Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és élvezitek a nyarat. A felvételizők bízom benne, mind boldogok, de ha mégsem, ne csüggedjetek, az ABC tele van még betűkkel és tervekkel :) Eltelt egy újabb - jó meleg - hónap, ami új részt jelent, szám szerint már a 19-et. Ez a rész különösen szomorú, felkavaró lehet, úgyhogy óvatosan. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
~ Luise ~
Lassan sétáltam a régi szobám felé, időt akartam hagyni a szolgálónak, hogy elvitesse a közelből a herceget. Tudtam, meg fog verni, talán azért is sétáltam lassan, hogy felkészüljek rá, de erre nem lehetett. Megérkezve az ajtó elé, összeszedtem a bátorságom és bekopogtam. A király erélyesen szólt ki. Benyitottam, meghajolva előtte.
‒ Őfelsége – álltam a tekintetét, amely nagyon dühös volt.
‒ Maga semmire kellő, sosem tanul – kiabálásától összerezzentem.
‒ Bocsánat felség – lehajtottam a fejem.
‒ Megmondtam, nem nézem el többször – felém indulva megütött.
Többször is arcon vágott, miközben kiabált velem. Nagyon fájtak az ütések, nem tudtam állni őket, a földre estem. Ekkor olyan történt, ami még sosem, belém rúgott. Pontosabban a hasamba, mire felüvöltöttem. Összegömbölyödtem a földön, védve magam és remélve, ettől majd enyhül a fájdalom. Nem jött újabb ütés, vagy rúgás, mintha a király is megijedt volna attól, amit tett. Kisvártatva elhagyta a szobát, hallottam az ajtót becsukódni. Hamarosan újból kinyílt, mire odakaptam a fejem. Karl jött be rajta, arckifejezése szomorú volt, majd ijedt, mikor meglátott a padlón. Valami meleget éreztem a combomnál. Odanyúltam majd magam elé emeltem a kezem, amit vér borított.‒ Karl, az orvosomat, gyorsan – újabb fájdalmat éreztem a hasamban és kezdtem szédülni.
Arra még emlékeztem, mikor megjött a doktor, de a vizsgálatra már nem, elveszítettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem a régi szobámban voltam még mindig, az ágyon feküdtem. Egyik kezemmel a fejemhez nyúltam, szédültem, a másikkal a hasamhoz, ami még mindig szörnyen fájt.
‒ Felébredt! – mintha Julie hangját hallottam volna – Doktor úr! – léptek zaját hallottam.
‒ Hogy érzi magát felség? – kérdezte az orvosom.
‒ Szörnyen – alig tudtam ezt az egy szót is kimondani. Megpróbáltam felülni, de nem ment a fájdalomtól, amit most már mindenhol éreztem.
‒ Ne próbáljon felülni! – szólt a szemüveges férfi – Pihennie kell – figyelmeztetett.
‒ Mi történt? – alig bírtam kimondani. Ez most más, nem olyan, mint bármikor máskor mikor megvert.
‒ Kérem, menjenek ki! – utasította a két bent lévő öltöztetőmet, akik készséggel engedelmeskedtek. A férfi megitatott, mielőtt folytatta: – Felséged az elszenvedett sérülések következtében elvetélt – hangzott a szörnyű válasz – Gondolom, nem sejtette, hogy állapotos – csendesen hozzá tette. Összeszorítottam a szemem és sírni kezdtem.
‒ Gyűlölöm, gyűlölöm őt! Bárcsak engem is megölt volna – a kezem a hasamra szorítottam. Ekkor vált világossá miért voltak itt a lányok, átöltöztettek a véres ruhákból. Hogy lehet ennyire kegyetlen?! – Ki tud még erről? – próbáltam ránézni.
‒ Csak őfelsége a király. Itt volt, azt hiszem most először jött tisztába azzal, mit tesz magával – magyarázta.
‒ Mindig is tudta – motyogtam – Hol van a herceg?
‒ Az új lakosztályukban, sajnos nem sikerült időben eltávolítani a palotából – elcsendesedett.
‒ Mit csinált vele? – kérdeztem rémülten.
‒ Semmit, a közelében sem járt – felsóhajtottam.
‒ Mennyi idő, míg rendbe jövök?
‒ Legalább öt nap, de lehet, hogy több – jelentette ki.
‒ Mit javasol? – kérdeztem.
‒ Beszélnie kell vele. Tudnia kell a teljes igazságot – a hasamra pillantott. Újra sírni kezdtem. – Kérem, hercegnő, próbáljon megnyugodni!
