Please, say you remember me - 35.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian jól vagytok és élvezitek ezt a jó időt. Remélem, az érettségizőknek sikerült olyan eredményt elérni, ami elég lesz a céljaitok megvalósításához. Jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a történet folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

04.19.

~ Ivy ~

A váróban ültem és egy újabb ellenőrző vizsgálatra vártam. Idegesen hintáztattam a lábaimat, szerettem volna már túl lenni a doktornővel való találkozáson. Mások is voltak a váróban, közülük páran furán méregettek, valószínűleg idegesnek tűntem.

Egy harminc feletti nő kijött az orvostól nyomában az asszisztensnővel.

‒       Miss Rogers? – az asszisztens körülnézett.

‒       Jövök – felugrottam a székről és a táskámat szorongatva besétáltam a rendelőbe – Jó napot kívánok!

‒       Jó napot Miss Rogers! Hogy van? – kedvesen rám mosolygott. Helyet foglaltam az asztala előtti széken.

‒       Én elköltöztem a közös házból – böktem ki, mire Mrs. Wright összeráncolta a homlokát.

‒       Talán összevesztek valamin?

‒       Nem – megráztam a fejem – Egyszerűen csak nem volt jó ott egyedül – magyaráztam.

‒       Érez valami változást?

‒       Nem vagyok feszült, de fejfájások még mindig vannak – válaszoltam.

‒       Sajnos ezek a fejfájások nem fognak egyhamar elmúlni, de ha nem érzi magát feszültnek az már bíztató – mosolygott rám.

‒       És az mennyi időt jelent?

‒       Legyen türelemmel! – a számítógépére nézett – Korábban megbeszéltük, hogy visszamegy dolgozni. Sikerült visszaszoknia? – pillantott rám.

‒       Igen, minden rendben, nagyon szeretek ott lenni – mosolyogtam.

‒       Ez remek hír. Ne haragudjon, hogy kérdezősködöm, de a párjával így nem is találkoznak?

‒       De igen, mióta eljöttem csak néhányszor találkoztunk. Azonban igyekszünk tartani a kapcsolatot – magyaráztam lassan.

‒       Értem – a doktornő aprót bólintott – És mi a helyzet az álmokkal?

‒       Vannak, elég szépen – nem tudtam ránézni.

‒       És ezek emlékek vagy csak álmok? – magamon éreztem kíváncsi tekintetét.

‒       A baleset képei valóságosak az biztos, a többivel nem tudom, mi a helyzet – kezdtem kínosan érezni magam.

‒       Miért nem?

‒       Ezekről senkivel sem szeretnék beszélni – kényelmetlenül csúszkáltam a széken.

‒       Miss Rogers? – felé pillantottam – Szeretne emlékezni? – Már megint ez a kérdés.

‒       Igen – bólintottam megerősítésként. Hát persze, de nem biztos, hogy ilyen áron.

‒       Akkor kénytelen lesz beszélni azokkal, akik meg tudják mondani emlékeket lát-e vagy sem.

Sokáig visszhangoztak az orvos szavai a fejemben. Igaza volt, azonban ettől még nem lett könnyebb vagy kevésbé kínosabb a dolog. Holnap találkozom Liammel a búcsú bulin, de fogalmam sincs, hogyan tálalhatnám ezt. Jenna lakása felé sétáltam, nem volt kedvem taxit hívni. Úton visszafelé vettem magamnak reggelit, amit el is majszoltam, míg odaértem. Barátnőm már dolgozni ment, így egyedül voltam a lakásban.

Mivel még nem döntöttem el, mit veszek fel, ezért ruhák felpróbálgatásába kezdtem. Nagyjából tíz összeállítást próbáltam fel, végül egy halvány rózsaszín ruha mellett döntöttem. Kikészítettem mellé harisnyát és egy színben hozzá illő kardigánt, ha esetleg fáznék. Felakasztottam a ruhadarabokat egy vállfára, amit a szekrényem ajtajára tettem. Hirtelen megszólalt a telefonom, egy SMS érkezését jelezte. Elvettem a készüléket az éjjeliszekrényről. Az üzenet feladója Liam volt.

„Szia! Áll még a holnap? Ha 6 körül érted megyek az úgy jó lesz? Liam”

Többször is elolvastam az SMS-t. Hat? Holnap hamarabb kell dolgozni mennem.

„Szia! Igen, már várom. Rendben, addigra elkészülök. Ivy”

Liam hamar válaszolt nekem. Csak egy „rendben” állt az üzenetben, amire már nem reagáltam. Nagyot sóhajtva elfeküdtem az ágyon. Hogy a fenébe fogom ezt megoldani?

Egész nap ezen agyaltam, még munka közben is ezen gondolkoztam. Mirandával dolgoztunk, én a belső helyiségben rendezgettem a számláinkat és próbáltam eldönteni, miből mennyit kell még rendelnem, az alapján, amit Jen meg Stef felírtak nekem.

