Please, say you remember me - 7.rész

Sziasztok! 

Először is, remélem, jól vagytok és minden rendben Veletek :) Másodszor, szeretnék előre is nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Harry Edward Styles-nek! Harmadszor pedig, meghoztam a Please, say you remember me folytatását. Kíváncsian várom, mit szóltok hozzá, szóval, ne felejtsetek el valamilyen módon jelezni nekem :) Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.26.

~ Liam ~

Hat nap telt el Ivy balesete óta. Két nappal ezelőtt kiszivárgott a sajtóhoz, mi történt, így gyorsan felhívtuk a közeli barátokat meg a távolabbi rokonokat. Nem akartuk, hogy így tudják meg mi a helyzet Ivyval. Ilyenkor nagyon utálom ezt a felhajtást körülöttünk. Miért nem lehet semmi sem magánügy? A kiszivárgás óta folyamatosan trend a #StayStrongLiam hashtag. Mindenki írja, de tudom, hogy egy részük utálja őt. Nem tudják elfogadni, hogy szeretem.

A kiszivárogtatásra jobbnak láttam nem reagálni, féltem attól, hogy olyat írnék, amit megbánnék. A rajongók akcióját megköszöntem azoknak, akik őszintén támogattak ebben a nehéz helyzetben. Ezen kívül próbáltam a fiúkkal lenni gondolat elterelés céljából. Nekem kimenőm volt, de ők kaptak némi feladatot. Dalírással próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. Én is szerettem volna segíteni, de minden, amit leírtam szomorú volt. Az írás általában megnyugtatott, de nem csodálkoztam azon, hogy most ez nem jött össze. Vannak olyan számok, amik maguktól megíródnak, aznap viszont egyik sem bizonyult ilyen dalnak. Niall pengetett valamit a gitárján, ami alapzajként szolgált az alkotáshoz. Őt hallgatva kedvem lett volna zongorázni kicsit.

‒        Csinálunk egy twitcam-et? – kérdezte hirtelen Louis.

‒        Minek? – pillantott rá Harry.

‒        Mert már régen csináltunk és most amúgy sem megy az írás – válaszolt.

‒        Szavazzunk? – Niall egy pillanatra abbahagyta a pengetést.

‒        Szavazzunk! – álltam fel – Én most nem akarom.

‒        Egy nem – összesített Zayn.

‒        Nekem van egy igenem – mondta Nialler.

‒        Egy-egy.

‒        Igen – szólalt meg Lou.

‒        Kettő-egy.

‒        Igen – Haz is szavazott.

‒        Én tartózkodok és ezzel három egyre nyert az igen – Zayn összesítette az eredményt.

‒        Kiírom Twitterre – Haz elővette a telefonját – Tíz perc múlva twitcam – énekelve pötyögte be.

‒        Összerakom a cuccot – Louis felállt a fotelből.

‒        Én megyek, ha Ivyról kérdeznek, ne válaszoljatok! – kértem őket.

‒        Oké – válaszolták kórusban.

‒        Nézni fogod? – kérdezte Harry, miközben eltette a telefonját.

‒        Lehet – vontam vállat – Ne csináljatok semmi botrányosat! – néztem szigorúan Loura.

‒        Oké – Volt egy olyan érzésem, hogy nem is figyelt arra, amit mondtam, nagyon reflexszerű volt a válasza.

