The mystery girl - 1.rész

Sziasztok! 

Nagy szeretettel köszöntelek Titeket a blogomon. Ez a blogom egy mindenes blog lesz, ez azt jelenti, hogy több történet is helyet fog itt majd kapni nemcsak fiúxlány kategóriában. Valamint lesznek fordításaim is.
Az első történetem a The mystery girl címre hallgat és lentebb olvashatjátok az első részét. A történet második része pénteken fog érkezni, és ezután mindig pénteken lesz ennek a történetnek új része. Kellemes olvasást és jó szórakozást! :)

Puszi: Emily

~ May ~

Csütörtök este volt, de nem egy átlagos csütörtök, karácsonyeste volt. Egyedül sétáltam Mullingar kihalt utcáin. A házakból kevéske fény szűrődött ki, az ablakok pedig bepillantást engedtek a családok karácsonyaiba. Néha-néha megálltam egy-egy ablaknál és mosolyogva néztem a bent ünneplőket, a kisgyerekeket, akik már nagyon izgatottak voltak a fa alatt meglapuló ajándékok miatt.

Az utcákon csak egy-két ember szaladgált meg persze én. Úgy tűnhetett céltalanul bolyongok, mint általában, de valójában nem, nagyon is tudtam merre tartok. Erősebben szorítottam kesztyűnélküli kezemmel a megafonomat és sietősebbre vettem a lépteimet. Fekete csizmám ütemesen kopogott a járda kövén, a szoknyám meg a kiengedett barna, göndör hajam pedig, lassan ringtak körbe engem. A fejem és a füleim egy rózsaszín sapka meleg takarásában voltak.

Egy öreg bácsi megbámult, amikor elhaladtam mellette, de én csak egy kedves mosolyt küldtem felé. Láttam rajta, hogy nem tudta mire vélni a dolgot. Magamban mosolyogva haladtam tovább, már nem volt messze az úti célom. A talpam alatt ropogott az a kevéske hó, ami tegnap esett. Majd észrevettem egy csapatnyi embert az egyik ház lépcsője előtt. Megérkeztem. Odasétáltam hozzájuk és beszédbe elegyedtem velük:

‒        Sziasztok! Mit csináltok itt? – nagyon nehezemre esett kedvesnek lenni velük.

‒        Niall Horan-ra várunk – tájékoztatott egy sötét bőrű lány, és mindezt úgy mondta, mintha magától értetődő lenne.

‒        Miért, mentek vele valahová? – kérdésemet hangos nevetés követte.

‒        Nem, dehogyis – válaszolt egy magas szemüveges lány, nem volt több 13-nál.

‒        Hát akkor? – értetlenkedtem tovább.

‒        Hát mi csak… – hebegett egy szőke csaj.

‒        Csak tönkreteszitek a szünetét, az ünnepét és a karácsonyát a családjával meg a barátaival? – kérdeztem ártatlanul.

‒        Nem – volt az egybehangzó válaszuk.

‒        Pedig azt csináljátok. Támogatnotok kellene őt nem pedig tönkretenni.

‒        Mi nem tesszük őt tönkre! – kiabált valaki a tömeg hátuljából.

‒        De igen. Amint megpróbál kilépni a házból, megrohamozzátok, képet meg aláírást akartok tőle. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Most szünete van, amit azért kap, hogy kikapcsolódjon, a családjával és a barátaival lehessen, nem pedig azért, hogy a rajongói miatt fájjon a feje – kiabáltam velük – És most pedig tűnés innen! – felemeltem a megafont aztán rájuk kiabáltam vele.

Néhány ház ablaka kinyílt majd az egyikből kikiabált valaki, hogy kihívta a rendőrséget. Nyilvánvalóan kamu volt, de a lányok megijedtek, futva elhagyták az utcát.

‒        És vissza se gyertek! – kiabáltam utánuk. Kikapcsoltam a megafont és indulni készültem.

Nem akartam, hogy tényleg rám hívják a zsarukat, nem hiányzott, hogy bent töltsem az ünnepeket a sitten.

‒        Várj! – kiabált nekem valaki.

Megfordultam és Niall sétált le a lépcsőn hozzám. Úgy nézett ki, mint, aki épp csak kirohant a házból. Nem volt rajta kabát csak egy sima hosszú ujjú felső és a haja sem úgy állt, ahogy szokott. Megállt előttem én pedig, hirtelen azt se tudtam mit mondjak:

‒        Sajnálom a hangzavart, bocsánat, amiért elrontottam az ünnepet – kezdtem szabadkozni.

‒        Ne, ne nem rontottad el – mondta azután megölelt. Váratlanul ért, ezért nem viszonoztam azonnal. – Köszönöm.

‒        Ezt nekem kellene mondanom – néztem rá, amikor elengedett.

‒        Nem, úgy értem azt, hogy elküldted őket.

‒        Szívesen, borzasztó, hogy karácsonyeste nincs más dolguk.

‒        Igen, az. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én fázok, nincs kedved bejönni?

‒        Ó, nem. Karácsonyeste van, ez a család ünnepe, nem szeretném megzavarni.