Folyton jelzett az ajtó feletti csengő, ezért kimentem az eladótérbe. Elkaptam Mira hálás pillantását, amikor beálltam segíteni neki. Negyed órán keresztül csak kiszolgáltunk, mert egyfolytában jöttek az emberek. Amint egyedül maradtunk, Miranda megszólalt:

‒       Jól vagy? – kérdezte közelebb lépve hozzám.

‒       Persze, miért ne lennék? – értetlenül néztem rá.

‒       Vasárnap a Mamádnál voltál, a többiek azt mondták, megviselt – magyarázta engem fürkészve.

Igen, megint ellátogattam a sírjához. Vittem virágot és beszélgettem vele. Még mindig nem tudom elhinni, hogy meghalt.

‒       Igen – elfordultam tőle – Még mindig nem tudom igazán felfogni – elcsuklott a hangom. Annyira hiányzik.

Hallottam barátnőm lépteit mögöttem és nem sokára megéreztem a karjait körülöttem.

‒       Nincs semmi baj, mi itt vagyunk neked – szavai jól estek.

‒       Tudom – a kezemet a karjára simítottam. Zavar, hogy nem emlékszem az utolsó évekre, amit együtt tölthettünk – Visszamegyek, a rendelés még nincs kész – lefejtettem a karjait magamról, amit szó nélkül hagyott.

Miután rendbe raktam a rendelést, még egyszer átnéztem aztán elküldtem. Ezután kimentem Mirandához az eladótérbe.

‒       Jaj, de jó, végre kint vagy – barátnőm hátra szaladt mellettem.

‒       Miért nem szóltál, hogy mosdóba kell menned? – kérdeztem, mikor visszajött.

‒       Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani – válaszolta.

‒       Bocsi. Legközelebb szólj! – kértem. Még nem megy minden gördülékenyen.

‒       Oké – mosolygott rám.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Túl hamar lettem kész, már negyed órája Liamet vártam. Jennával a nappaliban ültünk és kis semmiségekről beszélgettünk.

‒       Csinos ez a ruha – dicsért Jen.

‒       Köszi, nem tudom jó-e oda, de szülők is lesznek, szerintem ez elég visszafogott – magyaráztam végig nézve a ruhámon.

‒       Liamnek biztos nagyon tetszeni fog – mosolygott rám.

Beszélgetésünket a csengő hangja szakította félbe. Felvéve a táskámat elindultam az ajtó felé.

‒       Szia, Jenna!

‒       Csak ügyesen! – levettem a fogasról a kabátom, majd kinyitottam az ajtót.

‒       Szia! – mosolyogtam a barna szemű fiúra.

‒       Szia, Ivy! Nagyon szép vagy! – bókolt nekem.

‒       Köszönöm – halvány pírt éreztem az arcomon – Megfognád? – felé nyújtottam a táskámat.

‒       Persze – gyorsan elvette tőlem.

Sietve belebújtam a kabátomba, aztán bezártam az ajtót.

‒       Mehetünk – visszafordulva hozzá a táskámért nyúltam.

Az autó út első része csendben telt, míg ő meg nem szólalt:

‒       Ideges vagy? – ajkain apró mosoly játszott.

‒       Annak tűnök? – pillantottam rá.

‒       Egy kicsit – mondta – De semmi okod sincs rá – tette hozzá. Hangja biztatóan csengett.

Kinéztem a kocsi ablakán, sok autó járt a városban, erős volt a forgalom.

Még jó negyed órát mentünk, mikor letért egy kevésbé forgalmas utcába, nem sokra rá meg is állt. A szemem a környéket pásztázta emiatt kicsit elbambultam. Liam torok köszörülésére eszméltem. Kinyitotta nekem a kocsi ajtót, várta, hogy kiszálljak.

‒       Ó, bocsi – a táskámért nyúlva kikászálódtam az autójából.

‒       Hát, itt lennénk – bezárta a kocsit.

‒       Szép hely – egy nagy vendéglő előtt álltunk, úgy tűnt, bent elég sokan vannak – Hányan leszünk?

‒       Egy páran – válaszolta – Ők ott bent nem hozzánk tartoznak, mi a hátsó helyiségben vagyunk – magyarázta.

Besétáltunk. Már vártak minket és a külön terembe kísértek, annak ellenére, hogy ő tudta, merre kell menni. Odabent két sorban voltak összerakva az asztalok, több mint hatvan teríték volt rajtunk. Azt hittem, kevesebben leszünk.

Láttam a srácokat meg a barátnőiket és csomó embert, akikről nem tudtam kicsodák.

‒       Ivy, megkértem őket, hogy ne támadjanak le, de ez nem garancia semmire – aggódva fürkészett – Ha túl sok, csak szólj és megyünk, rendben? – várakozóan fürkészte az arcom.

‒       Oké – lassan bólintottam.

‒       Vannak ültető kártyák, azokról tudsz puskázni, de nyugodtan kérdezhetsz tőlünk is – biztosított, míg megkerestük a helyünket.