Kimentem a srácok szobájából át a sajátomba. Ledőltem az ágyra, és elkezdtem bámulni a fehér plafont. Az utóbbi időben elég gyakran csináltam ezt. Ez volt az egyetlen dolog, ami valamennyire el tudta terelni a gondolataimat. Hasra fordultam, így tekintetem a falon lévő órára terelődött. Nem sokára elkezdik. Bemegyek Ivyhoz. Gyorsan felálltam, majd felvettem a kabátomat. Sapkát húztam, eltettem a telefonom, azután átléptem a srácokhoz. Megmondtam nekik hol leszek. Audrey-nak is szóltam, aztán elindultam gyalog. A szülei ma délelőtt voltak már bent. Az orvos bizakodó volt, holnap végre fel fogják ébreszteni. Már nagyon szeretném látni a szép kék szemeit és hallani a hangját. Hiányzik, ahogy megölel, mikor hozzám bújik, ha fázik, a puha ajkaival adott csókjai, az érintése. Egy szóval minden, ami ő maga. Hangos dudaszó rántott vissza a valóságba. Riadtan néztem körbe, de a figyelmeztetés nem nekem szólt. Elhaladtam a templom mellett, miközben gyorsítottam lépteimen. Igyekeztem minél hamarabb beérni a kórházba. Köszöntem a portásnak, majd a már megszokott útvonalon felmentem szerelmemhez. Útban hozzá szembejött velem Dr. Griffiths.

‒        Jó napot!

‒        Jó napot! – megállt előttem – Már kezdtem aggódni, hogy ma nem jön be.

‒        Nem, dehogy! – Mindennap bejöttem hozzá. – Csak szerettem volna egyedül lenni vele – magyaráztam.

‒        Értem – a doktor bólintott – A szüleivel ma már beszéltem. Holnap délelőtt felébresztjük, maga és a hölgy szülei, valamint a testvére bent lehetnek, ha szeretnének.

‒        Rendben, ezt majd megbeszélem velük – mondtam halkan.

‒        Az állapota bizakodásra ad okot, minden esélye megvan rá, hogy különösebb gond nélkül felépüljön – magyarázta az orvos.

‒        Értem – Most vajon hazudik?

‒        Dr. Griffiths – a folyosó végéről egy nővérke kiabált felénk.

‒        Elnézést – a doktor sietős léptekkel indult meg felé. Ordibálás egy kórházban? Érdekes.

Elmentem az utolsó előtti kórterem ajtajáig. Lassan benyitottam és ismét csak a szokásos látvány fogadott. Az ágya melletti asztalon három váza állt. Pár napja hoztam neki néhány csokor gerberát, ez a kedvenc virága. Még nem kezdtek el hervadni, így egy kicsit feldobták a komor kórtermet. Holnap ilyenkor már ébren lesz. Vissza fogom kapni és végre újra átölelhetem, megcsókolhatom, hallhatom a hangját. Most csak az egyenletes légzését hallom meg azt a még mindig idegesítő pityegést.

Az egyik széket az ágy mellé húztam és leültem rá. Pár percig néma csendben bámultam az arcát, majd megfogtam a jobb kezét.

‒        Nagyon szeretlek, érted? – szólaltam meg hirtelen – Egyszer néztünk együtt egy filmet, amiben a férfi beszélt a kómában lévő feleségéhez, emlékszel rá? Amikor a nő felébredt a kómából emlékezett arra, amit a férje mondott neki – meséltem az arcát kémlelve – Szóval, ezt most én is megpróbálnám. Holnap, mikor felébredsz, szeretném, ha megmondanád, milyen csokit szeretnél enni és ígérem, megszerzem neked – megszorítottam a kezét – Már alig várom, hogy újra velem legyél. Ígérem, kárpótolni foglak ezért a szörnyű útért. Soha többé nem erőltetek rád semmit, csak kérlek, gyógyulj meg! – könyörögtem neki.

A könnyek elkezdték szúrni a szememet. Tehetetlennek éreztem magam, és ezt mindennél jobban utáltam. Én férfi vagyok, nekem meg kellene tudnom védeni őt. Hogy történhetett ez? Édes mindig megvéd, vigyáz rám. A szeretete átsegít dolgokon, de én ezt nem tudom viszonozni neki. Miért nem? Talán tényleg igaz, nem érdemlem meg őt. Azért ragaszkodom annyira hozzá, mert ő jó nekem, de láthatóan én nem vagyok elég jó neki. Hagyd abba, már megint hülyeségeket gondolsz!

