The mystery girl - 2.rész

Sziasztok!

Először is szeretnék Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánni, remélem, hogy azokkal tudjátok tölteni, akiket szerettek. Másodszor, utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :) Harmadszor pedig, ahogy ígértem meghoztam a második részt, jó szórakozást! :)

Puszi: Emily

Boldog karácsonyt! :)

~ Niall ~

Két nappal később láttam újra a titokzatos Mayt. Épp a parkban voltam. Nem messze előttem sétált az úton és mintha csak megérezte volna, hogy figyelem hátra pillantott és észre is vett. Riadtan fordult vissza és megszaporázta lépteit. Magamban mosolyogtam, mert tudtam merre tartott, ezért eltűntem a háta mögül. Láttam, amikor ismét hátra pillantott és szinte éreztem a nyugodtságot, ami szétáradt benne, mert azt hitte nem követem őt. Normális tempóban folytatta sétáját, majd hirtelen előtte termettem. Először hátrahőkölt, de azután egyből megpróbált kikerülni, amit nem hagytam neki.

‒        Szia, May! – mosolyogtam rá.

‒        Szia! – motyogta alig hallhatóan.

A tekintete rémült volt, mintha félt volna tőlem. Egy valami azonban tisztán látszott rajta: nem akart itt lenni.

‒        Merre tartasz? – kíváncsiskodtam.

Annyi más kérdést szerettem volna neki feltenni, de még csak most találkoztunk másodszor. Az utóbbi időben sokat járt a fejemben. Nagyon sokat gondolkoztam a vele kapcsolatos dolgokon. Olyan furcsa lány. Karácsonyeste egyedül van, nem keresi őt senki. Nem beszél magáról, a felé intézett kérdéseket finoman hárítja. Vonakodik a hazakíséréstől. Ezek mind olyan dolgok, amiket egy lány szeret. Ó, hát persze, és a legjobbat a végére hagytam: felmegy egy idegen ház verandájára és, amikor azt hiszi már lerázott gyors léptekkel tovább áll. A kollégium épületéig követtem, aztán bement a kapun majd eltűnt a szemem elől.

‒        Ööö, én csak… – hebegett.

‒        Csak? – néztem rá érdeklődve.

‒        Vásárolni megyek – mondta halkan.

‒        Egyedül?

‒        Igen. Ezt mindig én csinálom – még mindig halkan beszélt.

‒        Elkísérhetlek? – kerestem a tekintetét. Habozás nélkül rázta meg a fejét:

‒        Ne haragudj, de nem is ismerjük egymást. Amúgy sem szeretném, ha lencsevégre kapnának minket – ahogy kimondta felnézett rám kék szemeivel. Attól fél, amitől minden okos lány, hogy majd a neten darabokra szedik, mert velem látták.

‒        Ezen lehet segíteni – arcát fürkésztem, tudtam, hogy tudja mire értettem. Megrázta a fejét és az édes rózsaszín sapkája – amiről felismertem – félrecsúszott. Késztetést éreztem, hogy megigazítsam, de ő gyorsabb volt. Úgy döntöttem taktikát váltok: – Tudom, hogy nem ott laksz, ahol mutatod – úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, vámpír vagyok, aki a vérét akarja.

‒        Tessék?

Elismételtem még egyszer. Ezt eredetileg nem akartam a tudtára adni, de muszáj volt. Belenéztem félelmet tükröző szemeibe és folytattam:

‒        Elmesélhetnéd miért vezettél félre – hangomban nem volt neheztelés és való igaz, tényleg nem haragudtam rá.

‒        Az ott Niall Horan! – kiáltotta egy hang.

