Please, say you remember me - 5.rész

Sziasztok!

Szeretnék Mindenkinek nagyon kellemes karácsonyt kívánni :) Remélem, mindannyian a szeretteitekkel tudjátok tölteni az ünnepeket. Az én ajándékom Nektek a Please, say you remember me folytatása, fogadjátok szeretettel. Jó szórakozást a részhez! :)
Mivel ebben az évben már biztosan nem fogok bejegyzést hozni, most szeretném megragadni az alkalmat, hogy sikerekben gazdag boldog új évet kívánjak Nektek! :)
Valamint, szeretnék boldog szülinapot kívánni az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak!

Puszi: Emily

~ Liam ~

A plafont néztem már órák óta. Csak Ivy körül forogtak a gondolataim. Tudtam, hogy számára jelen pillanatban a kórháznál nincs jobb hely, de aggódtam érte. Pozitívan kellett volna hozzá állnom, de képtelen voltam rá. Nagyon rossz előérzetem volt. Hirtelen rezegni kezdett a telefonom az éjjeliszekrényen. Elvettem onnan és megnéztem, mi történt. Zayn küldött egy SMS-t, amit sietve megnyitottam.

„Hova kell mennünk?”

Gyorsan bepötyögtem a címet, majd elküldtem.

„Nem sokára ott vagyunk.”

Szinte azonnal jött a válasz. Magamban nyugtáztam a dolgot, ahogy visszatettem a telefonomat az éjjeliszekrényre. Elvettem az ott lévő vezetékes telefont és kértem fel magamnak inni valamit. Szívesen kértem volna alkoholt, de Édes – a vese problémáimra való tekintettel – nem szerette, ha iszom. Nem sokára felhozta az italomat egy kedves lány. Ittam egy pohárral, azután visszadőltem az ágyra. Alig vártam, hogy megérkezzenek a többiek és eltereljék kicsit a gondolataimat. Eltelt némi idő, amikor megint rezegni kezdett a mobilom.

„Itt vagyunk H”

Elolvastam a rövid üzenetet, majd válaszoltam rá.

„Mindjárt lent leszek.”

A készüléket az ágyra dobtam, miközben felültem. Összeszedtem magam, aztán megindultam lefelé a recepcióra. Ott a srácok meg Ivy szülei vártak rám. Elintéztem a szobakulcsaikat, ezután felmentünk az emeletünkre. A szobáink egymás mellett voltak, és mi bezsúfolódtunk a négy ágyasba. Becsuktam az ajtót magunk mögött. Óvatosan mertem csak szerelmem szüleire nézni, az arcukról semmit sem tudtam leolvasni. Pár perces néma csendnyi egymásra bámulás után Niall elém állt, és megölelt. Nagyon szarul nézhetek ki, ha még ölelést is kapok.

‒        Minden rendben lesz – úgy mondta, hogy csak én értsem.

Nialler cselekedetére a többi fiú is átölelt. Lassan elhúzódtak tőlem. Mindegyikük szemében ugyanazt láttam, aggodalom és sajnálat csillogott bennük.

‒        Mikor láthatjuk a lányunkat? – figyeltem fel Audrey hangjára.

‒        Holnap – pillantottam rá.

‒        Mi történt pontosan Ivyval? – kérdezte David.

‒        Neki ütközött a pálya végében lévő épületnek.

‒        Te láttad már őt? – szólalt meg az anyukája.

‒        Igen – motyogtam.

Audrey elindult felém. Legbelül féltem attól, hogy pofán vág, de úgy éreztem megérdemelném. Ahelyett, amit vártam, átölelt.

‒        Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! – szorosan fonta körém a karjait. Akkor kit kellene?

‒        Mit mondott az orvos? – kérdezte a szerelemem apja.

‒        A sérülései miatt mesterséges kómában tartják, egy hét múlva fogják felébreszteni – válaszoltam. Zaynre pillantottam, neki ezt elmondtam, azt hittem, tudatja majd a többiekkel is.

‒        Minden rendbe jön – Audrey is ezt mondta.

Mindenki ezt hajtogatta, de ez belőlem az ellenkezőjét váltotta ki. Féltem. Elfogott egy nagyon rossz érzés. Nem tudtam pozitívan hozzáállni és bízni abban, hogy jól lesz. Az anyukája elengedett.