Az utóbbi pár napban gyakran kerültem vitába saját magammal. Furcsa volt, mert én nem szoktam ilyet csinálni, de úgy tűnt, ez az új helyzet új dolgokat generál. Ha ez így marad, keresni fogok egy orvost. Elengedtem szerelmem kezét, miközben felállva a székről fölé hajoltam. Apró csókot adtam fakó rózsaszín ajkaira.

‒        Holnap találkozunk – suttogtam – Szeretlek! – hosszasan néztem halovány arcát, majd elindultam kifelé a helyiségből.

Undorító kórház szag csapott meg a folyosón. Itt jobban érződött, mint Ivynál. Lassan egy hete jártam ide, de még mindig nem tudtam hozzászokni, azt hiszem, vannak dolgok, amikhez nem lehet. Elhagytam a kórházat és gyalog visszamentem a hotelbe. Ahogy beléptem szembe jött velem Gina.

‒        Szia!

‒        Szia, már kerestelek – állt meg előttem mosolyogva.

‒        Miért? – pillantottam rá kíváncsian.

‒        Azt hittem, bejössz velem hugihoz, de Anya szólt, hogy egyedül mentél – magyarázta.

‒        Igen, szerettem volna csak vele lenni.

‒        Megértem – közelebb lépett és megölelt – Holnap felébresztik, minden rendben lesz.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Egész éjjel csak forgolódtam, nem tudtam aludni. Izgatottság és félelem kavargott bennem. Az a gondolat motoszkált bennem, mi lesz, ha felébred és engem fog hibáztatni. Minden joga meg lenne hozzá, de attól még nagyon fájna. A forgolódástól durván leizzadva kimásztam az ágyból, és úgy döntöttem lezuhanyozok. Alaposan megmostam magam, azután a törölközőbe csavarva visszadőltem az ágyba. Kicsit korán volt még, ezért feküdtem vissza. Ezután megtörtént, amire nem számítottam. Bealudtam. Arra ébredtem, hogy valaki veszettül ráz.

‒        Liam! Liam, kelj fel! Mennetek kell! – Harry hangját ismertem fel.

‒        Fent vagyok, fent vagyok! – hirtelen ültem fel, minek következtében lecsúszott rólam a törölközőm.

‒        Hé, haver vegyél már fel valamit! – Haz elfordult.

‒        Bocs – visszarántottam a fekete anyagot.

‒        Öltözz fel, egyél, utána menj át Gináékhoz! – utasított, miközben kifelé tartott.

‒        Oké, és kösz – szóltam utána.

‒        Van mit – Szokásos Harryféle visszaszólás.

Felöltöztem, ettem, azután bekopogtam Audreyékhoz. Nagyjából negyed óra múlva sikerült elindulnunk a kórházba. Hazza meg Niall elkísért minket – inkább csak engem – lélekerősítés gyanánt, mert ők nem jöhettek be. A kórteremben várt minket az orvos meg egy nővérke. Lett volna lehetőség arra, hogy leüljünk, de inkább mindenki tisztes távolságban állt, hogy a doktor tenni tudja a dolgát.

‒        Akkor elkezdem – szólalt meg Dr. Griffiths.

A bent lévő készenléti kocsiról elvett egy fecskendőt, amit belenyomott az infúziós tasakba. Az egész folyadékot belelőtte, majd visszatette a fecskendőt. Ezután mindannyian bámulni kezdtük Ivyt. Az idő szinte megállt a helyiségben. Szerelmem pillái lassan rezegni kezdtek, aztán kinyitotta a szemét. Dr. Griffiths azonnal odalépett hozzá és a zsebéből elővett lámpával belevilágított a szemébe. Édes elfordította a fejét.

‒        Mi a fene ez? – kérdezte álmosan.

‒        Ivy, kérem, nézzem rám! Hogy érzi magát?

‒        Fáj a fejem.

‒        Ez normális.

‒        Hol vagyok? – körülnézett a szobában.

‒        Kórházban. Baleseted volt – válaszoltam közelebb lépve hozzá.

Rám emelte tekintetét, aztán mindenkit megnézett a helyiségben. Megrázta a fejét.

‒        Nem emlékszik, mi történt? – kérdezte az orvos.

‒        Nem – Ivy újra megrázta a fejét. Ismét körbenézett, majd a tekintete megállapodott rajtam. – Te ki vagy?

Please, say you remember me - 6.rész

Sziasztok!

Hogy vagytok? Hogy telik az új év? Tettetek új évi fogadalmat? :) Remélem, mindenki nagyon jól van, jelentkezésem oka, hogy meghoztam Nektek a Please, say you remember me folytatását, kíváncsian várom, mit gondoltok róla :) Jó szórakozást a részhez! :)
U.i.: Szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak! :)

Puszi: Emily

01.21.

~ Liam ~

Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázza, és a nevemet ismételgeti. Kinyitottam a szemem. Ahogy tisztult a kép, rájöttem, hol vagyok. Felültem, és szembe találtam magam Audreyval.

‒        Jó reggelt! – mosolygott rám.

‒        Neked is – a számat eltakarva ásítottam egyet.

‒        Remélem, nem haragszol, de tegnap este tettem egy kis altatót a teádba – vallotta be.

‒        Gyanús volt, hogy fura az íze.

‒        Mindenkiébe tettem, de úgy tűnik, a tiédbe több került, mert a többiek már rég fent vannak – magyarázta.

Tudtam, miért tette, így nem haragudtam rá. Gondoskodó volt, mint a lánya. Néha ő is eljátszotta ezt velem.

‒        Akkor már értem, honnan jött az erős fáradtság – megdörzsöltem a szemeimet.

‒        Reggeli után indulunk – Audrey felállt az ágyról.

‒        Rendben – körülnéztem és észrevettem, hogy a reggelim már itt van.

Ivy anyukája kiment, így teljesen magamra maradtam. Megmosakodtam aztán felöltöztem. Ezután megreggeliztem. A kaja palacsinta volt. Alig nyúltam hozzá, meg sem közelítette Ivy híresen finom palacsintáját. Híres, mert az összes rajongónk tudja, mindig megosztom, ha Baby ezt csinál nekem. Vagyis nekünk, mert ilyenkor Niall rendszeresen megjelenik a semmiből. Édes szereti, ha ott van, azt mondja olyan, mintha lenne egy gyereke. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes, ami megzavart az elmélkedésben. Az ajtó kinyílt és Harry jött be rajta.

‒        Elkészültél? – körbenézett a szobában.

‒        Mondjuk – levettem a kabátomat a fogasról.

‒        Alig nyúltál a reggelihez – jegyezte meg halkan a tányért nézve.

‒        A közelében sincs az övéhez képest – belebújtam a kabátomba. Haz arca szomorúvá vált.

‒        Lent megvárunk – hátat fordított, majd elindult kifelé.

‒        Oké – mondtam inkább csak magamnak, miközben felhúztam a cipőmet.

Ittam egy kis narancslevet, aztán lementem a recepcióra. Mindenki ott volt, de eggyel mégis többen voltunk.

‒        Szia! – az új jövevény átölelt.

‒        Szia, Gina! Mikor jöttél? – viszonoztam gesztusát.

‒        Ma, a hajnali géppel. Hogy vagy? – suttogta a fülembe.

‒        Meg vagyok – válaszoltam halkan, elhúzódva tőle. Kék szemeivel aggódva méregetett és tudtam, mit fog mondani:

‒        Minden rendben lesz.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Várnunk kellett egy kicsit, mielőtt bemehettünk hozzá. A szülei beszéltek az orvossal, addig mi eldöntöttük, ki kivel megy be, mert egyszerre csak két ember lehetett bent vele. Természetesen először a szülei nézték meg. Amikor kijöttek, Daviddel találkozott a tekintetünk. Nem sok mindent tudtam kiolvasni belőle, de gyűlölet és harag az nem volt benne. Azt hiszem, hatott rá, hogy a felesége beszélt vele. Utánuk Gina meg Hazza ment be. Pár perc után Ivy nővére sírva hagyta el a kórtermet nyomában Harryvel, aki láthatóan zaklatott volt. Audrey a lány után sietett, aki a mosdókat vette célba. Louis-n és Niallön volt a sor, hogy megnézzék őt. Én szándékosan akartam utolsó lenni. Haz mellé sétáltam.

‒        Mi történt? – kérdeztem halkan.

‒        Kicsit kiborult és nem hatott a vigasztalásom – válaszolt valamivel nyugodtabban.

Hazza nem reagál túl jól, ha sírni lát egy lányt. Végre valahára mi következtünk. Gyors léptekben mentem be a kórterembe nyomomban Zaynnel. Egy az egyben a tegnapi látvány fogadott. Az idegesítő pityegés, ami a gépből jött, a szerelmemből kilógó csövek, a csukott szemei és a mozdulatlan teste. Minden ugyanaz volt.

Hozzá sétáltam, majd megfogtam a kezét. Ujjaimmal puha bőrét cirógattam, miközben heges arcát néztem. Vártam a csodára. Arra, ami a filmekben történik meg, hogy a szeretett fél érintésére felébred a kómában lévő személy, de semmi nem történt. Bármit megadnék, azért, hogy újra láthassam a gyönyörű kék íriszeit, édes mosolyát, hallhassam a hangját. Zayn mellém lépett és kezét a vállamra tette. Felé fordítottam a fejem, így elkaptam együtt érző pillantását. Visszanéztem Ivyra.

‒        Liam…

‒        Ha azt mondod, minden rendben lesz, esküszöm, megütlek – néztem rá komolyan.

‒        Nyugodj már le! Ivy nem haldoklik, fel fog ébredni. Úgy csinálsz, mint aki a temetésére készül. Hagyd már abba! – komoly hangon beszélt.

‒        Fogd be! – morogtam. Tekintetem újra Ivyra vezettem.

‒        Nem! Kurva jó magadat hibáztatni, igaz?! Azt akarod, hogy ne sajnáljunk, de közben sajnáltatod magad. Ezen már nem tudsz változtatni és ez Ivyn sem segít – jelentette ki.

Igaza volt, mindenben. De hallani ezt, cseppet sem volt jó érzés. Nem számítottam arra, hogy nála fog először elszakadni a cérna, de örültem, amiért hozzám vágta ezeket. Feszült csöndben álltunk egy darabig, aztán Zayn megszólalt:

‒        Ne haragudj, ezt nem itt kellett volna – hangja ismét a szokásossá vált.

‒        Hát nem… de hallanom kellett ezeket – ismertem el.

Puszit nyomtam szerelmem kézfejére, majd óvatosan a teste mellé helyeztem. Még egy pillantást vetettem az arcára, azután visszamentünk a folyosóra. Előre engedtem Zaynt, így az aggódó tekintetek őt kapták telibe. Audrey meg Gina egymás mellett ültek a székeken, és utóbbi szerencsére, már nem volt olyan zaklatott.

A kórházban tett látogatásunk után visszaindultunk a hotelbe. A többiek taxival mentek, de én úgy döntöttem sétálok egyet. Nem nagyon akarták engedni, hogy egyedül legyek ez tisztán látszott rajtuk, de nem voltam lebeszélhető. Elindultam egyedül a járdán. A talpam alatt ropogott az a kevéske hó, ami az éjjel esett. Hideg volt, a kezeim fáztak, ezért mélyebbre dugtam a kabátzsebembe. Leheletem látszott a levegőben. Elsétált mellettem egy ember, aki cigarettázott. Nekem is rá kéne gyújtani. Ivy haragudna érte. Nem tudná meg. Harcot vívtam a lelkiismeretemmel. Elsétáltam egy bolt előtt, de nem mentem be cigiért. Szándékosan lassan haladtam, mindent tüzetesen megnéztem, nem akaródzott visszamenni a hotelszobába és bámulni a plafont. A taxizások alkalmával megjegyeztem, nagyjából merre kell menni és úgy emlékeztem, hogy az úton láttam valahol egy templomot. Nem tartottam magam mélyen vallásosnak, tulajdonképpen csak meg voltam keresztelve és kész, de úgy éreztem, ideje lenne egy imának.

Nem sokára megtaláltam a templomot. Az ajtaja előtt vacilláltam egy kicsit, végül besétáltam rajta. Ebben az időpontban csak néhány idős hölgy volt ott. Oldalt egy félreeső helyre sétáltam, majd leültem a padra. Körülnéztem az épületben. Alaposan megfigyeltem a festményeket meg a szobrokat. Miközben ezt csináltam, megnyugvás töltötte el a testemet. A helyemről ráláttam az ajtóra, így egyből észrevettem, amikor bejött valaki. A ruházata ismerős volt. Körbenézett, azután gyorsan távozott. Letérdeltem, közben összekulcsoltam az ujjaimat. Elmondtam az imát, amit valamilyen formában mindenki ismer. Míg a szöveget mondtam eszembe jutott, amit anya mesélt nekem. Ők is imádkoztak értem, amikor megszülettem. Keresztet vetettem és visszaültem a padra. Ne őt büntesd, hanem engem. Hagyd, hogy átvegyem a helyét! Szeretném, ha csodát tennél, nem értem, hanem érte. Cserélnénk és velem történne a baleset.

Tudtam, hogy ilyen csak a filmekben létezik, de úgy éreztem, ezt kell kérnem. Elvileg a csodáknak is van valóságalapjuk, vagy nem?
Eltöltöttem egy kis időt még a templomban, aztán tovább álltam. Lassan sétáltam és párszor a hátam mögé pillantottam. Az ismerős ruházatú ember tisztes távolságból követett engem. Már tudtam, ki volt az. Elővettem a telefonom és kiválasztottam a keresett személyt. Hívást indítottam. Meglepetésemre felvette.

‒        Szia! – üdvözölt, próbált természetes lenni.

‒        Szia, Gina! Meddig szándékozol még követni? – kérdeztem tőle, miközben hátra fordultam.

Nem szólt semmit csak gyorsabb tempóban megindult felém. Megszakítottam a hívást és eltettem a mobilom. Bevártam a szőke hajú lányt.

‒    Ne haragudj, de nem akartuk megkockáztatni, hogy esetleg valami őrültséget csinálsz – motyogta bűnbánóan.

‒        Semmit sem akartam csinálni – pillantottam rá.

‒        Csak biztosra akartunk menni.

‒        A ti családotokba mindenki ilyen aggódós? – néztem rá kíváncsian.

‒        A legtöbben igen, de én csak nem régóta vagyok ilyen – válaszolta.

‒        Furcsa.

‒        Valójában nem az – mosolyodott el.

‒        Örülök, hogy már megnyugodtál – váltottam témát.

‒        Nehéz volt őt így látni – ismerte el.

‒        Tudom – Nekem is az volt.

‒        Mit mondott neked odabent Zayn?

‒        Miből gondolod, hogy mondott valamit? – kérdeztem vissza.

‒        Női megérzés – felsóhajtottam. Az őrületbe tudnak kergetni ezzel a kifejezéssel.

‒        Csak azt mondta, amit hallanom kellett – jelentőségteljesen néztem rá.

‒        Ó… jó, hogy ez neki jutott – jegyezte meg.

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokom.

‒        Mert mi biztosan kiabáltunk volna veled, erre pedig most nincs szükséged – válaszolta őszintén.

‒        Jogos lett volna – megérkeztünk a hotel elé.

‒        Nem feltétlenül – rám mosolygott, majd elindult befelé az épületbe.