Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian jól vagytok és élvezitek ezt a jó időt. Remélem, az érettségizőknek sikerült olyan eredményt elérni, ami elég lesz a céljaitok megvalósításához. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
04.19.
~
Ivy ~
A váróban ültem és
egy újabb ellenőrző vizsgálatra vártam. Idegesen hintáztattam a lábaimat,
szerettem volna már túl lenni a doktornővel való találkozáson. Mások is voltak
a váróban, közülük páran furán méregettek, valószínűleg idegesnek tűntem.
Egy harminc feletti
nő kijött az orvostól nyomában az asszisztensnővel.
‒
Miss Rogers? – az asszisztens körülnézett.
‒
Jövök – felugrottam a székről és a
táskámat szorongatva besétáltam a rendelőbe – Jó napot kívánok!
‒
Jó napot Miss Rogers! Hogy van? – kedvesen rám mosolygott. Helyet
foglaltam az asztala előtti széken.
‒
Én elköltöztem a közös házból – böktem ki, mire Mrs. Wright
összeráncolta a homlokát.
‒
Talán összevesztek valamin?
‒
Nem – megráztam a fejem – Egyszerűen csak nem volt jó ott egyedül
– magyaráztam.
‒
Érez valami változást?
‒
Nem vagyok feszült, de fejfájások
még mindig vannak
– válaszoltam.
‒
Sajnos ezek a fejfájások nem fognak
egyhamar elmúlni, de ha nem érzi magát feszültnek az már bíztató – mosolygott rám.
‒
És az mennyi időt jelent?
‒
Legyen türelemmel! – a számítógépére nézett – Korábban megbeszéltük, hogy visszamegy
dolgozni. Sikerült visszaszoknia? – pillantott rám.
‒
Igen, minden rendben, nagyon
szeretek ott lenni –
mosolyogtam.
‒
Ez remek hír. Ne haragudjon, hogy
kérdezősködöm, de a párjával így nem is találkoznak?
‒
De igen, mióta eljöttem csak
néhányszor találkoztunk. Azonban igyekszünk tartani a kapcsolatot – magyaráztam lassan.
‒
Értem – a doktornő aprót bólintott – És mi a helyzet az álmokkal?
‒
Vannak, elég szépen – nem tudtam ránézni.
‒
És ezek emlékek vagy csak álmok? – magamon éreztem kíváncsi
tekintetét.
‒
A baleset képei valóságosak az
biztos, a többivel nem tudom, mi a helyzet – kezdtem kínosan érezni magam.
‒
Miért nem?
‒
Ezekről senkivel sem szeretnék
beszélni –
kényelmetlenül csúszkáltam a széken.
‒
Miss Rogers? – felé pillantottam – Szeretne emlékezni? – Már megint ez a kérdés.
‒
Igen – bólintottam megerősítésként. Hát persze, de nem biztos, hogy ilyen áron.
‒
Akkor kénytelen lesz beszélni
azokkal, akik meg tudják mondani emlékeket lát-e vagy sem.
Sokáig
visszhangoztak az orvos szavai a fejemben. Igaza volt, azonban ettől még nem
lett könnyebb vagy kevésbé kínosabb a dolog. Holnap találkozom Liammel a búcsú bulin, de fogalmam sincs, hogyan
tálalhatnám ezt. Jenna lakása felé sétáltam, nem volt kedvem taxit hívni.
Úton visszafelé vettem magamnak reggelit, amit el is majszoltam, míg odaértem.
Barátnőm már dolgozni ment, így egyedül voltam a lakásban.
Mivel még nem
döntöttem el, mit veszek fel, ezért ruhák felpróbálgatásába kezdtem. Nagyjából
tíz összeállítást próbáltam fel, végül egy halvány rózsaszín ruha mellett
döntöttem. Kikészítettem mellé harisnyát és egy színben hozzá illő kardigánt,
ha esetleg fáznék. Felakasztottam a ruhadarabokat egy vállfára, amit a
szekrényem ajtajára tettem. Hirtelen megszólalt a telefonom, egy SMS érkezését
jelezte. Elvettem a készüléket az éjjeliszekrényről. Az üzenet feladója Liam
volt.
„Szia! Áll még a holnap? Ha 6 körül
érted megyek az úgy jó lesz? Liam”
Többször is
elolvastam az SMS-t. Hat? Holnap hamarabb
kell dolgozni mennem.
„Szia! Igen, már várom. Rendben,
addigra elkészülök. Ivy”
Liam hamar válaszolt
nekem. Csak egy „rendben” állt az
üzenetben, amire már nem reagáltam. Nagyot sóhajtva elfeküdtem az ágyon. Hogy a fenébe fogom ezt megoldani?
Egész nap ezen
agyaltam, még munka közben is ezen gondolkoztam. Mirandával dolgoztunk, én a
belső helyiségben rendezgettem a számláinkat és próbáltam eldönteni, miből
mennyit kell még rendelnem, az alapján, amit Jen meg Stef felírtak nekem.
