Nem számít, mit gondolnak mások

Sziasztok!

Nemrég az üzleti tervemmel szenvedtem és közben eszembe jutott, hogy eléggé régen tettem már fel ide fordítást. Ezt a hiányosságomat szeretném most pótolni. Most egy olyan párosítást hoztam, ami még eddig nem volt, remélem, tetszeni fog Nektek :) Jó szórakozást a történethez! :)

Puszi: Emily

zayniex

 :(

00:45

Liam telefonja csörögni kezdett, a fiú gyorsan felvette. Összerándult az arca, amikor egy hideg esőcsepp ráesett. – „Halló!” – meghallotta Zaynt, aki fáradtnak tűnt, valószínűleg dupla műszakot dolgozott. – „Mi a baj Kicsim?” – Li belépett egy kávézóba, éppen azelőtt, hogy az eső elkezdett volna ömleni. – „Volt egy vitám a szüleimmel… rólad, és nem tudom, nem vagyok otthon.” – a vonal túloldalán a másik fiú most már nagyon ébernek hangzott, Liam meghallotta a kocsi kulcsok csilingelését. – „Hol vagy most?” – körülnézett a kávézó nevét keresve. – „Öm, az Aroma Kávéházban vagyok.” – hallotta, ahogy az ajtó becsapódik. – „Rendben, öt perc múlva ott leszek.”

Mindketten letették, Li a telefonját belecsúsztatta a zsebébe, mielőtt leült egy asztalhoz. Megdörzsölte a homlokát, miközben próbált nem gondolni a durva dolgokra, amiket a szülei mondtak az ő barátjáról. Megrázta a fejét, és azon elmélkedett kérjen-e egy kávét vagy sem, bámulva a menüt, hogy lássa, mégis mit kínálnak.

Nem vette észre, hogy elbambult, egészen addig, amíg meg nem érezte, ahogy egy kéz a hátára csúszik, és az ismerős kölni illata betölti az érzékszerveit. A fiú pislogott párat, aztán felemelte a fejét, mire a másik srác puszit nyomott a homlokára. – „Rendben vagy?” – Li megrántotta a vállát, mielőtt felállt. – „Én csak nem akarok hazamenni.” – Zayn bólintott. – „Hát, akkor gyere el hozzám, bár Harry még mindig a kanapémon alszik. Esküszöm, most már találnia kellene egy másik helyet, mert azt hiszem, hogy nyomot fog hagyni a kanapém díszpárnáin.”

A barna hajú fiú nevetett egy kicsit. – „Rendben van, csak mehetnénk már?” – Zayn gyengéden megfogta a kezét, majd mindketten kisétáltak a kávézóból.

Nem volt hosszú az út, mindketten csöndben mentek be az idősebb fiú házába, lassan levették a cipőiket és suttogtak, hogy ne keltsék fel Harryt, aki elég hangosan horkolt. Li követte Zaynt a hálószobába, és becsukta mögöttük az ajtót. A barátja felkapcsolta az ágy melletti lámpát, mielőtt leült annak a végébe, és bámulni kezdte a fiút. – „Szóval, mi történt?” – Liam összeráncolta a homlokát. – „Nem akarok beszélni róla… már eleve rossz napom volt, és ez csak tetézte az egészet.” – a másik fiú beleharapott az alsó ajkába, nyilvánvalóan nem akarta csak úgy félrelökni szerelme problémáit. – „De kint voltál egyedül ilyen késő éjjel, így… Kicsim, csak mondd el.” – Li habozott egy kicsit, mielőtt beadta a derekát. – „Csak… a szüleim nem szeretnek téged. Valahányszor felhozlak, olyan ridegek lesznek, és én ezt utálom. Ma kifakadtak, és mondtak néhány nagyon csúnya dolgot rólad, és én nem tudom, csak azt kívánom, bárcsak, elfogadnák, hogy kivel vagyok együtt, érted? Például, hogyan képesek elítélni téged, amikor nem is adtak lehetőséget arra, hogy megismerjenek téged?!”

Liam elkezdett fel-alá járkálni, és a másik srác csak nézte őt. – „És ma az iskola sem ment valami jól. Azok a fiúk folyamatosan piszkáltak, gúnyt űztek belőlem… igazán jelentéktelennek és csúnyának érzem magam miattuk, és én csak.” – megeresztett egy frusztrált sóhajt. Zayn megragadta a karjánál fogva, így most a barátja lábai között állt. – „Nyugodj meg!”

Liam vett egy mély lélegzetet, míg Zayn kezei az oldalát dörzsölték. – „A szüleid azt gondolnak, amit csak akarnak, ha nem tudnak elfogadni engem, az nem érdekel. Mindaddig, amíg nem próbálnak meg minket elválasztani egymástól, rendben van ez így.” – a barna hajú srác megrázta a fejét. – „Én csak nem szeretem a dolgokat, amiket mondanak rólad.” – az idősebb vállat vont. – „Azt mondanak, amit csak akarnak, egészen addig, amíg te tudod, hogy ez nem igaz, nem is kellene, hogy hatással legyen rád. Rendben van?” – Li ellazult egy kicsit. – „Rendben van.”

Zayn közelebb húzta a másik fiút. – „Ami pedig az iskolát illeti, nem kellene hagynod, hogy azok miatt a seggfejek miatt jelentéktelennek és csúnyának érezd magad. Én úgy gondolom, hogy te tökéletes vagy, úgy ahogy vagy Kicsim, mindent szeretek benned, csodálatos vagy. Lefogadom, te tízszer jobb vagy, mint azok. Ne hagyd, hogy, amit mondanak, eljusson hozzád.” – Li leült a barátja ölébe, a fejét a fiú vállán pihentetve. – „Igazad van.” – Zayn keze a hátát dörzsölte. – „Tudom.”

