Prisoner Princess - XXI.fejezet

Sziasztok!

Remélem, Mindannyian jól vagytok, és enyhült a fájdalmatok. Közhely, de az idő minden sebet begyógyít. Meghoztam Nektek a történet folytatását, ami lassan a végéhez ér. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Luise ~

Az egy hét eltelte után az orvos újra felkeresett. Ismét megvizsgált, majd elrendelte, hogy menjek lovagolni, hiszen legutóbb eközben lettem rosszul. A doktor nem engedélyezte, hogy a herceg is velem tartson, csak egy lovász fiú kísért el. A férjem természetesen ezt nehezményezte. Hamarosan a lovamon ültem Ludwig társaságában. Megindultunk kifelé az istállóból.

‒       Luise hercegnő, merre szeretne menni?

‒       A szőlő ültetvények felé – válaszoltam, mire a lovász fiú bólintott és elindultunk az említett irányba.

A szüret már tartott pár napja, már kaptunk kóstolót az idei termésből. A szőlő ültetvényeknél lelassítottuk a lovakat, szinte csak lépésben haladtunk, távolabb a szolgálóktól. Elmerengve figyeltem, ahogy dolgoznak.

‒       Luise hercegnő, jól van? – Ludwig aggódva kérdezte. Figyelmem rá terelődött.

‒       Igen – mosolyogva bólintottam – Csak elmerengtem – tettem hozzá.

‒       Kérem, felséged jól tudja mennyire fontos minden figyelmét a lovaglásra fordítania – fedett meg óvatosan.

‒       Igen, tudom – helyeseltem.

‒       Akkor nagyon kérem, mindkettőnk érdekében tartsa ezt az eszében.

‒       Jaj, Ludwig! Nem lesz semmi baj – nevettem fel.

‒       Ön könnyen beszél, ha megsérül, engem felnégyelnek – jelentette ki.

‒       Ugyan már! Ne mondjon ilyeneket. Nem hagynám, hogy miattam bántódása essék – pillantottam rá.

‒       Kegyed nem is, őfelsége a király viszont megtorolná. Nincs, aki felségednél jobban tudná, milyen a király – magyarázta. Ez igaz. A legkegyetlenebb ezen a világon.

Nem válaszoltam, csak tovább mentünk a lovakkal a szőlő földek mellett. Integettünk a szolgálóknak, akik mosolyogva viszonozták a gesztust. Megkerültük az egész táblát, és még mindig nem volt semmi bajom. Ennek örültem, ám ez továbbra sem magyarázta az egy héttel ezelőtt történteket.

‒       Hogy érzi magát Luise hercegnő? – kérdezte a lovász fiú.

‒       Minden rendben – mosolyogtam rá. A szolgáló furcsa arckifejezéssel nézett rám, mintha azon tanakodna, mit mondjon. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor ő szólalt meg:

‒       Van a számára egy üzenetem.

‒       Még pedig? – felkeltette az érdeklődésemet.

‒       Albert azt üzeni általam, hogy sajnálja. Azt mondta, őfelsége érteni fogja – bólintottam.

‒       A válaszom az, hogy köszönöm – Nagyra értékeltem a bocsánat kérését, még ha nem is állt személyesen elém.
Visszaindultunk az istállóhoz. Megköszöntem Ludwignak, hogy velem tartott, majd visszasétáltam a lakosztályunk felé, ahol az orvos várt rám. Újra megvizsgált, kínzó csendben. Miután elkészült, a feljegyzéseit olvasgatta.

‒       Kérem, mondjon valamit! – könyörögtem.

‒       Nincs szervi panasza – mondta a doktor.

‒       És ez mit jelent? – ráncoltam össze a homlokom.

‒       Bármi baja is volt, az nem fizikai jellegű – jelentette ki.

‒       Megbolondultam? – kérdeztem, mire felnevetett.

‒       Nem, őfelsége teljesen épelméjű. Ami magával történik, kezd kihatni a fizikai síkon túlra – A király már az elmémet is megmérgezi.

‒       Azt hiszem, értem – meggyújtottam egy gyertyát az asztalon, majd egy papírlapra írni kezdtem, amit aztán felmutattam az orvosnak.

„Elhatároztam magam.” Az arckifejezéséből tudtam, megértette, mire is gondolok. Bólintott. Ismét írtam. „Maga hogyan csinálná a helyemben?” Felmutattam, majd papírt és írószert adtam a kezébe. A doktor írni kezdett. „Hogy természetesnek tűnjön.” Olvastam a papírján. Kérdőn néztem rá. „Mintha valami betegség vinné el.” Bólintottam. A király mindennap egy orvosságot vett magához a hosszú élet reményében. Azzal meg lehetne betegíteni. Ezt leírtam a doktornak, mire ő bólintott. Újra írni kezdtem. „Hogyan csináljam?” Ő is írni kezdett. „Megszerzem, ami kell.” Bólintottam. „Köszönöm.”
A két lapot meggyújtottam a gyertya lángjában, majd a kandallóba dobva ügyeltem rá, hogy teljesen elégjen. Az orvos meghajolt, mielőtt távozott. Ezután hamar megjelent a férjem aggódó arckifejezéssel.

‒       Jól van? – kétségbeesetten nézett rám, ahogy az ágyon ültem.

‒       Igen – elmosolyodtam aggodalmán, ami igazán jól esett.

‒       Akkor miért vizsgálta ilyen sokáig az a férfi? – kérdezte, ahogy leült mellém megfogva a kezem.

‒       Csak nagyon alapos volt, ám hiába, nem talált semmit, nem vagyok beteg – megszorítottam a kezét. Nem mondtam el mindent, mert nem akartam, hogy még jobban aggódjon.

‒       És az egy héttel ezelőtti dolog?

‒       Nem tudja – vállat vontam.

‒       És még ő nevezi magát orvosnak – mérgelődött.

‒       Így van, ő egy orvos, nem isten – jelentettem ki – És jó ember is, higgyen nekem – kértem még mindig a kezét fogva. Előre hajolva összeérintettem a homlokunkat és kérlelően bámultam rá. A férjem elnevette magát.

‒       Ha így néz rám, nem tudok ellenállni – tájékoztatott.

‒       Most már nem is kell – mosolyodtam el – Már mindent szabad – a herceg arcán egy pimasz mosoly jelent meg.

‒       Mindent? – kacéran felhúzta a szemöldökét.

‒       Igen – megcsókoltam, amit sietősen viszonzott. Elhúzódtam tőle és az ajtóhoz mentem.

‒       Meggondolta magát? – óvatosan kérdezte.

‒       Nem – megráztam a fejem. Bezártam az ajtót, a kulcsot a zárban hagyva. – De jobb, ha ez zárva van – fordultam vissza hozzá.

Szavaimtól megkönnyebbült és tárt karokkal fogadott, mikor visszasétáltam hozzá.
Hamarosan mellém szegődött a szerencse. Három nappal később a király és kísérete vadászni ment, a herceget is magukkal vitték. Napok óta azon gondolkoztam, hogyan fogom megmérgezni az orvosságát, ezzel ez megoldódott. Amint elhagyták a palotát, felkerestem az orvost rosszullétre hivatkozva. A doktor tudta, miért mentem. Átadta azt az anyagot, amit rendkívül kis mennyiségben orvoslásra használtak, de ennél nagyobb adagban már méreg volt. Az előre elkészített porciókba szórtam az anyagot, majd jól elkevertem benne. Tíz adagot mérgeztem meg, az orvos szerint ennyinek elég kell lennie. Miközben kavartam, arra gondoltam, milyen jól is jön ki így, hogy pont a vadászat után lesz beteg. Senki nem fog gyanút. Mintha valami nagyobb hatalom is mellettem állna, és azt akarná, hogy ne szenvedjek tovább.
Sötét volt már, mikor a király és kísérete a férjemmel együtt visszatért. A vadászat sikeresen alakult, nagy zsákmánnyal érkeztek meg, és mindenki megúszta ép bőrrel. Ez ritkaság számba ment, gyakran kísérte emberi sérülés a vadászatokat. A herceg nagyon kimerült, ezért vacsora után rögtön le is feküdt. Ahogy a feje a párnát érte, el is aludt. Előtte még annyit elmondott, mennyire jól érezte magát a vadászaton. Én nem szerettem az ilyen eseményeket, annak viszont örültem, ő jól szórakozott. Tudtam, milyen unalmas neki itt, és visszavágyik az otthonába. Csak egy reményem volt, hogy hamarosan megváltoznak a dolgok.