Prisoner Princess - XIX.fejezet

Sziasztok! 

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és élvezitek a nyarat. A felvételizők bízom benne, mind boldogok, de ha mégsem, ne csüggedjetek, az ABC tele van még betűkkel és tervekkel :) Eltelt egy újabb - jó meleg - hónap, ami új részt jelent, szám szerint már a 19-et. Ez a rész különösen szomorú, felkavaró lehet, úgyhogy óvatosan. Jó szórakozást a történet folytatásához! :) 

Puszi: Emily 

~ Luise ~

Lassan sétáltam a régi szobám felé, időt akartam hagyni a szolgálónak, hogy elvitesse a közelből a herceget. Tudtam, meg fog verni, talán azért is sétáltam lassan, hogy felkészüljek rá, de erre nem lehetett. Megérkezve az ajtó elé, összeszedtem a bátorságom és bekopogtam. A király erélyesen szólt ki. Benyitottam, meghajolva előtte.

‒       Őfelsége – álltam a tekintetét, amely nagyon dühös volt.

‒       Maga semmire kellő, sosem tanul – kiabálásától összerezzentem.

‒       Bocsánat felség – lehajtottam a fejem.

‒       Megmondtam, nem nézem el többször – felém indulva megütött.

Többször is arcon vágott, miközben kiabált velem. Nagyon fájtak az ütések, nem tudtam állni őket, a földre estem. Ekkor olyan történt, ami még sosem, belém rúgott. Pontosabban a hasamba, mire felüvöltöttem. Összegömbölyödtem a földön, védve magam és remélve, ettől majd enyhül a fájdalom. Nem jött újabb ütés, vagy rúgás, mintha a király is megijedt volna attól, amit tett. Kisvártatva elhagyta a szobát, hallottam az ajtót becsukódni. Hamarosan újból kinyílt, mire odakaptam a fejem. Karl jött be rajta, arckifejezése szomorú volt, majd ijedt, mikor meglátott a padlón. Valami meleget éreztem a combomnál. Odanyúltam majd magam elé emeltem a kezem, amit vér borított.
‒ Karl, az orvosomat, gyorsan – újabb fájdalmat éreztem a hasamban és kezdtem szédülni.

Arra még emlékeztem, mikor megjött a doktor, de a vizsgálatra már nem, elveszítettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem a régi szobámban voltam még mindig, az ágyon feküdtem. Egyik kezemmel a fejemhez nyúltam, szédültem, a másikkal a hasamhoz, ami még mindig szörnyen fájt.

‒       Felébredt! – mintha Julie hangját hallottam volna – Doktor úr! – léptek zaját hallottam.

‒       Hogy érzi magát felség? – kérdezte az orvosom.

‒       Szörnyen – alig tudtam ezt az egy szót is kimondani. Megpróbáltam felülni, de nem ment a fájdalomtól, amit most már mindenhol éreztem.

‒       Ne próbáljon felülni! – szólt a szemüveges férfi – Pihennie kell – figyelmeztetett.

‒       Mi történt? – alig bírtam kimondani. Ez most más, nem olyan, mint bármikor máskor mikor megvert.

‒       Kérem, menjenek ki! – utasította a két bent lévő öltöztetőmet, akik készséggel engedelmeskedtek. A férfi megitatott, mielőtt folytatta: – Felséged az elszenvedett sérülések következtében elvetélt – hangzott a szörnyű válasz – Gondolom, nem sejtette, hogy állapotos – csendesen hozzá tette. Összeszorítottam a szemem és sírni kezdtem.

‒       Gyűlölöm, gyűlölöm őt! Bárcsak engem is megölt volna – a kezem a hasamra szorítottam. Ekkor vált világossá miért voltak itt a lányok, átöltöztettek a véres ruhákból. Hogy lehet ennyire kegyetlen?! – Ki tud még erről? – próbáltam ránézni.

‒       Csak őfelsége a király. Itt volt, azt hiszem most először jött tisztába azzal, mit tesz magával – magyarázta.

‒       Mindig is tudta – motyogtam – Hol van a herceg?

‒       Az új lakosztályukban, sajnos nem sikerült időben eltávolítani a palotából – elcsendesedett.

‒       Mit csinált vele? – kérdeztem rémülten.

‒       Semmit, a közelében sem járt – felsóhajtottam.

‒       Mennyi idő, míg rendbe jövök?

‒       Legalább öt nap, de lehet, hogy több – jelentette ki.

‒       Mit javasol? – kérdeztem.

‒       Beszélnie kell vele. Tudnia kell a teljes igazságot – a hasamra pillantott. Újra sírni kezdtem. – Kérem, hercegnő, próbáljon megnyugodni!