‒        Beszéltünk a szüleiddel, de Ivy barátait még nem értesítettük – szólalt meg Louis.

‒        Majd mi felhívjuk őket – reagált azonnal Audrey.

‒        Nem lenne jobb, ha addig nem szólnánk senkinek, amíg nem tudunk biztosat mondani nekik? – Harry kérdőn nézett körbe.

‒        Haz mond valamit, ha most szólunk egy hétig ők is enni fogják az ideget – helyeselt Zayn.

‒        És ha közben valamelyikük jelentkezik, akkor mit csinálunk? Hazudunk? – pillantott körbe az egyetlen nő közöttünk.

‒        Jó, ha valamelyikük jelentkezik, akkor elmondjuk mindenkinek – zártam le a vitatkozást.

‒        Rendben, ha ezt befejeztétek, akkor mindenki menjen aludni. Holnap reggel bemegyünk a lányomhoz – David határozottan megindult kifelé a szobából.

Nem nézett rám, de úgy éreztem, ő már megtalálta, kit fog hibáztatni. A felesége utána sietett, az ajtó pedig nyitva maradt.

‒        Nem teheted ezt vele! – ennyit hallottam, mielőtt becsukódott a mellettünk lévő szoba ajtaja.

Ivy apja nem csíp engem, és a másik lánya párját sem szereti, pedig ő is jó srác. Elindultam a saját helyem felé.

‒        Liam, nem akarsz inkább velünk aludni? – szólt utánam Niall – Összetoljuk az ágyakat.

‒        Értékelem, amit tenni próbáltok, de nem – átléptem a küszöböt.

Hallottam, ahogy valamelyikük utánam indul, de Zayn megállította.

‒        Hagyd, szüksége van erre.

Átsétáltam a szobámba. Feloltottam a villanyt, aztán a bőröndömből kiszedtem a fekete törölközőmet. Gyorsan lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Még mindig csak Ivyra tudtam gondolni. Azt hittem, ha itt lesznek a srácok, jobb lesz, de némileg zavart a jelenlétük. Perpillanat magamat sem tudtam elviselni, nemhogy őket. Hiányzott a szerelmem, vele akartam lenni. Szerettem volna megölelni és megmondani neki, hogy szeretem. Összebújva elaludni vele, mint mindig, amikor nem kell távol lennem tőle. Hirtelen kopogtatás szakított ki a gondolataim közül. Kelletlenül felültem és felvettem a köntösöm. Ha a fiúk lesznek azok, esküszöm, kinyírom valamelyiküket. Kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre Audrey állt előttem két pohárral a kezében. Félreálltam, így szabadon be tudott sétálni a helyiségbe. Becsuktam a nyílászárót, majd várakozóan kezdtem nézni rá.

‒        Ezt neked hoztam – nyújtotta felém a jobb kezében lévő poharat. Elvettem tőle.

‒        Köszönöm – belenézve láttam, hogy tea van benne. Letettem az éjjeliszekrényre és leültem az ágyra.

‒        Szeretnék bocsánatot kérni David viselkedése miatt. Nem gondolja komolyan, csak fél és dühös, most nagyon zaklatott – bizonygatta leülve mellém.

‒        Tudom – sóhajtottam fel. Miért ilyen kedves velem?

‒        Bármi is lesz, nem a te hibád – jelentette ki. Sablon szöveg, csak meg akar nyugtatni.

‒        De igen, versenyeztünk – motyogtam – Először csak a haladó pályán, de hagytam nyerni és hisztizni kezdett. Azt ajánlottam, próbáljuk meg még egyszer a nagy pályáról. Belement és… – elhallgattam.

‒        Nem te tehetsz róla.

‒        De igen! Ha nem hagyom nyerni, akkor most nem lenne semmi baja – fakadtam ki. El kellett mondanom. Valakinek muszáj volt megtudnia, mit tettem.

‒       A körülmények hozták így, nem a te hibád – megszorította a kezemet – Tudom, hogyha módodban állt volna megvédeni őt, akkor megtetted volna. Tudom, mennyire szereted őt – biztosított róla.

‒        De velem engedted el, rám bíztad őt és ez lett a vége.

‒        Ne ostorozd magad, baleset volt.

‒        Hogy tudsz ilyen nyugodtan itt ülni mellettem és győzködni engem? – pillantottam rá. Tekintetét egy pillanatra rám vezette, majd az ajtó felé nézett.

‒        Az én kis virágszálam mindig meggyógyul – mosolyodott el.

‒        Ezt most nem értem.

‒        Nem tudom, mit és mennyit mesélt neked a gyerekkoráról, de ő nagyjából ötször annyiszor sérült meg, mint Gina – magyarázta – Azt hittem, ha már van egy nagyobb gyerekem, akkor nem érhet meglepetés a következővel, de Ivyval két éves korára legalább tízszer voltunk a kórházban – emlékezett vissza.

‒        Nem említette, hogy beteg volt – sóhajtottam fel.

‒        Nem, dehogy! Erről szó sincs – szinte azonnal tiltakozni kezdett. Kérdőn néztem rá. – Ő lenyelt dolgokat, elesett, leesett a szekrényről, összetört egy vázát és az üvegszilánkok megvágták, elesett az udvaron, a nagy sziklaköveken, a kutya fellökte emiatt legurult a lépcsőn – sorolta.

‒        Ezek közül említett néhányat – szólaltam meg.

‒        Egyszer véletlenül fejbevágta a szomszéd gyerek egy kalapáccsal, és akkor még a törésekről nem is beszéltem.

‒        Mondta, hogy a karja volt begipszelve – emlékeztem vissza.

‒        Melyik esetet mesélte el, mert a karjai összesen háromszor törtek el? – kék szemeivel – melyek pont olyanok voltak, mint a lányáé – engem figyelt.

‒        Te jó ég!

‒        Egyszer a lábát is eltörte és néhányszor az orrát is – tűnődött el – Kissé szerencsétlen volt szegény, de aztán ezt kamasz korára kinőtte. Sok minden történt vele, de mindig meggyógyult, hegek se nagyon maradtak rajta. Ezért hiszek abban, hogy most is jól lesz – halványan elmosolyodott. Fura mód ez a sok dolog, ami szörnyen hangzott kicsit megnyugtatott.

‒        Miért nem beszélt nekem ezekről? – mondtam ki, amire gondoltam.

‒        Nem tudom – Audrey beleivott a teába. Talán szégyellte?

‒        Tudom, hogy megbízott bennem, de furcsa, hogy ezekről alig beszélt.

‒        Ivy néha kiszámíthatatlan.

‒        Tapasztaltam – vigyorodtam el.

Elvettem a poharat az éjjeliszekrényről és beleittam. Citromos tea volt, de nem olyan, mint, amit mi iszunk.

‒        Fura íze van.

‒        Igen, a többiek szerint is – állt fel az ágyról. Ezek szerint a srácoknak is kért. – Próbálj meg aludni! – kérte halvány mosollyal az arcán.

‒        Rendben, jó éjt!

‒        Jó éjt! – figyeltem, ahogy becsukja az ajtót maga után.

Megint kortyoltam a teából. Egyre furább az íze. Megittam az egészet, azután befeküdtem az ágyba. Oldalra fordulva szemeimmel keresni kezdtem Ivy testét. Itt kellene lennie, még mindig nem fogtam fel teljesen. Átfordultam a másik oldalamra és felhúztam a lábaimat. Az agyam folyamatosan kattogott. Nem számítottam túl sok alvásra. Csak feküdtem, és a sötétben néztem az előttem lévő szekrényt. Féltem lehunyni a szemem, mert vagy a balesetet láttam újra, vagy pedig Ivyt a kórházba, tele hegekkel és belőle kilógó csövekkel.

‒        Hogy lehet ilyenkor pozitívnak maradni? – suttogtam a sötétségbe.

Nagyjából húsz perc után elkezdtem ásítozni. Hirtelen, a semmiből hatalmas fáradtság lett úrrá rajtam. Küzdöttem vele egy kicsit, de végül ő nyert és mély álomba zuhantam.

Neonfények

Sziasztok!

Ma 1 éves a blog. El sem hiszem, olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy feltettem a The mystery girl első részét. Annyira hihetetlen. Ezen különleges okból pedig hoztam Nektek egy rövid kis fordítást. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket :) Remélem, nagyon jól vagytok és készültök már a karácsonyra :) Jó szórakozást a történethez! :)

Puszi: Emily

Niall barangolt a tömegben, a zene lüktetett az ereiben, a villogó neonfények pedig megcsillantak a sápadt testén, átalakítva a bőre színét fehérről kékre, majd pirosra. Megállt és lábujjhegyre emelkedett így igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy mindenki feje fölött elláthasson.

„Niall!”

Niall megugrott, ahogy megérzett két kart a dereka köré fonódni, amik elkezdték húzni apró testét a másik fiúéhoz.

„Zayn, részeg vagy.”

„Csak egy kicsit. Most táncolj velem!”

Zayn elkezdte hintáztatni a csípőjét előre-hátra, gyakran neki dörzsölve magát Niall hátsó részének.

„Zayn…”

„Sss, baby. Csak táncolj velem!”

Niall utálta volna bevallani, de érezni Zaynt, ahogy hozzá simul és a hely légköre, valahogy ez az egész hatni kezdett rá. Kora este ivott néhány pohárral, de ő közel sem volt olyan részeg, mint Zayn. Niall eleget tett a barátja kívánságának és mozgatni kezdte a saját csípőjét.

„Hmm, baby”

Annak ellenére, hogy mások is voltak a szobában, Niall kísérletet sem tett arra, hogy eltolja magától Zaynt, mialatt megcsókolta és harapdálta a nyakát addig, amíg egy sötétlila zúzódást nem hagyott rajta.

„Van fogalmad arról, hogy milyen szexi vagy? Hogy mennyire akarlak?”

Zayn forró lehelete csiklandozta a fülét, a kezét pedig a pólója alatt pihentette meg.

„Zayn…”

„Igen, szerelmem?”

„Nem szeretnéd inkább valahol máshol folytatni ezt?”

„Azt hittem, már soha nem kérdezed meg.”

Please, say you remember me - 4.rész

Sziasztok!

Gondolom, már ti is hallottátok a szörnyű hírt. Annyira nehéz ilyenkor bármit is mondani. Gondolom, ők már tudták, hogy ez lesz a vége, de erre akkor sem lehet felkészülni. Tudom, hogy Johannah nagyon büszke a fiára, mert én is az vagyok rá, pedig nekem igazából aztán semmi közöm sincs hozzá. Tudom, hogy ők egy nagyon erős család és át fogják vészelni ezt az időszakot, és abban is biztos vagyok, hogy mi, a rajongók tudunk ebben segíteni nekik. Nagyon jó érzés volt megélni, hogy a rajongók ennyire támogatóak tudnak lenni, hogy más hírességek is osztoztak a család fájdalmában. Ilyenkor úgy érzem, az emberek mégsem olyan szörnyűek, mint amilyennek olyan sokszor mutatják magukat. Bárcsak, mindig ilyen összetartóak lennénk. Nyugodj békében Johannah!
Ezek után már csak annyit szeretnék mondani, hogy itt a Please, say you remember me folytatása, fogadjátok szeretettel.

Puszi: Emily

~ Liam ~

Ott feküdt az épület tövében és nem érhettem hozzá. Volt pulzusa, ezt ellenőrizte az egyik nő, aki azt mondta orvos, de megfelelő eszközök nélkül nem nyúlhat hozzá. Esküszöm óráknak tűnt, mire megérkezett a helikopter. Megmondták, melyik kórházba viszik és kérték, hogy vigyek be neki ruhákat. Visszamentem a hotelbe, ahol összeszedtem néhány dolgot, de azt se tudtam, mit csinálok. Nem mondtak semmit és ez megőrjített.

Taxival elmentem a megadott kórházba. A recepción állva azt sem tudtam, mit kellene tennem. Igazából fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. A portás azt mondta, Ivy a műtőben van. Útba igazított, hogy merre van a váró, így felmentem oda. Nem tudom meddig voltam ott, az az idő kiesett. Mások is vártak ott velem együtt. Emberek jöttek mentek a folyosón. Leszólítottam egy fehér köpenyes férfit, akiről úgy gondoltam orvos.

‒        Bocsánat, kérem, meg tudná mondani, hogy van Ivy Rogers? Nekem azt mondták, hogy a műtőben van.

‒        Miért hozták be? – az orvos lényegre törő volt.

‒        Síbaleset, helikopterrel hozták be – válaszoltam lassan.

‒        A baleseti osztály két szinttel feljebb van, ott kellene érdeklődnie.