Folyton jelzett az
ajtó feletti csengő, ezért kimentem az eladótérbe. Elkaptam Mira hálás
pillantását, amikor beálltam segíteni neki. Negyed órán keresztül csak
kiszolgáltunk, mert egyfolytában jöttek az emberek. Amint egyedül maradtunk,
Miranda megszólalt:
‒
Jól vagy? – kérdezte közelebb lépve hozzám.
‒
Persze, miért ne lennék? – értetlenül néztem rá.
‒
Vasárnap a Mamádnál voltál, a
többiek azt mondták, megviselt
– magyarázta engem fürkészve.
Igen,
megint ellátogattam a sírjához. Vittem virágot és beszélgettem vele. Még mindig
nem tudom elhinni, hogy meghalt.
‒
Igen – elfordultam tőle – Még mindig nem tudom igazán felfogni –
elcsuklott a hangom. Annyira hiányzik.
Hallottam barátnőm
lépteit mögöttem és nem sokára megéreztem a karjait körülöttem.
‒
Nincs semmi baj, mi itt vagyunk
neked – szavai jól
estek.
‒
Tudom – a kezemet a karjára simítottam. Zavar, hogy nem emlékszem az utolsó évekre,
amit együtt tölthettünk – Visszamegyek,
a rendelés még nincs kész – lefejtettem a karjait magamról, amit szó nélkül
hagyott.
Miután rendbe raktam
a rendelést, még egyszer átnéztem aztán elküldtem. Ezután kimentem Mirandához
az eladótérbe.
‒
Jaj, de jó, végre kint vagy – barátnőm hátra szaladt
mellettem.
‒
Miért nem szóltál, hogy mosdóba
kell menned? –
kérdeztem, mikor visszajött.
‒
Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig
fog tartani –
válaszolta.
‒
Bocsi. Legközelebb szólj! – kértem. Még nem megy minden gördülékenyen.
‒
Oké – mosolygott rám.
~
* ~ * ~ * ~ * ~
Túl hamar lettem
kész, már negyed órája Liamet vártam. Jennával a nappaliban ültünk és kis
semmiségekről beszélgettünk.
‒
Csinos ez a ruha – dicsért Jen.
‒
Köszi, nem tudom jó-e oda, de
szülők is lesznek, szerintem ez elég visszafogott – magyaráztam végig nézve a
ruhámon.
‒
Liamnek biztos nagyon tetszeni fog – mosolygott rám.
Beszélgetésünket a
csengő hangja szakította félbe. Felvéve a táskámat elindultam az ajtó felé.
‒
Szia, Jenna!
‒
Csak ügyesen! – levettem a fogasról a kabátom,
majd kinyitottam az ajtót.
‒
Szia! – mosolyogtam a barna szemű fiúra.
‒
Szia, Ivy! Nagyon szép vagy! – bókolt nekem.
‒
Köszönöm – halvány pírt éreztem az arcomon
– Megfognád? – felé nyújtottam a
táskámat.
‒
Persze – gyorsan elvette tőlem.
Sietve belebújtam a
kabátomba, aztán bezártam az ajtót.
‒
Mehetünk – visszafordulva hozzá a táskámért
nyúltam.
Az autó út első
része csendben telt, míg ő meg nem szólalt:
‒
Ideges vagy? – ajkain apró mosoly játszott.
‒
Annak tűnök? – pillantottam rá.
‒
Egy kicsit – mondta – De semmi okod sincs rá – tette hozzá. Hangja biztatóan csengett.
Kinéztem a kocsi
ablakán, sok autó járt a városban, erős volt a forgalom.
Még jó negyed órát
mentünk, mikor letért egy kevésbé forgalmas utcába, nem sokra rá meg is állt. A
szemem a környéket pásztázta emiatt kicsit elbambultam. Liam torok
köszörülésére eszméltem. Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, várta, hogy
kiszálljak.
‒
Ó, bocsi – a táskámért nyúlva kikászálódtam
az autójából.
‒
Hát, itt lennénk – bezárta a kocsit.
‒
Szép hely – egy nagy vendéglő előtt álltunk,
úgy tűnt, bent elég sokan vannak – Hányan
leszünk?
‒
Egy páran – válaszolta – Ők ott bent nem hozzánk tartoznak, mi a hátsó helyiségben vagyunk –
magyarázta.
Besétáltunk. Már
vártak minket és a külön terembe kísértek, annak ellenére, hogy ő tudta, merre
kell menni. Odabent két sorban voltak összerakva az asztalok, több mint hatvan
teríték volt rajtunk. Azt hittem,
kevesebben leszünk.
Láttam a srácokat
meg a barátnőiket és csomó embert, akikről nem tudtam kicsodák.
‒
Ivy, megkértem őket, hogy ne támadjanak
le, de ez nem garancia semmire
– aggódva fürkészett – Ha túl sok, csak
szólj és megyünk, rendben? – várakozóan fürkészte az arcom.
‒
Oké – lassan bólintottam.
‒
Vannak ültető kártyák, azokról
tudsz puskázni, de nyugodtan kérdezhetsz tőlünk is – biztosított, míg megkerestük a
helyünket.
