zakatolt az agyam, amitől képtelen voltam aludni, csak forgolódtam az ágyban.

1 héttel később

Pár napja elmondtam a barátaimnak, mit tervezek. Hazudnék, ha azt állítanám örültek a döntésemnek, azonban biztosítottak arról, hogy mellettem állnak. Mindannyian felajánlották, ha szükségem van rá, velem lesznek, amikor közlöm Liammel a hírt. A felajánlásuk hihetetlenül jó érzés volt, de nem szerettem volna, ha más is jelen van, mikor végre készen állok beszélni vele.

Már egy ideje pakolásztam a dolgaimat, úgy, hogy ő ne vegye észre. Ma délelőtt a stúdióban volt a fiúkkal, így lehetőségem nyílt összepakolni, míg visszaért. Százszor lejátszottam magamban, milyen lesz elmondani neki és nagyon féltem a reakciójától.

Amint megláttam az autóját, a szívem a torkomban dobogott. Az órára pillantottam, ami a kettőhöz közelített. Nagyjából kettő órám van, amíg Jenna ideér, most vagy soha.

‒       Szia, itthon vagyok! – hangja vidáman csengett, mire még jobban összeszorult a gyomrom. Megindultam felé.

‒       Szia! – nem tudtam a szemébe nézni.

‒       Hoztam ebédet – megcsapott a pizza illata.

‒       Oké, akkor megterítek – bementem a konyhába és hozzá fogtam a terítéshez.

Csak egy szeletet voltam képes leerőltetni. A tányéromat a mosogatóba tettem, aztán Liamhez fordultam.

‒       Ha végeztél átjössz a nappaliba? – kérdeztem kerülve a tekintetét.

‒       Minden rendben?

‒       Beszélni szeretnék veled valamiről – válaszoltam távozva a helyiségből.

Ő túl hamar csatlakozott hozzám. Leült a kanapéra velem szemben, amitől egyből olyan feszült lett a légkör.

‒       Hallgatlak – halkan beszélt. Vettem egy mély lélegzetet és mindenhová néztem csak rá nem.

‒       Én nem tudom, hogyan mondjam el, ezért csak kimondom. El akarok költözni innen – Végre kint van. – Engem frusztrál az, hogy ennyit vagyunk együtt, mert mindig, mikor rám nézel, akarva akaratlanul is láttam rajtad, arra vársz, hogy emlékezzek. Ez engem kikészít – elkezdtem sírni – Én ezt nem tudom… – félbe hagytam, amikor megéreztem felém mozdulni – Kérlek, ne érj hozzám! – hátrébb csúsztam a kanapén. Mintha meg sem hallott volna, erősen körém fonta a karjait.

‒       Kérlek, ne tedd ezt velem! – hangján hallatszódott, hogy ő is sír. Próbáltam kiszabadulni az öleléséből. – Ne tedd ezt velem, ne hagyj el! – könyörgött miközben még jobban szorított – Nem akarlak elveszíteni – motyogta a vállamba. Időközben feladtam a küzdést, mivel ő jóval erősebb volt nálam.

‒       Nem fogsz – motyogtam, kiszabadítottam az egyik kezem és elkezdtem a hátát simogatni – Jennánál leszek, bármikor eljöhetsz, felhívhatsz, találkozhatunk, ha szeretnél, nem fogok eltűnni, ígérem – halkan szipogva beszéltem. Liam lassan elhúzódott tőlem, arcát könnyek borították, a tekintetében pedig bujkált valami, amit nem tudtam megfejteni.

‒       Most miért sírsz? – nem tudtam mit kezdeni a kérdéssel.

‒       Mert fáj így látni téged – motyogtam.

‒       Akkor miért? – hangja kétségbeesetten csengett.

‒       Fáj, hogy látom, hogyan nézel rám. Szerelmes vagy belém és azt szeretnéd, ha emlékeznék kettőnkre. De nem emlékszem és nem tudom viszonozni az érzéseidet. Ez kikészít – ismételtem el – Nem szeretnék még több fájdalmat okozni neked vagy magamnak – magyaráztam halkan.

Mivel nem történt semmi, elemeltem a tekintetem róla, majd lassan felálltam a kanapéról. Az emelet felé igyekeztem, azonban nem jutottam el oda, mert elkapta a karom és erősen maga felé rántott. A következő, amit éreztem azok az ajkai voltak a sajátjaimon. Durva volt, de egyben kétségbeesett is, ahogy próbált rávenni a csókolózásra. A falnak nyomott, míg a térdével szétlökte a lábaimat. Nem engedtem neki, igyekeztem ellökni magamtól, sikertelenül. Lendült a kezem és hatalmasat csattan, ahogy találkozott az arcbőrével. Ez nagyon meglepte, szinte azonnal magához tért tőle. Tekintete fájdalommal telt meg, ám úgy tűnt, nem az ütés miatt.

‒       Sajnálom – motyogta összetörten.

Közelebb lépett hozzám, majd átölelt, ez alkalommal sokkal gyöngédebben. Bizonytalanul fontam köré a karjaimat. A sós könnycseppek elkezdték marni az arcomat, ő is sírt, éreztem, mert kezdett átnedvesedni a felsőm. Jó darabig így álltunk, csendben, csak a szipogásaink meg a nehéz lélegzetvételeink hallatszottak.

‒       Sajnálom – motyogta újra.

‒       Én is – suttogtam, mire erősebben szorított magához.

‒       Ígéred, hogy tényleg bármikor láthatlak? – hangja kétségbeesetten csengett.

‒       Igen – megerősítésként bólintottam. Miért fáj ez ennyire?

‒       Oké – nagyon halkan beszélt.

‒       Köszönöm.

Az autó utat Jenna lakásáig végig bőgtem, képtelen voltam abbahagyni. Barátnőm próbált vigasztalni, amitől csak még rosszabbul éreztem magam, hiszen tudtam, hogy ő sokkal rosszabb állapotban van, mint én.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)