‒ Egyedül szeretnék maradni – jelentettem ki.
Kívánságom teljesült: napokig csak a doktor és néhány szolgáló látogatott, ők is csak rövid ideig. Julie elmondta, a herceg nagyon látni szeretne már, minden lehetőséget megragad, de a király nem enged neki semmit. Egy dologban biztos voltam, én is látni szeretném őt, de nem ilyen állapotban. A papnak igaza volt, beszélnem kell a férjemmel.
Hat nappal a vetélésem után, végre visszatérhettem a közös lakosztályunkba. Nem vesződtünk azzal, hogy eltüntessük a sebeimet, már úgyis tudott róla. Karl kísért vissza és nem győzött bocsánatot kérni, amiért nem sikerült a herceget időben elvinni a palotából. Nem haragudtam rá, már túl jártak a gondolataim ezen. Így kellett lennie, előbb-utóbb, amúgy is hallotta volna. Míg oda tartottunk, csak az járt a fejemben, mit mondhatnék neki. A szolgáló bekísért, Louis pedig már ott várt rám. Gyengéden átölelt, nagyon óvatos volt.
‒ Köszönöm Karl, elmehet – kibontakozva az ölelésből elküldtem a szolgálót. Csak hamar kettesben maradtunk.
‒ Úgy sajnálom – kezdte – Azt hittem, nem igaz, amit mondott, úgy sajnálom – ismételte el – Elviszem innen haza, a saját országomba, ott nem bánthatja többé – pakolni kezdett.
‒ Ezt nem teheti – megfogtam a kezét – Itt a király akarata érvényesül – elhúzta a kezét.
‒ Hogy teheti ezt?! – mérgesen járkált fel-alá. Örömmel figyeltem őt, eszerint fontos vagyok neki.
‒ Gyűlöl engem és ez az érzés kölcsönös – magyaráztam.
‒ Akkor sem értem, hogyan teheti ezt a saját vérével – továbbra is értetlenkedett. Ez mindenkinek furcsa, de én ebben élek.
‒ Nincs benne értelem, ezért kár is lenne keresni – halkan beszéltem – Ám lenne itt még valami, amit tudnia kell – igyekeztem összeszedni magam.
‒ Még pedig? – kérdőn nézett rám. Megfogtam a kezét.
‒ Üljünk le! – kértem és helyet foglaltunk az ágyon – Amikor ez történt – kezdtem bele a sebekre mutatva – Én… én… – sírni kezdtem – Kis babát vártam, de a verés következtében elveszítettem őt.
‒ Megölöm! – elengedve a kezem, felugrott és az ajtó felé indult.
‒ Ne! Kérem, ilyet ne is mondjon, ezért kivégezhetik, ha valamelyik hű szolgálója meghallja – próbáltam az eszére hatni a ruhájába kapaszkodva.
‒ Igaza van – lerázta a kezemet magáról, és mérgesen járkált fel-alá a szobában – Most mit fogunk tenni? – Erre a kérdésre nagyon sokat gondoltam az elmúlt napokban.
‒ Azt tudom, mit nem teszünk – felkapta a fejét – Nem mondhatja el senkinek, a szüleinek legfőképpen. Ígérje meg! – ellentmondást nem tűrően nézett rám.
‒ Ha megteszem, mi fog történni? – kérdezte.
‒ Újra bántani fog engem – néztem a szemébe.
‒ Valami azt súgja, mindig ürügyet fog találni arra, hogy bánthassa – mondta.
‒ Tudom – lehajtottam a fejem – Senki sem él örökké. Majd az én szenvedésemnek is vége lesz egyszer – tettem hozzá.
‒ Miért fogadja ezt el? Így nem élhet – mutatott rá. Valóban, ez így nem igazi élet.
‒ Ezt is tudom – sóhajtottam fel.
‒ Akkor mit fogunk tenni? – kérdezte újra.
‒ Ha teljesen meggyógyultam beavatom, addig túl veszélyes lenne – feleltem.
‒ Mire készül? – gyanakvóan méregetett.
‒ El fogom mondani, de addig arra kérem, bízzon bennem. És gondoljék arra, amit korábban mondott a boldogságomról, hogy bármit megtenne érte. Mert hamarosan az élet próbára fogja tenni – figyelmeztettem.
‒ Luise hercegnő, megijeszt engem – aggódva nézett rám.
‒ Sajnálom, nem állt szándékomban – megráztam a fejem – Ne is figyeljen rám! Csak fecsegek itt összevissza – Még nem áll készen rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése