The mystery girl - 2.rész

Sziasztok!

Először is szeretnék Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánni, remélem, hogy azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek. Másodszor, utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :) Harmadszor pedig, ahogy ígértem meghoztam a második részt, jó szórakozást! :)

Puszi: Emily

Boldog karácsonyt! :)

~ Niall ~

Két nappal később láttam újra a titokzatos Mayt. Épp a parkban voltam. Nem messze előttem sétált az úton és mintha csak megérezte volna, hogy figyelem hátra pillantott és észre is vett. Riadtan fordult vissza és megszaporázta lépteit. Magamban mosolyogtam, mert tudtam merre tartott, ezért eltűntem a háta mögül. Láttam, amikor ismét hátra pillantott és szinte éreztem a nyugodtságot, ami szétáradt benne, mert azt hitte nem követem őt. Normális tempóban folytatta sétáját, majd hirtelen előtte termettem. Először hátrahőkölt, de azután egyből megpróbált kikerülni, amit nem hagytam neki.

‒        Szia, May! – mosolyogtam rá.

‒        Szia! – motyogta alig hallhatóan.

A tekintete rémült volt, mintha félt volna tőlem. Egy valami azonban tisztán látszott rajta: nem akart itt lenni.

‒        Merre tartasz? – kíváncsiskodtam.

Annyi más kérdést szerettem volna neki feltenni, de még csak most találkoztunk másodszor. Az utóbbi időben sokat járt a fejemben. Nagyon sokat gondolkoztam a vele kapcsolatos dolgokon. Olyan furcsa lány. Karácsonyeste egyedül van, nem keresi őt senki. Nem beszél magáról, a felé intézett kérdéseket finoman hárítja. Vonakodik a hazakíséréstől. Ezek mind olyan dolgok, amiket egy lány szeret. Ó, hát persze, és a legjobbat a végére hagytam: felmegy egy idegen ház verandájára és, amikor azt hiszi már lerázott gyors léptekkel tovább áll. A kollégium épületéig követtem, aztán bement a kapun majd eltűnt a szemem elől.

‒        Ööö, én csak… – hebegett.

‒        Csak? – néztem rá érdeklődve.

‒        Vásárolni megyek – mondta halkan.

‒        Egyedül?

‒        Igen. Ezt mindig én csinálom – még mindig halkan beszélt.

‒        Elkísérhetlek? – kerestem a tekintetét. Habozás nélkül rázta meg a fejét:

‒        Ne haragudj, de nem is ismerjük egymást. Amúgy sem szeretném, ha lencsevégre kapnának minket – ahogy kimondta felnézett rám kék szemeivel. Attól fél, amitől minden okos lány, hogy majd a neten darabokra szedik, mert velem látták.

‒        Ezen lehet segíteni – arcát fürkésztem, tudtam, hogy tudja mire értettem. Megrázta a fejét és az édes rózsaszín sapkája – amiről felismertem – félrecsúszott. Késztetést éreztem, hogy megigazítsam, de ő gyorsabb volt. Úgy döntöttem taktikát váltok: – Tudom, hogy nem ott laksz, ahol mutatod – úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, vámpír vagyok, aki a vérét akarja.

‒        Tessék?

Elismételtem még egyszer. Ezt eredetileg nem akartam a tudtára adni, de muszáj volt. Belenéztem félelmet tükröző szemeibe és folytattam:

‒        Elmesélhetnéd miért vezettél félre – hangomban nem volt neheztelés és való igaz, tényleg nem haragudtam rá.

‒        Az ott Niall Horan! – kiáltotta egy hang.

Mindketten abba az irányba néztünk. Egy csapatnyi lány szaladt felém. Ezt nem hiszem el, még itthon is! Most nem tudok elmenekülni előlük. Mayre néztem, akinek addigra hűlt helye volt. Körülnéztem és még láttam, ahogy szinte szalad, aztán a rózsaszín sapkás lány eltűnt a szemem elől.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Sötétedett már mire sikerült haza keverednem. Lerúgtam a cipőmet, beköszöntem anyáéknak aztán felmentem a szobámba. Kedvetlenül feküdtem az ágyamban végül úgy döntöttem felnézek Twitterre. Az első, ami szembejött velem az egy kép volt rólam és Mayről a parkban. „Kedveskedő” üzenetek százai voltak alatta. Jó néhányat elolvastam és fel is idegesített rendesen, aminek hangot is adtam: „Már megint ok nélkül szedtek darabokra valakit. Szálljatok le azokról, akik a közelünkbe kerülnek!” Idegesen vágtam le a telefont magam mellé. Csak reméltem, hogy May nem látta a képeket. Valaki kopogott az ajtómon:

‒        Kicsim, gyere vacsorázni! – lépett be anya.

‒        Nem vagyok éhes – fordultam az oldalamra. Ő azonnal odaszaladt hozzám és a fejemet kezdte taperolni. – Anya elég, nem vagyok beteg!

‒        Biztos kincsem? – méregetett gyanakvóan.

‒        Igen anyu.

Kiment és nem sokkal később a bátyám jött be. Ha itthon vagyok, sokat vannak itt, hogy tudjunk együtt tölteni némi időt. Remek, anyám küldte az erősítést.

‒        Na, mi újság öcsi? – ült le az asztalom előtti székre.

‒        Semmi – válaszoltam unottan.

‒        Az nem sok és ez biztos nem veszi el az étvágyadat sem. Tippelhetek? A titokzatos lány az oka, ugye? – kérdőn nézett rám. Néha esküszöm, a vesémig lelát.

‒        És ha igen? – gyenge próbálkozás volt részemről.

‒        Na, mesélj, mi a gáz vele?

‒        Minden, az egész csaj annyira fura.

‒        Igen, ez nekünk is feltűnt.

‒        Kétszer beszéltem vele és csak a nevét tudom. Nem beszél magáról, nincs otthon karácsonykor és nem is keresi őt senki. Hazudik arról, hogy hol lakik – szinte már kiabáltam.

‒        Várj, ezt hogy érted? – vágott közbe Greg.

‒        Nagy nehezen megengedte, hogy hazakísérjem, aztán megállt egy ház előtt, úgy csinált mintha bemenne, és amikor azt hitte lerázott tovább állt. A kollégium épületéig követtem.

‒        Akkor lehet, hogy ott tanul – Ez már nekem is eszembe jutott.

‒        De ki az, aki ilyenkor koleszban marad?

‒        Nem tudhatod mi történt vele, de ha nagyon akarod, kiderítheted. Viszont, ha rám hallgatsz, akkor ne nyomozz utána, hanem vedd rá, hogy ő mondja el.

‒        Mintha az olyan könnyű lenne – fortyogtam – Megkérdeztem tőle, miért hazudott arról, hol lakik.

‒        Ezt csak így neki szegezted? – hitetlenkedett Greg.

‒        Igen, nem volt jobb ötletem.

‒        És, mit mondott?

‒        Semmit. Egy csapat rajongó megrohamozott ő pedig kihasználta a lehetőséget és lelépett – dühöngtem, amin a bátyám remekül szórakozott – Egy cseppnyi együttérzést esetleg? – néztem rá kérlelőn, mire nagy nehezen abbahagyta.

‒        Tudod, lehetnél kicsit óvatosabb és türelmesebb vele. Megmutathatnád neki, hogy benned megbízhat. Ez a lányoknak be szokott jönni. Ja, és próbáld meg nem elijeszteni! – sorolta a jó tanácsait.

‒        Ne ijesszem el? – Mit akar ezzel?

‒        Tetszik neked, de ha erőszakos vagy nem fogja viszonozni az érzéseidet.

‒        Nem is tetszik! – tiltakoztam. Három napja láttam csak először, korai lenne még érzésekről beszélni.

‒        Ó, hát persze – villantott egy mindentudó mosolyt és kimenekült mielőtt megdobhattam volna a párnámmal.

Végül csak lementem enni, aztán játszottam egy kicsit Theoval és el is altattam Denis nagy örömére. Este még beszéltem a fiúkkal, de Mayt nem említettem nekik, nem hiányzott a cikizés még tőlük is. Aztán jobb híján lefeküdtem aludni. 

The mystery girl - 1.rész

Sziasztok! 

Nagy szeretettel köszöntelek Titeket a blogomon. Ez a blogom egy mindenes blog lesz, ez azt jelenti, hogy több történet is helyet fog itt majd kapni nemcsak fiúxlány kategóriában. Valamint lesznek fordításaim is.
Az első történetem a The mystery girl címre hallgat és lentebb olvashatjátok az első részét. A történet második része pénteken fog érkezni, és ezután mindig pénteken lesz ennek a történetnek új része. Kellemes olvasást és jó szórakozást! :)

Puszi: Emily

~ May ~

Csütörtök este volt, de nem egy átlagos csütörtök, karácsonyeste volt. Egyedül sétáltam Mullingar kihalt utcáin. A házakból kevéske fény szűrődött ki, az ablakok pedig bepillantást engedtek a családok karácsonyaiba. Néha-néha megálltam egy-egy ablaknál és mosolyogva néztem a bent ünneplőket, a kisgyerekeket, akik már nagyon izgatottak voltak a fa alatt meglapuló ajándékok miatt.

Az utcákon csak egy-két ember szaladgált meg persze én. Úgy tűnhetett céltalanul bolyongok, mint általában, de valójában nem, nagyon is tudtam merre tartok. Erősebben szorítottam kesztyűnélküli kezemmel a megafonomat és sietősebbre vettem a lépteimet. Fekete csizmám ütemesen kopogott a járda kövén, a szoknyám meg a kiengedett barna, göndör hajam pedig, lassan ringtak körbe engem. A fejem és a füleim egy rózsaszín sapka meleg takarásában voltak.

Egy öreg bácsi megbámult, amikor elhaladtam mellette, de én csak egy kedves mosolyt küldtem felé. Láttam rajta, hogy nem tudta mire vélni a dolgot. Magamban mosolyogva haladtam tovább, már nem volt messze az úti célom. A talpam alatt ropogott az a kevéske hó, ami tegnap esett. Majd észrevettem egy csapatnyi embert az egyik ház lépcsője előtt. Megérkeztem. Odasétáltam hozzájuk és beszédbe elegyedtem velük:

‒        Sziasztok! Mit csináltok itt? – nagyon nehezemre esett kedvesnek lenni velük.

‒        Niall Horan-ra várunk – tájékoztatott egy sötét bőrű lány, és mindezt úgy mondta, mintha magától értetődő lenne.

‒        Miért, mentek vele valahová? – kérdésemet hangos nevetés követte.

‒        Nem, dehogyis – válaszolt egy magas szemüveges lány, nem volt több 13-nál.

‒        Hát akkor? – értetlenkedtem tovább.

‒        Hát mi csak… – hebegett egy szőke csaj.

‒        Csak tönkreteszitek a szünetét, az ünnepét és a karácsonyát a családjával meg a barátaival? – kérdeztem ártatlanul.

‒        Nem – volt az egybehangzó válaszuk.

‒        Pedig azt csináljátok. Támogatnotok kellene őt nem pedig tönkretenni.

‒        Mi nem tesszük őt tönkre! – kiabált valaki a tömeg hátuljából.

‒        De igen. Amint megpróbál kilépni a házból, megrohamozzátok, képet meg aláírást akartok tőle. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Most szünete van, amit azért kap, hogy kikapcsolódjon, a családjával és a barátaival lehessen, nem pedig azért, hogy a rajongói miatt fájjon a feje – kiabáltam velük – És most pedig tűnés innen! – felemeltem a megafont aztán rájuk kiabáltam vele.

Néhány ház ablaka kinyílt majd az egyikből kikiabált valaki, hogy kihívta a rendőrséget. Nyilvánvalóan kamu volt, de a lányok megijedtek, futva elhagyták az utcát.

‒        És vissza se gyertek! – kiabáltam utánuk. Kikapcsoltam a megafont és indulni készültem.

Nem akartam, hogy tényleg rám hívják a zsarukat, nem hiányzott, hogy bent töltsem az ünnepeket a sitten.

‒        Várj! – kiabált nekem valaki.

Megfordultam és Niall sétált le a lépcsőn hozzám. Úgy nézett ki, mint, aki épp csak kirohant a házból. Nem volt rajta kabát csak egy sima hosszú ujjú felső és a haja sem úgy állt, ahogy szokott. Megállt előttem én pedig, hirtelen azt se tudtam mit mondjak:

‒        Sajnálom a hangzavart, bocsánat, amiért elrontottam az ünnepet – kezdtem szabadkozni.

‒        Ne, ne nem rontottad el – mondta azután megölelt. Váratlanul ért, ezért nem viszonoztam azonnal. – Köszönöm.

‒        Ezt nekem kellene mondanom – néztem rá, amikor elengedett.

‒        Nem, úgy értem azt, hogy elküldted őket.

‒        Szívesen, borzasztó, hogy karácsonyeste nincs más dolguk.

‒        Igen, az. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én fázok, nincs kedved bejönni?

‒        Ó, nem. Karácsonyeste van, ez a család ünnepe, nem szeretném megzavarni.

‒        Nézd, a családom arra vár, hogy bevigyelek. Jobban tennéd, ha igent mondanál – jelentőség teljesen nézett rám. Miért érzem azt, hogy ez csak kamu?

‒        Tényleg nem akarom, hogy bajba kerülj, de…

‒        Ha nem akarod, akkor gyere be – Ez olyan, mint egy érzelmi zsarolás.

‒        Jó, legyen – adtam meg magam és rá mosolyogtam, amit azonnal viszonzott.

‒        Amúgy mi a neved?

‒        May vagyok – néztem fel rá – May Hudson.

‒        Mint a hónap? – kérdezett vissza.

‒        Igen, és mint a folyó – feleltem halkan.

Beinvitált a házba ahol elvette a megafont, amit eddig a kezemben tartottam. Levettük a cipőinket és a kabátomtól is megszabadultam. Beljebb tessékelt, be a nappaliba, ahol az egész családja ott volt. Félénken köszöntem és kellemes ünnepeket kívántam. Egy kicsit rosszul éreztem magam, feszengtem köztük, habár mindnyájukat ismertem már név szerint.

A kis Theo belekapaszkodott a szoknyám aljába és játszani hívott. A nappali közepén, az autósszőnyegen autókáztam vele. Közben körbenéztem a házban: szépen volt berendezve, egyáltalán nem volt zsúfolt. A bútorok színe harmonizált a falak meg a függönyök színével. Niall is csatlakozott hozzánk és nem sokkal később Maura szólt, hogy kész a vacsora. Megböktem a szőke fiút:

‒        Nézd, én tényleg nem szeretném elrontani a családod ünnepét – kezdtem – De nekem nem itt van a helyem…

‒        May – szakított félbe – A családom hálás neked és szeretné, ha maradnál – nézett mélyen szemeimbe. Nem is csináltam semmi különleges dolgot, akkor meg miért hálásak?

Felálltam aztán megadóan a srác után sétáltam az ebédlőbe. A többiek úgy hagytak helyet nekem, hogy Maura és Nialler közé kerültem. A vacsora családias hangulatú volt és egy kicsit el is felejtettem, hogy én nem tartozom ide. Aranyos volt, ahogy beszélgettek egymással evés közben. Tisztán érződött a szeretet és a tisztelet a másik irányba. A vacsora szépen lezajlott bár én nem sokat ettem, de úgy láttam ez senkinek sem tűnt fel, aminek örültem.

A sütemények tálalására már a nappaliban került sor. Mindenki vidáman beszélgetett egymással, míg Greg, Niall és én a kicsivel játszottunk. Néha engem is kérdeztek, de én próbáltam hárítani ezeket a kérdéseket. Nem nagyon akartam mesélni magamról, amúgy sem vagyok valami érdekes ember. Hét órakor jeleztem szöszinek, hogy menni szeretnék. Illedelmesen megköszöntem a vendéglátást majd elköszöntem tőlük. Felöltöztem, magamhoz vettem a megafonom, amikor észrevettem, hogy a szőke fiú is öltözködik. Nem szóltam semmit.

Kilépve a házból csípős szél csapott az arcomba, odakint pedig nagyon sötét volt már. Az utcák szerencsére rendesen ki voltak világítva.

‒        Merre laksz? – kérdezte hirtelen Niall.

‒        Jó pár utcányira, arra – mutattam abba az irányba, ahonnan jöttem.

‒        Elkísérlek, nem akarom, hogy egyedül mászkálj a sötétben – Bólintottam.

Csendben sétáltunk egymás mellett már egy ideje mikor megszólalt:

‒        Láttam, hogy keveset ettél, talán nem ízlett?

‒        Nem, dehogy. Anyukád remekül főz – bizonygattam gyorsan.

‒        Akkor miért nem ettél?

‒        Én egyszerűen csak keveset eszek ennyi az egész – válaszoltam és mindenhova néztem, csak rá nem. Utálom, ha erről faggatnak. Igen, evészavaraim vannak és rosszul is érzem magam emiatt, de ettől még tenni nem tudok ellene.

Ideges voltam és a házakat pásztáztam. Mentünk még két utcát aztán befordultunk a sarkon, én pedig megálltam az első ház előtt.

‒        Itt vagyunk – intettem a fejemmel a ház felé. Megállt majd végignézett az apró, de takaros házon.

‒        Köszönöm a vacsorát és boldog karácsonyt! – fordultam felé és rámosolyogtam.

‒        Én pedig, a tömegoszlatást – vigyorgott rám, aztán megölelt.

Finoman eltoltam magamtól és a szép kék szemeibe néztem:

‒        Jó éjt Niall!

‒        Jó éjt May!

Megvártam, amíg elindult, aztán felmentem a lépcsőn és megálltam a teraszon. Leguggoltam mintha cicát vagy kiskutyát simogatnék. A vállam felett hátrapillantottam és láttam távolodó alakját. Megvártam, amíg eltűnik a sarkon majd sietősre vettem lépteimet és a pár utcával arrébb lévő nagy épületet vettem célba.