‒       Egyedül szeretnék maradni – jelentettem ki.

Kívánságom teljesült: napokig csak a doktor és néhány szolgáló látogatott, ők is csak rövid ideig. Julie elmondta, a herceg nagyon látni szeretne már, minden lehetőséget megragad, de a király nem enged neki semmit. Egy dologban biztos voltam, én is látni szeretném őt, de nem ilyen állapotban. A papnak igaza volt, beszélnem kell a férjemmel.

Hat nappal a vetélésem után, végre visszatérhettem a közös lakosztályunkba. Nem vesződtünk azzal, hogy eltüntessük a sebeimet, már úgyis tudott róla. Karl kísért vissza és nem győzött bocsánatot kérni, amiért nem sikerült a herceget időben elvinni a palotából. Nem haragudtam rá, már túl jártak a gondolataim ezen. Így kellett lennie, előbb-utóbb, amúgy is hallotta volna. Míg oda tartottunk, csak az járt a fejemben, mit mondhatnék neki. A szolgáló bekísért, Louis pedig már ott várt rám. Gyengéden átölelt, nagyon óvatos volt.

‒       Köszönöm Karl, elmehet – kibontakozva az ölelésből elküldtem a szolgálót. Csak hamar kettesben maradtunk.

‒       Úgy sajnálom – kezdte – Azt hittem, nem igaz, amit mondott, úgy sajnálom – ismételte el – Elviszem innen haza, a saját országomba, ott nem bánthatja többé – pakolni kezdett.

‒       Ezt nem teheti – megfogtam a kezét – Itt a király akarata érvényesül – elhúzta a kezét.  

‒       Hogy teheti ezt?! – mérgesen járkált fel-alá. Örömmel figyeltem őt, eszerint fontos vagyok neki.

‒       Gyűlöl engem és ez az érzés kölcsönös – magyaráztam.

‒       Akkor sem értem, hogyan teheti ezt a saját vérével – továbbra is értetlenkedett. Ez mindenkinek furcsa, de én ebben élek.

‒       Nincs benne értelem, ezért kár is lenne keresni – halkan beszéltem – Ám lenne itt még valami, amit tudnia kell – igyekeztem összeszedni magam.

‒       Még pedig? – kérdőn nézett rám. Megfogtam a kezét.

‒       Üljünk le! – kértem és helyet foglaltunk az ágyon – Amikor ez történt – kezdtem bele a sebekre mutatva – Én… én… – sírni kezdtem – Kis babát vártam, de a verés következtében elveszítettem őt.

‒       Megölöm! – elengedve a kezem, felugrott és az ajtó felé indult.

‒       Ne! Kérem, ilyet ne is mondjon, ezért kivégezhetik, ha valamelyik hű szolgálója meghallja – próbáltam az eszére hatni a ruhájába kapaszkodva.

‒       Igaza van – lerázta a kezemet magáról, és mérgesen járkált fel-alá a szobában – Most mit fogunk tenni? – Erre a kérdésre nagyon sokat gondoltam az elmúlt napokban.

‒       Azt tudom, mit nem teszünk – felkapta a fejét – Nem mondhatja el senkinek, a szüleinek legfőképpen. Ígérje meg! – ellentmondást nem tűrően nézett rám.

‒       Ha megteszem, mi fog történni? – kérdezte.

‒       Újra bántani fog engem – néztem a szemébe.

‒       Valami azt súgja, mindig ürügyet fog találni arra, hogy bánthassa – mondta.

‒       Tudom – lehajtottam a fejem – Senki sem él örökké. Majd az én szenvedésemnek is vége lesz egyszer – tettem hozzá.

‒       Miért fogadja ezt el? Így nem élhet – mutatott rá. Valóban, ez így nem igazi élet.

‒       Ezt is tudom – sóhajtottam fel.

‒       Akkor mit fogunk tenni? – kérdezte újra.

‒       Ha teljesen meggyógyultam beavatom, addig túl veszélyes lenne – feleltem.

‒       Mire készül? – gyanakvóan méregetett.

‒       El fogom mondani, de addig arra kérem, bízzon bennem. És gondoljék arra, amit korábban mondott a boldogságomról, hogy bármit megtenne érte. Mert hamarosan az élet próbára fogja tenni – figyelmeztettem.

‒       Luise hercegnő, megijeszt engem – aggódva nézett rám.

‒       Sajnálom, nem állt szándékomban – megráztam a fejem – Ne is figyeljen rám! Csak fecsegek itt összevissza – Még nem áll készen rá.