A kabátomat a székemre tettem, majd megnéztem a kártyákat. Körülöttünk – nem meglepő módon – a Payne család ült meg egy Andy nevű srác, akit Liam egyszer már említett nekem.

‒       Ivy – a hang irányába fordultam – Kérlek gyere, odamegyünk a srácokhoz.

‒       Oké – egymás mellett sétálva közeledtünk feléjük.

‒       Sziasztok!

‒       Sziasztok! – Niall határozottan elém lépett, ám egy pillanatra megtorpant.

Kitártam a karom, mire vigyorogva megölelt. Már megtanultam: ő az ölelkezős. Harry is így üdvözölt.

‒       Jó, hogy itt vagy – a fülembe súgta.

Úgy éreztem, komolyan mondja és ez nagyon jól esett. A lányokat is üdvözöltük, mialatt megérkezett Liam családja. Néminemű idegesség fogott el, ahogy néztem, hogyan üdvözlik egymást. Kedvesen fogadtak engem, amiből azt szűrtem le, nem mondta el nekik, hogy elköltöztem tőle.

Hamarosan megismerkedtem Andyvel is, aki nagyon kedves volt, pár mondatban összefoglalta, mit érdemes tudnom róla.

Az este folyamán minden fiú családtagjaival váltottam pár szót, találkoztam a zenekar tagjaival és a srácok menedzsmentjének néhány tagjával. Baromi nagy káosz uralkodott a fejemben, mint anno, mikor bulizni jártunk és hasonlóan sok embert ismertünk meg egy este alatt.

‒       Minden rendben? – kérdezte Liam halkan.

‒       Igen, persze – rámosolyogtam.

Kissé rosszallóan figyelte a kezemben lévő boros poharat. A vacsora alatt végig iszogattam, így próbáltam bátorságot gyűjteni a beszélgetésünkhez.

‒       Nem lenne jó, ha lerészegednél – a fülembe súgta.

‒       Nem áll szándékomban – barna íriszeibe bámultam.

Bólintott, de nem úgy tűnt, mint aki hisz is nekem. Letettem a poharat, valaki zenét indított és néhányan táncolni indultak. Ez sokkal inkább hasonlít egy esküvőhöz, mint egy búcsú bulihoz.

Hirtelen megéreztem egy kezet a jobb vállamon. Arra felé fordulva megláttam Niall mosolygós arcát.

‒       Táncolsz velem? – kérdezte reménykedve. Azokra néztem, akik már táncoltak.

‒       Aha – felálltam és a szőke fiúval elvegyültünk a többiek között.

Pár szám után Harry lekért engem, majd nem sokkal ezután átadott Liamnek. Ő elég magabiztosan irányított engem.

‒       Szoktunk táncolni? – halkan kérdeztem.

‒       Igen – hasonló hangerővel válaszolt – És szokott is lehetőségünk lenni rá – tette hozzá.

Tíz óra felé járt az idő, amikor oszlani kezdett a társaság. Hamarosan mi is eljöttünk, elköszöntünk mindenkitől, aztán a kocsi felé vettük az irányt.

‒       Liam?

‒       Tessék.

‒       Mehetnénk először hozzád, beszélni szeretnék veled valamiről – tekintete szinte lyukat égetett belém.

‒       Valami baj van? – megráztam a fejem.

‒       Nem, csak szeretnék beszélni veled – válaszoltam.

‒       Oké.

Kínosan éreztem magam, nem tudtam hogyan beszéljek neki ezekről. A kanapén ültünk, ő engem figyelt, az én tekintetem viszont mindenhol volt csak rajta nem.

‒       Az álmaidról kellene beszélnünk? – bólintottam – Szexuális tartalmúak? – elpirultam – Nem muszáj elmesélned őket.

‒       A doktornő szerint igen. Azt mondta, bármilyen kínos is, tudjam meg, emlék-e vagy sem.

‒       Könnyebb lenne, ha nem néznénk egymást? – kérdezte.

‒       Lehet – válaszoltam, mire hátat fordított nekem.

Én is elfordultam, azután mesélni kezdtem. Szerencsére nagyjából csak hét ilyen álmom volt és nem szándékoztam bele menni a részletekbe, így gyorsan végeztem. Ő nem szólt közbe, amit nem értettem. Hallottam, ahogy visszafordult és közelebb jött hozzám.

‒       Olyan bátor vagy – bizonytalanul átölelt, amit hagytam neki – Kettőre nem emlékszem – mélyet sóhajtottam – Nyugi, túl vagy rajta, most már elfelejtheted – magához szorított.

‒       Fordított esetben neked ment volna? – felé fordítottam a fejem.

‒       Nem tudom – egymás szemeibe bámultunk – Már értem, miért ittál annyi bort – vigyorodott el.

‒       Van itthon valamilyen alkoholod?

‒       Miért?

‒       Szeretnék még valamit kérdezni.

‒       Hozom – elengedett engem.

Ha elolvastad, kérlek, jelezd :)