Prisoner Princess - XX.fejezet

Sziasztok! 

Nem kérdezem meg, hogy vagytok, mert sejtem, én is úgy vagyok. Tudnotok kell, amit érzünk az jogos, érezhetünk így, ezt senki nem tilthatja meg/szólhat bele. Most ennek az érzésnek van itt az ideje. Idővel majd jobb lesz. 

Puszi: Emily 

Halloween 

~ Luise ~

Hetek teltek el, mire újra úgy éreztem magam, mint a pici elvesztése előtt. A király még hidegebb, ridegebb lett velem és felém se pillantott. Én ezt undorként értelmeztem, míg mások bűntudatként. A herceg megnyugodott, mert a közelében voltam, engem azonban álmatlanság gyötört. Folyton azon járt az eszem, hogyan és mikor mondjam el neki, mit szeretnék. Nem a reakciójától féltem, egyszer már meg akarta ölni a királyt, bár azt hirtelen felindulásból mondta. Attól tartottam, nem tudjuk megtenni. Egész más volt elgondolni, mint véghez is vinni.
Egy reggel mikor felébredtem, elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elhagyjam a palotát.

‒        Lenne kedve eljönni velem lovagolni? – kérdeztem a herceget, miután az öltöztetőink elhagyták a szobánkat.

‒        Elég erősnek érzi magát hozzá? – aggódva pillantott rám.

‒        Igen – bólintottam megerősítésként.

‒        Rendben – rám mosolygott. Megfogtam a kezét.

‒        Induljunk – elhagyva a helyiséget, megkerestük Karlt.

Értesítettük őt a szándékainkról. Ő elment ezt a király tudomására hozni, majd intézkedett az istállóban is. Addig mi sétáltunk egyet a kertben. Sokat sétáltunk itt, ehhez nem kellett engedély.
Hamarosan az istállóhoz mentünk, ahol már sikerült előkészíteni a lovainkat érkezésünkre. Holdfény nagyon örült nekem, mikor meglátott. Hosszasan simogattam, mielőtt felültem rá. Azt hiszem, érezte, valami történt velem. Mire felültem, a herceg már kifelé tartott az istállóból. Hamar beértem őt, ahogy kiértünk a szabadba.

‒        A szokásos helyre? – pillantott felém a herceg.

‒        Igen, az jó lesz – feleltem és elindultunk a tó felé. Odaérve leszálltam a lóról, nem éreztem jól magam.

‒        Minden rendben? – a herceg még a lovon ülve közeledett felém.

‒        Nem igazán – ráztam a fejem. Leugorva a lóról hozzám sietett.

‒        Hívjak segítséget? – aggódva kérdezte.

‒        Nem, nem kell, csak álljuk meg egy kicsit – kértem.

A nagy fa alatt letáboroztunk és a fodrozódó vizet néztük, ahogy lengedezett a szél. A víz már nem volt alkalmas arra, hogy belemenjünk.

‒        Biztos benne, hogy jól van, és nem kell segítség? – Louis továbbra is aggódott.

‒        Igen – a szemébe néztem – Minden rendben lesz – biztosítottam egy mosollyal.

‒        Szeretne nekem mondani valamit? – nem lepett meg a kérdés, tudtam, az arcomra van írva.

‒        Nem – megráztam a fejem – Kérni szeretnék valamit.

‒        Bármi az, megadom magának – elmosolyodtam.

‒        Nem ilyesmiről van szó – tiltakoztam.

‒        El is mondja, vagy ki kell találnom? – kíváncsian nézett rám. Elnevettem magam, amire az utóbbi időben nem volt példa.

‒        A királyról van szó – mondtam ki nagy nehezen.

‒        Még mindig nem értem.

‒        Azt hiszem, már tudja, mit szeretnék megosztani önnel – feleltem kerülve a tekintetét.

‒        Ha egyre gondolunk, akkor meg is halhatunk – jelentette ki.