‒        Köszönöm – motyogtam. Akkor miért ide küldtek?

‒        Kérem – azzal a doktor sietősen tovább állt.

A kevéske kis cuccommal megindultam a kettővel feljebb lévő szintre. Ott csak két ember volt, akik egy fehér köpenyes nővel beszéltek. Az arckifejezésükből ítélve nem túl jó hírt kaptak. A nő otthagyta őket, mire én utána indultam.

‒        Elnézést, kérem, meg tudná mondani, hogy van Ivy Rogers? – a nő felém fordult.

‒        A hozzátartozója?

‒        Igen.

‒        Miért hozták be? – lepillantott a kezében lévő mappára.

‒        Síbaleset – mondtam gyorsan.

‒        Még a műtőben van – rám nézett.

‒        Köszönöm – le akartam ülni, de a nő utánam szólt.

‒        Ha megadja az adatait, továbbítom az orvosának és keresni fogja, ha már kijött a műtőből.

‒        Rendben, köszönöm – felírta az adataimat.

Leültem az egyik székre és vártam, hogy történjen valami. Ahogy múlt az idő, egyre idegesebb lettem. Kezdtem felfogni a helyzet súlyát. Nagyjából két és fél óra telt el, amikor megláttam a doktornőt. Egy fehér köpenyes férfi állt mellette. Párszor felém pillantottak ebből arra következtettem, hogy rólam lehet szó. A nő lement a lépcsőn, a férfi pedig elindult felém.

‒        Liam Payne? – kérdezte elém érve.

‒        Igen – bólintottam, miközben felálltam.

‒        Dr. Griffiths vagyok. Milyen hozzátartozója a hölgynek? – nézett rám.

‒        A párja vagyok – válaszoltam.

‒        A férje?

‒        Nem – megráztam a fejem – Kérem, mondja meg, hogy van!

‒        Itt vannak a hölgy szülei? – tovább kérdezősködött.

‒        Nem, csak ketten vagyunk, kikapcsolódni jöttünk.

‒        Normális esetben nem adhatnék ki információt – beszélt hozzám.

‒        Könyörgöm, mondjon már valamit! – fakadtam ki.

‒        Üljön le! – utasított. Szorongva tettem, amit kért.

‒        Ekkora a baj?

‒        A barátnője súlyos koponyasérüléseket szerzett. Megműtöttük, de a sérüléseire való tekintettel mesterséges kómában tartjuk – magyarázta. Csak néhány szót fogtam fel abból, amit mondott.

‒        Ez… meddig fog tartani?

‒        Egy hétig biztosan, azután megpróbáljuk felébreszteni – válaszolta. Próbáltam megemészteni a hallottakat.

‒        Bemehetek hozzá?

‒        Nem tartom túl jó ötletnek – a hangja őszintének tűnt.

‒        Kérem, látnom kell őt! – pillantottam rá könyörgően. Látszott az arcán, hogy vacillál.

‒        Rendben – sóhajtott fel.

A szinten lévő üvegajtóhoz vezetett. Átmentünk rajta, majd elindultunk a hosszú folyosó vége felé. Az utolsó előtti kórteremhez sétáltunk.

‒        Az arcán sérülések vannak, nem lesz túl szép látvány – figyelmeztetett.

‒        Leborotválták a haját?

‒        A sérülései nem indokolták – felsóhajtottam. Attól biztosan kiakadt volna.

Az orvos kinyitotta az ajtót. Előre engedett, azután ő is belépett. A gép idegesítően pityegett, de ez azt jelezte, hogy életben van. Két szék volt az ágya mellett, az egyikre letettem a cuccot, amit hoztam, aztán hozzá sétáltam. Különböző színű és vastagságú csövek lógtak ki belőle, amik a gépekhez vezettek. A bőre színe fakóbb volt, mint általában. Az arcát hegek díszítették, és be volt kötve a feje meg a homloka. Hozzá értem mozdulatlan kezéhez. Akarva, akaratlanul is arra gondoltam, mi lesz, ha nem ébred fel. A kézfejét simogattam, amikor észrevettem, hogy sírok. Megtöröltem az arcomat. Hallottam, ahogy a doki megköszörüli a torkát, ezért rá pillantottam.

‒        Értesíthetünk valaki mást is? – kérdezte.

