Prisoner Princess - XX.fejezet

Sziasztok! 

Nem kérdezem meg, hogy vagytok, mert sejtem, én is úgy vagyok. Tudnotok kell, amit érzünk az jogos, érezhetünk így, ezt senki nem tilthatja meg/szólhat bele. Most ennek az érzésnek van itt az ideje. Idővel majd jobb lesz. 

Puszi: Emily 

Halloween 

~ Luise ~

Hetek teltek el, mire újra úgy éreztem magam, mint a pici elvesztése előtt. A király még hidegebb, ridegebb lett velem és felém se pillantott. Én ezt undorként értelmeztem, míg mások bűntudatként. A herceg megnyugodott, mert a közelében voltam, engem azonban álmatlanság gyötört. Folyton azon járt az eszem, hogyan és mikor mondjam el neki, mit szeretnék. Nem a reakciójától féltem, egyszer már meg akarta ölni a királyt, bár azt hirtelen felindulásból mondta. Attól tartottam, nem tudjuk megtenni. Egész más volt elgondolni, mint véghez is vinni.
Egy reggel mikor felébredtem, elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elhagyjam a palotát.

‒        Lenne kedve eljönni velem lovagolni? – kérdeztem a herceget, miután az öltöztetőink elhagyták a szobánkat.

‒        Elég erősnek érzi magát hozzá? – aggódva pillantott rám.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Rendben – rám mosolygott. Megfogtam a kezét.

‒        Induljunk – elhagyva a helyiséget, megkerestük Karlt.

Értesítettük őt a szándékainkról. Ő elment ezt a király tudomására hozni, majd intézkedett az istállóban is. Addig mi sétáltunk egyet a kertben. Sokat sétáltunk itt, ehhez nem kellett engedély.
Hamarosan az istállóhoz mentünk, ahol már sikerült előkészíteni a lovainkat érkezésünkre. Holdfény nagyon örült nekem, mikor meglátott. Hosszasan simogattam, mielőtt felültem rá. Azt hiszem, érezte, valami történt velem. Mire felültem, a herceg már kifelé tartott az istállóból. Hamar beértem őt, ahogy kiértünk a szabadba.

‒        A szokásos helyre? – pillantott felém a herceg.

‒        Igen, az jó lesz – feleltem és elindultunk a tó felé. Odaérve leszálltam a lóról, nem éreztem jól magam.

‒        Minden rendben? – a herceg még a lovon ülve közeledett felém.

‒        Nem igazán – ráztam a fejem. Leugorva a lóról hozzám sietett.

‒        Hívjak segítséget? – aggódva kérdezte.

‒        Nem, nem kell, csak álljuk meg egy kicsit – kértem.

A nagy fa alatt letáboroztunk és a fodrozódó vizet néztük, ahogy lengedezett a szél. A víz már nem volt alkalmas arra, hogy belemenjünk.

‒        Biztos benne, hogy jól van, és nem kell segítség? – Louis továbbra is aggódott.

‒        Igen – a szemébe néztem – Minden rendben lesz – biztosítottam egy mosollyal.

‒        Szeretne nekem mondani valamit? – nem lepett meg a kérdés, tudtam, az arcomra van írva.

‒        Nem – megráztam a fejem – Kérni szeretnék valamit.

‒        Bármi az, megadom magának – elmosolyodtam.

‒        Nem ilyesmiről van szó – tiltakoztam.

‒        El is mondja, vagy ki kell találnom? – kíváncsian nézett rám. Elnevettem magam, amire az utóbbi időben nem volt példa.

‒        A királyról van szó – mondtam ki nagy nehezen.

‒        Még mindig nem értem.

‒        Azt hiszem, már tudja, mit szeretnék megosztani önnel – feleltem kerülve a tekintetét.

‒        Ha egyre gondolunk, akkor meg is halhatunk – jelentette ki.

‒        Nekem nincs veszíteni valóm, én már így is halott vagyok – felnéztem rá – Egyedül viszont nem tudom véghez vinni. Akik segítenek, azok vannak igazi veszélyben.

‒        Kik segíthetnének? – pillantott rám.

‒        Nem sokan – feleltem – Minél kevesebben tudják, annál kisebb a veszély.

‒        Tőlem mit vár? – kérdezte engem fürkészve.