‒        Nézd, a családom arra vár, hogy bevigyelek. Jobban tennéd, ha igent mondanál – jelentőség teljesen nézett rám. Miért érzem azt, hogy ez csak kamu?

‒        Tényleg nem akarom, hogy bajba kerülj, de…

‒        Ha nem akarod, akkor gyere be – Ez olyan, mint egy érzelmi zsarolás.

‒        Jó, legyen – adtam meg magam és rá mosolyogtam, amit azonnal viszonzott.

‒        Amúgy mi a neved?

‒        May vagyok – néztem fel rá – May Hudson.

‒        Mint a hónap? – kérdezett vissza.

‒        Igen, és mint a folyó – feleltem halkan.

Beinvitált a házba ahol elvette a megafont, amit eddig a kezemben tartottam. Levettük a cipőinket és a kabátomtól is megszabadultam. Beljebb tessékelt, be a nappaliba, ahol az egész családja ott volt. Félénken köszöntem és kellemes ünnepeket kívántam. Egy kicsit rosszul éreztem magam, feszengtem köztük, habár mindnyájukat ismertem már név szerint.

A kis Theo belekapaszkodott a szoknyám aljába és játszani hívott. A nappali közepén, az autósszőnyegen autókáztam vele. Közben körbenéztem a házban: szépen volt berendezve, egyáltalán nem volt zsúfolt. A bútorok színe harmonizált a falak meg a függönyök színével. Niall is csatlakozott hozzánk és nem sokkal később Maura szólt, hogy kész a vacsora. Megböktem a szőke fiút:

‒        Nézd, én tényleg nem szeretném elrontani a családod ünnepét – kezdtem – De nekem nem itt van a helyem…

‒        May – szakított félbe – A családom hálás neked és szeretné, ha maradnál – nézett mélyen szemeimbe. Nem is csináltam semmi különleges dolgot, akkor meg miért hálásak?

Felálltam aztán megadóan a srác után sétáltam az ebédlőbe. A többiek úgy hagytak helyet nekem, hogy Maura és Nialler közé kerültem. A vacsora családias hangulatú volt és egy kicsit el is felejtettem, hogy én nem tartozom ide. Aranyos volt, ahogy beszélgettek egymással evés közben. Tisztán érződött a szeretet és a tisztelet a másik irányba. A vacsora szépen lezajlott bár én nem sokat ettem, de úgy láttam ez senkinek sem tűnt fel, aminek örültem.

A sütemények tálalására már a nappaliban került sor. Mindenki vidáman beszélgetett egymással, míg Greg, Niall és én a kicsivel játszottunk. Néha engem is kérdeztek, de én próbáltam hárítani ezeket a kérdéseket. Nem nagyon akartam mesélni magamról, amúgy sem vagyok valami érdekes ember. Hét órakor jeleztem szöszinek, hogy menni szeretnék. Illedelmesen megköszöntem a vendéglátást majd elköszöntem tőlük. Felöltöztem, magamhoz vettem a megafonom, amikor észrevettem, hogy a szőke fiú is öltözködik. Nem szóltam semmit.

Kilépve a házból csípős szél csapott az arcomba, odakint pedig nagyon sötét volt már. Az utcák szerencsére rendesen ki voltak világítva.

‒        Merre laksz? – kérdezte hirtelen Niall.

‒        Jó pár utcányira, arra – mutattam abba az irányba, ahonnan jöttem.

‒        Elkísérlek, nem akarom, hogy egyedül mászkálj a sötétben – Bólintottam.

Csendben sétáltunk egymás mellett már egy ideje mikor megszólalt:

‒        Láttam, hogy keveset ettél, talán nem ízlett?

‒        Nem, dehogy. Anyukád remekül főz – bizonygattam gyorsan.

‒        Akkor miért nem ettél?

‒        Én egyszerűen csak keveset eszek ennyi az egész – válaszoltam és mindenhova néztem, csak rá nem. Utálom, ha erről faggatnak. Igen, evészavaraim vannak és rosszul is érzem magam emiatt, de ettől még tenni nem tudok ellene.

Ideges voltam és a házakat pásztáztam. Mentünk még két utcát aztán befordultunk a sarkon, én pedig megálltam az első ház előtt.

‒        Itt vagyunk – intettem a fejemmel a ház felé. Megállt majd végignézett az apró, de takaros házon.

‒        Köszönöm a vacsorát és boldog karácsonyt! – fordultam felé és rámosolyogtam.

‒        Én pedig, a tömegoszlatást – vigyorgott rám, aztán megölelt.

Finoman eltoltam magamtól és a szép kék szemeibe néztem:

‒        Jó éjt Niall!

‒        Jó éjt May!

Megvártam, amíg elindult, aztán felmentem a lépcsőn és megálltam a teraszon. Leguggoltam mintha cicát vagy kiskutyát simogatnék. A vállam felett hátrapillantottam és láttam távolodó alakját. Megvártam, amíg eltűnik a sarkon majd sietősre vettem lépteimet és a pár utcával arrébb lévő nagy épületet vettem célba.