‒        Nem… nem, én… felhívom a többieket – visszanéztem az általam olyannyira szeretett lányra – Meg fog gyógyulni? – Már nem bírtam tovább, ki kellett mondanom. Az orvos csöndben állt egy darabig, kettőnket figyelte.

‒        Egy hét múlva, amikor megpróbáljuk felébreszteni, már tudni fogok erre a kérdésre válaszolni – El fogom veszíteni, de ez nem történhet meg. Nem velünk és nem most. A vacsorán meg kellett volna tennem.

‒        Hogyan lehetséges, hogy az arca sérült jobban és nem a feje?

‒        Valószínűleg a félelem megbénította és nem működtek az automatikus reflexei – válaszolta.

Az ajtó hirtelen kinyílt és belépett egy nővérke. Halkan köszönt, majd Ivyhoz lépett.

‒        Ideje mennünk – szólalt meg az orvos. Felemeltem a kezét és apró puszit hintettem rá.

‒        Tarts ki, kérlek! – suttogtam, miközben visszatettem a kezét a teste mellé.

Kisétáltam a kórteremből. Az orvos visszakísért a váróba.

‒        Látogatási idő naponta kétszer van – szólalt meg Dr. Griffiths – Jó kezekben van, vigyázunk rá – Úgy éreztem, hogy ez csak valami rutin szöveg, és hiába akartam hinni neki, nem ment.

‒        Köszönöm – motyogtam.

‒        Kérem – azzal a doktor magamra hagyott.

Leültem a székbe, aztán elővettem a telefonom. Hogy történhetett mindez? Én akartam idejönni, ha meghal, az az én hibám lesz.

Kikerestem Zayn számát, majd hívást indítottam. Azt se tudtam, mit mondjak. Sokáig csörgött, mire végre felvette.

‒        Szia, haver! – hangja a szokásos volt. Hangzavar szűrődött át a telefonon keresztül.

‒        Szia! Figyelj Zayn, baj van – kezdtem.

‒        Maradjatok csöndben! – kiabálta, mire távolabb tartottam a telefont a fülemtől – Mi történt?

‒        Ivynak balesete volt – éreztem, hogy folyni kezdenek a könnyeim.

‒        Te jó ég, hol vagy most?

‒        A kórházban. Ő is itt van, megműtötték – válaszoltam.

‒        És hogy van?

‒        Mesterséges kómában tartják, csak egy hét múlva fogják felébreszteni – töröltem meg a szemem.

‒        A szüleinek szóltál már?

‒        Nem, még csak téged hívtalak.

‒        Oké, szólunk a szüleinek és az első géppel indulunk, melyik kórházban vagytok? – megmondtam a nevét.

‒        Nem hiszem, hogy sok értelme lenne, ha mindannyian idejönné…

‒        Felejtsd el, megyünk! Nem hagyunk egyedül egy ilyen helyzetben – Zayn hajthatatlan volt.

‒        Én még nem…

‒        Beszélünk a menedzsmenttel is – szakított félbe, kitalálva, mit akarok mondani.

‒        Kösz – motyogtam.

‒        Te is megtennéd. Most menj vissza a hotelbe, hozd el a cuccaitokat, jelentkezz ki, aztán foglalj szállást valahol a kórház közelében – adta az utasításokat. Ő ura volt a helyzetnek ellenben velem.

‒        Oké.

‒        Hívlak, ha földet értünk.

‒        Rendben – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

‒        És Liam?

‒        Igen?

‒        Minden rendben lesz – mondta biztatóan. Ezt most valahogy nem tudom elhinni. – Nem sokára találkozunk, szia!

‒        Szia! – Zayn bontotta a vonalat.

Eltettem a telefonomat és megpróbáltam felállni a székről. Szedd össze magad, ez most nem segít! Elhagytam a kórházat, azután megtettem, amit Zayn mondott. Szerencsére találtam olyan hotelt a környéken, ahol volt üresedés. Csak ledobáltam a cuccainkat a szobába, semmi kedvem sem volt kipakolni. Lerúgtam magamról a cipőimet, majd belefeküdtem az ágyba. Mellette kellene lennem. Próbáltam elaludni, de csak azon járt az eszem, mi lesz vele. Nem sokára ideérnek a szülei és kénytelen leszek szembenézni velük. Ez az egész az én hibám. Mégis, mit mondjak majd nekik?