‒        A támogatását. Ha sikerül, király lesz, azt akarom, hogy jó uralkodó legyen.

‒        Ezen ne aggódjon! Az apám jól kitanított – mondta – Mióta gondolkozik már ezen?

‒        Túl régóta – Elég volt, nem akarok többé szenvedni. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit Louis letörölt az ujjával.

‒        Legyen még erős egy kicsit – kérlelt. Egyre kevésbé megy, már túl régóta szenvedek. A herceg jelenléte erőt ad, de nem bírom már a végtelenségig.

‒        Azt hiszem, visszamehetünk – Louis felsegített, aztán a lovakkal visszaindultunk.

Kibírtam az utat, de megint éreztem, hogy valami nincs rendben. A férjem észrevette, hogy gond van. Nem hazudtam azt, ez nem így van. Megkértem, keresse meg Karlt és hívják az orvosomat.
A közös szobánkban vártam a doktort, aki csak hamar megérkezett. Kettesben megvizsgált, majd egy hét ágynyugalmat rendelt el, de azt nem mondta el, mi a bajom. Miután távozott, a herceg jött be hozzám.

‒        Miért nem hallgat rám sosem? – szomorúan ült le mellém.

‒        Jól van, most az egyszer igaza volt – ismertem el a békesség kedvéért.

‒        Mit mondott az orvos? Nekem csak annyit, pihennie kell – szólalt meg.

‒        Nekem is. Nem mondta el, mi bajom – feleltem. Lehet, ő sem tudja.

‒        Mit gondol, mikor kezdhetünk neki annak, amiről ma korábban beszéltünk? – halkan kérdezte.

‒        Ha véget ér az ágynyugalom, amit a doktor kért, el kell kezdenünk – én is halkan beszéltem.

‒        Biztos benne, hogy ezt akarja?

‒        Vagy ő, vagy én. Én pedig nem kívánok meghalni – Elegem van, nem tűrök tovább.

‒        Ezt a döntését üdvözlöm – mosolygott rám – A másikban nem vagyok biztos.

‒        Nem kérem, hogy segítsen, csak azt, ne hátráltasson. Talán el se kellett volna mondanom, ha baj lesz, ezzel magát is gyanúba keverhetem.

‒        Engem ne féltsen, azért aggódjon, hogy ne valljon kudarcot. Már nem tudnék maga nélkül élni – a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

‒        Ezt örömmel hallom. Ez rám is igaz, nem szeretnék maga nélkül élni – a kék szemeibe bámultam. Most már végtelenül rossz lenne, ha el kellene válnunk egymástól.

Míg a gondolataimba merültem a herceg megcsókolt. Örömmel merültem el benne, szerettem vele csókolózni. Mosolyogva húzódtam el tőle.

‒        Azt hiszem, ez nem tartozik bele az ágynyugalomba – jelentettem ki.

‒        Nagyon kár – egy pimasz mosoly jelent meg az arcán. Szeretném, ha a jövendőbeli gyerekeink rá hasonlítanának. Remélem, lesznek néhányan és nem kell egyiküket sem elveszítenem. Lelkileg szörnyen megterhelt a pici elvesztése, jobban fájt, mint az újabb verés. Amikor egyedül voltam, gyakran sírtam, gyászoltam a veszteséget és érleltem a haragot a király iránt. Ettől a tettétől még jobban megvetettem, mint valaha életemben. Ez volt az utolsó szalmaszál. Tényleg készen álltam arra, hogy eltakarítsam őt a föld színéről.

 

Nyugodj békében!

 

Nagyon nehéz most bármit is írni, de mégis megpróbálom. 

Bár, mindenki olyannak látott volna, amilyen valójában voltál. Te mindig ott voltál mindenkinek, mindig kiálltál mellettük. Elsőként szólaltál meg, öntöttél lelket másokba. Valamiért - amire nem tudok rájönni - az emberek jó része mégis azt nézte, hogyan tudná kiforgatni a tetteidet, szavaidat. Annyi gyűlöletet kaptál, amit senki nem érdemelt volna meg, nemhogy Te. Mindig emlékezni fogunk arra az őszinte, tiszta szívű, szeretetre méltó srácra, aki voltál. Köszönjük azt a tengernyi emléket/boldog pillanatot. Sok erőt és kitartást kívánok minden szerettednek. Most már senki sem bánthat. 

Nyugodj békében! 💔