Mindketten abba az irányba néztünk. Egy csapatnyi lány szaladt felém. Ezt nem hiszem el, még itthon is! Most nem tudok elmenekülni előlük. Mayre néztem, akinek addigra hűlt helye volt. Körülnéztem és még láttam, ahogy szinte szalad, aztán a rózsaszín sapkás lány eltűnt a szemem elől.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Sötétedett már mire sikerült haza keverednem. Lerúgtam a cipőmet, beköszöntem anyáéknak aztán felmentem a szobámba. Kedvetlenül feküdtem az ágyamban végül úgy döntöttem felnézek Twitterre. Az első, ami szembejött velem az egy kép volt rólam és Mayről a parkban. „Kedveskedő” üzenetek százai voltak alatta. Jó néhányat elolvastam és fel is idegesített rendesen, aminek hangot is adtam: „Már megint ok nélkül szedtek darabokra valakit. Szálljatok le azokról, akik a közelünkbe kerülnek!” Idegesen vágtam le a telefont magam mellé. Csak reméltem, hogy May nem látta a képeket. Valaki kopogott az ajtómon:

‒        Kicsim, gyere vacsorázni! – lépett be anya.

‒        Nem vagyok éhes – fordultam az oldalamra. Ő azonnal odaszaladt hozzám és a fejemet kezdte taperolni. – Anya elég, nem vagyok beteg!

‒        Biztos kincsem? – méregetett gyanakvóan.

‒        Igen anyu.

Kiment és nem sokkal később a bátyám jött be. Ha itthon vagyok, sokat vannak itt, hogy tudjunk együtt tölteni némi időt. Remek, anyám küldte az erősítést.

‒        Na, mi újság öcsi? – ült le az asztalom előtti székre.

‒        Semmi – válaszoltam unottan.

‒        Az nem sok és ez biztos nem veszi el az étvágyadat sem. Tippelhetek? A titokzatos lány az oka, ugye? – kérdőn nézett rám. Néha esküszöm, a vesémig lelát.

‒        És ha igen? – gyenge próbálkozás volt részemről.

‒        Na, mesélj, mi a gáz vele?

‒        Minden, az egész csaj annyira fura.

‒        Igen, ez nekünk is feltűnt.

‒        Kétszer beszéltem vele és csak a nevét tudom. Nem beszél magáról, nincs otthon karácsonykor és nem is keresi őt senki. Hazudik arról, hogy hol lakik – szinte már kiabáltam.

‒        Várj, ezt hogy érted? – vágott közbe Greg.

‒        Nagy nehezen megengedte, hogy hazakísérjem, aztán megállt egy ház előtt, úgy csinált mintha bemenne, és amikor azt hitte lerázott tovább állt. A kollégium épületéig követtem.

‒        Akkor lehet, hogy ott tanul – Ez már nekem is eszembe jutott.

‒        De ki az, aki ilyenkor koleszban marad?

‒        Nem tudhatod mi történt vele, de ha nagyon akarod, kiderítheted. Viszont, ha rám hallgatsz, akkor ne nyomozz utána, hanem vedd rá, hogy ő mondja el.

‒        Mintha az olyan könnyű lenne – fortyogtam – Megkérdeztem tőle, miért hazudott arról, hol lakik.

‒        Ezt csak így neki szegezted? – hitetlenkedett Greg.

‒        Igen, nem volt jobb ötletem.

‒        És, mit mondott?

‒        Semmit. Egy csapat rajongó megrohamozott ő pedig kihasználta a lehetőséget és lelépett – dühöngtem, amin a bátyám remekül szórakozott – Egy cseppnyi együttérzést esetleg? – néztem rá kérlelőn, mire nagy nehezen abbahagyta.

‒        Tudod, lehetnél kicsit óvatosabb és türelmesebb vele. Megmutathatnád neki, hogy benned megbízhat. Ez a lányoknak be szokott jönni. Ja, és próbáld meg nem elijeszteni! – sorolta a jó tanácsait.

‒        Ne ijesszem el? – Mit akar ezzel?

‒        Tetszik neked, de ha erőszakos vagy nem fogja viszonozni az érzéseidet.

‒        Nem is tetszik! – tiltakoztam. Három napja láttam csak először, korai lenne még érzésekről beszélni.

‒        Ó, hát persze – villantott egy mindentudó mosolyt és kimenekült mielőtt megdobhattam volna a párnámmal.

Végül csak lementem enni, aztán játszottam egy kicsit Theoval és el is altattam Denis nagy örömére. Este még beszéltem a fiúkkal, de Mayt nem említettem nekik, nem hiányzott a cikizés még tőlük is. Aztán jobb híján lefeküdtem aludni.