‒        Nekem nincs veszíteni valóm, én már így is halott vagyok – felnéztem rá – Egyedül viszont nem tudom véghez vinni. Akik segítenek, azok vannak igazi veszélyben.

‒        Kik segíthetnének? – pillantott rám.

‒        Nem sokan – feleltem – Minél kevesebben tudják, annál kisebb a veszély.

‒        Tőlem mit vár? – kérdezte engem fürkészve.

‒        A támogatását. Ha sikerül, király lesz, azt akarom, hogy jó uralkodó legyen.

‒        Ezen ne aggódjon! Az apám jól kitanított – mondta – Mióta gondolkozik már ezen?

‒        Túl régóta – Elég volt, nem akarok többé szenvedni. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit Louis letörölt az ujjával.

‒        Legyen még erős egy kicsit – kérlelt. Egyre kevésbé megy, már túl régóta szenvedek. A herceg jelenléte erőt ad, de nem bírom már a végtelenségig.

‒        Azt hiszem, visszamehetünk – Louis felsegített, aztán a lovakkal visszaindultunk.

Kibírtam az utat, de megint éreztem, hogy valami nincs rendben. A férjem észrevette, hogy gond van. Nem hazudtam azt, ez nem így van. Megkértem, keresse meg Karlt és hívják az orvosomat.
A közös szobánkban vártam a doktort, aki csak hamar megérkezett. Kettesben megvizsgált, majd egy hét ágynyugalmat rendelt el, de azt nem mondta el, mi a bajom. Miután távozott, a herceg jött be hozzám.

‒        Miért nem hallgat rám sosem? – szomorúan ült le mellém.

‒        Jól van, most az egyszer igaza volt – ismertem el a békesség kedvéért.

‒        Mit mondott az orvos? Nekem csak annyit, pihennie kell – szólalt meg.

‒        Nekem is. Nem mondta el, mi bajom – feleltem. Lehet, ő sem tudja.

‒        Mit gondol, mikor kezdhetünk neki annak, amiről ma korábban beszéltünk? – halkan kérdezte.

‒        Ha véget ér az ágynyugalom, amit a doktor kért, el kell kezdenünk – én is halkan beszéltem.

‒        Biztos benne, hogy ezt akarja?

‒        Vagy ő, vagy én. Én pedig nem kívánok meghalni – Elegem van, nem tűrök tovább.

‒        Ezt a döntését üdvözlöm – mosolygott rám – A másikban nem vagyok biztos.

‒        Nem kérem, hogy segítsen, csak azt, ne hátráltasson. Talán el se kellett volna mondanom, ha baj lesz, ezzel magát is gyanúba keverhetem.

‒        Engem ne féltsen, azért aggódjon, hogy ne valljon kudarcot. Már nem tudnék maga nélkül élni – a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

‒        Ezt örömmel hallom. Ez rám is igaz, nem szeretnék maga nélkül élni – a kék szemeibe bámultam. Most már végtelenül rossz lenne, ha el kellene válnunk egymástól.

Míg a gondolataimba merültem a herceg megcsókolt. Örömmel merültem el benne, szerettem vele csókolózni. Mosolyogva húzódtam el tőle.

‒        Azt hiszem, ez nem tartozik bele az ágynyugalomba – jelentettem ki.

‒        Nagyon kár – egy pimasz mosoly jelent meg az arcán. Szeretném, ha a jövendőbeli gyerekeink rá hasonlítanának. Remélem, lesznek néhányan és nem kell egyiküket sem elveszítenem. Lelkileg szörnyen megterhelt a pici elvesztése, jobban fájt, mint az újabb verés. Amikor egyedül voltam, gyakran sírtam, gyászoltam a veszteséget és érleltem a haragot a király iránt. Ettől a tettétől még jobban megvetettem, mint valaha életemben. Ez volt az utolsó szalmaszál. Tényleg készen álltam arra, hogy eltakarítsam őt a föld színéről.