A kabátomat a
székemre tettem, majd megnéztem a kártyákat. Körülöttünk – nem meglepő módon –
a Payne család ült meg egy Andy nevű srác, akit Liam egyszer már említett
nekem.
‒
Ivy – a hang irányába fordultam – Kérlek gyere, odamegyünk a srácokhoz.
‒
Oké – egymás mellett sétálva
közeledtünk feléjük.
‒
Sziasztok!
‒
Sziasztok! – Niall határozottan elém lépett,
ám egy pillanatra megtorpant.
Kitártam a karom,
mire vigyorogva megölelt. Már
megtanultam: ő az ölelkezős. Harry is így üdvözölt.
‒
Jó, hogy itt vagy – a fülembe súgta.
Úgy éreztem,
komolyan mondja és ez nagyon jól esett. A lányokat is üdvözöltük, mialatt
megérkezett Liam családja. Néminemű idegesség fogott el, ahogy néztem, hogyan
üdvözlik egymást. Kedvesen fogadtak engem, amiből azt szűrtem le, nem mondta el
nekik, hogy elköltöztem tőle.
Hamarosan
megismerkedtem Andyvel is, aki nagyon kedves volt, pár mondatban összefoglalta,
mit érdemes tudnom róla.
Az este folyamán
minden fiú családtagjaival váltottam pár szót, találkoztam a zenekar tagjaival
és a srácok menedzsmentjének néhány tagjával. Baromi nagy káosz uralkodott a
fejemben, mint anno, mikor bulizni jártunk és hasonlóan sok embert ismertünk
meg egy este alatt.
‒
Minden rendben? – kérdezte Liam halkan.
‒
Igen, persze – rámosolyogtam.
Kissé rosszallóan
figyelte a kezemben lévő boros poharat. A vacsora alatt végig iszogattam, így
próbáltam bátorságot gyűjteni a beszélgetésünkhez.
‒
Nem lenne jó, ha lerészegednél – a fülembe súgta.
‒
Nem áll szándékomban – barna íriszeibe bámultam.
Bólintott, de nem
úgy tűnt, mint aki hisz is nekem. Letettem a poharat, valaki zenét indított és
néhányan táncolni indultak. Ez sokkal
inkább hasonlít egy esküvőhöz, mint egy búcsú bulihoz.
Hirtelen megéreztem
egy kezet a jobb vállamon. Arra felé fordulva megláttam Niall mosolygós arcát.
‒
Táncolsz velem? – kérdezte reménykedve. Azokra
néztem, akik már táncoltak.
‒
Aha – felálltam és a szőke fiúval
elvegyültünk a többiek között.
Pár szám után Harry
lekért engem, majd nem sokkal ezután átadott Liamnek. Ő elég magabiztosan
irányított engem.
‒
Szoktunk táncolni? – halkan kérdeztem.
‒
Igen – hasonló hangerővel válaszolt – És szokott is lehetőségünk lenni rá –
tette hozzá.
Tíz óra felé járt az
idő, amikor oszlani kezdett a társaság. Hamarosan mi is eljöttünk, elköszöntünk
mindenkitől, aztán a kocsi felé vettük az irányt.
‒
Liam?
‒
Tessék.
‒
Mehetnénk először hozzád, beszélni
szeretnék veled valamiről
– tekintete szinte lyukat égetett belém.
‒
Valami baj van? – megráztam a fejem.
‒
Nem, csak szeretnék beszélni veled – válaszoltam.
‒
Oké.
Kínosan éreztem
magam, nem tudtam hogyan beszéljek neki ezekről. A kanapén ültünk, ő engem
figyelt, az én tekintetem viszont mindenhol volt csak rajta nem.
‒
Az álmaidról kellene beszélnünk? – bólintottam – Szexuális tartalmúak? – elpirultam – Nem muszáj elmesélned őket.
‒
A doktornő szerint igen. Azt
mondta, bármilyen kínos is, tudjam meg, emlék-e vagy sem.
‒
Könnyebb lenne, ha nem néznénk
egymást? –
kérdezte.
‒
Lehet – válaszoltam, mire hátat
fordított nekem.
Én is elfordultam,
azután mesélni kezdtem. Szerencsére nagyjából csak hét ilyen álmom volt és nem
szándékoztam bele menni a részletekbe, így gyorsan végeztem. Ő nem szólt közbe,
amit nem értettem. Hallottam, ahogy visszafordult és közelebb jött hozzám.
‒
Olyan bátor vagy – bizonytalanul átölelt, amit
hagytam neki – Kettőre nem emlékszem
– mélyet sóhajtottam – Nyugi, túl vagy
rajta, most már elfelejtheted – magához szorított.
‒
Fordított esetben neked ment volna? – felé fordítottam a fejem.
‒
Nem tudom – egymás szemeibe bámultunk – Már értem, miért ittál annyi bort –
vigyorodott el.
‒
Van itthon valamilyen alkoholod?
‒
Miért?
‒
Szeretnék még valamit kérdezni.
‒
Hozom – elengedett engem.
Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)