Liam csókot nyomott a fiú arcára, mielőtt ezt motyogta. – „Szeretlek!” – Zayn felé fordult, így Liam belebámult a fekete hajú srác meglepett szemeibe, mielőtt elmosolyodott. – „Én tényleg szeretlek téged, és nem baj, ha te még nem szeretsz…, csak gondoltam tudnod kell.” – Zayn megcsókolta, mire a fiatalabb srác lehunyta a szemeit, az egyik kezét felvitte a barátja állkapcsához, ott megpihentetve. A fiú elhúzódott, majd összeérintette a homlokukat, mielőtt egy kis kuncogást hallatott. – „Esküszöm, azóta szeretlek, amióta aznap megláttalak abban a kávézóban.” – Liam kuncogva elpirult. – „Tényleg?”

Zayn bólintott. – „Tényleg. Csak kérdezd meg Harryt, majd ő elmondja neked.” – Li elmosolyodott. – „Hát, én nem szeretlek ilyen hosszú idő óta, de már egy ideje igen, csak nem tudtam, mikor kellene elmondanom neked.” – Zayn megcsókolta. – „Hát, boldog vagyok, hogy végül elmondtad.”

Liam a karjait a másik fiú nyaka köré fonta. – „Szeretlek!” – Zayn elkezdte csókokkal elhalmozni az állkapcsát meg a nyakát. – „Én is szeretlek!”

Please, say you remember me - 10.rész

Sziasztok!

Utolsó jelentkezésem óta a blog átlépte a 8.000 oldalmegjelenítést, köszönöm szépen! :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok, gondolom várjátok már ezt a kis egy napos szünetet. Mindenki töltse pihenéssel a szerdát, mert sajnos még odébb van a tavaszi szünet. Kis kikapcsolódásnak pedig meghoztam a PSYRM folytatását. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

01.28.

~ Liam ~

A saját szobámban voltam teljesen egyedül. Az ágyamban ültem és tejet ittam. Iszonyat szarul éreztem magam, több dolog miatt is. Berúgtam, ahelyett, hogy vele maradtam volna. Nekem is sok eszem van. Tönkre vágtam a többiek éjszakáját, mert hajnali egytől ötig hánytam. Most már jól voltam, de szégyelltem magam azért, amit csináltam.

A srácok elmesélték, amit megtudtak Ivyról, majd szóltak, hogy ma orvosi utasításra találkoznunk kell. Amúgy is be akartam menni hozzá, de így legalább senki nem tudott megakadályozni benne. Csak éppen azt nem tudtam, hogyan viselkedjek majd vele. Mit kell ilyenkor csinálni? Egyáltalán, hogyan fog reagálni rám? Semmit sem tudtam és ez idegessé tett. Ginával beszéltem ebéd után. Tőle tudom, hogy szerelmem állapota kielégítő – leszámítva az amnéziát, de az normális jelenség az ilyen esetekben –, az orvos bizakodó. Szerinte, nem kell túl sokáig kórházban maradnia, ami jó hír, de az emlékezet kiesésére semmit sem tudnak mondani. Az én hibám volt a baleset, és az a büntetésem, hogy nem tudja, ki vagyok. Ez nagyon szar érzés, de legalább életben van.

Hangos kopogtatás rántott ki a gondolataim közül. Kisvártatva valaki lenyomta a kilincset, aztán a résen bedugta a fejét.

‒        Hogy állsz, lassan indulnunk kéne – mondta Louis belépve a szobába.

‒        Egész jól – belekortyoltam a tejbe.

Louis sajnálkozó tekintettel nézett rám. Az ajtó előtt állt, mint egy rakás szerencsétlenség, tisztán látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. A mindig vidám, mindig hülyéskedő haverom szánalmasnak tűnt. Ha ő ilyen, vajon én milyen lehetek?

‒        Tudod már, mit fogsz mondani neki? – kérdezte hirtelen. Az arckifejezése komoly volt, ahogy hozzám sétált és leült mellém az ágyra.

‒        Nem igazán – kerültem a tekintetét. Jó lenne ehhez valami útmutató.

Lou elkezdett kutatni a zsebeiben.

‒        Mi ezeket találtuk – nyújtott felém pár összehajtott papírlapot. Kérdőn néztem rá. – A portán kinyomtattattuk – vont vállat. Letettem a bögrét az éjjeliszekrényre. Kíváncsian hajtottam szét a lapokat. – Orvosok által írt szövegek, úgy gondoltuk ezek jók lehetnek valamire – magyarázta.

‒        Kösz – motyogtam, ahogy beleolvastam a szövegbe.

„Nem tanácsos semmivel sem felizgatni. Kerüljük olyan dolgok említését, amire nem emlékszik a beteg. Hagyjuk beszélni, kérdezni, de csak azokra a kérdésekre válaszoljunk, amik válasza megítélésünk szerint elviselhető a számára.” Hát, kösz! Nagyon sokat segítesz. Áttértem egy másik lapra.

‒        Nincs mit – válaszolt késve, engem figyelve – Mi is elolvastuk, szerinted mi találkozhatunk vele? – tűnődött.

‒        Nem tudom – tekintetem elszakítottam a lapról – Meglátom, hogy reagál rám, és ha jól akkor megkérdezem az orvost, láthatjátok-e ti is – pillantottam rá.

‒        Oké – felállt, aztán elindult az ajtó felé – Húsz perc múlva legyél kész! – mondta, míg eltűnt a barna deszka mögött.

Átolvastam az összes szöveget és arra jutottam, hogy rossz ötlet találkozni vele. A szövegek szerint az lenne a legjobb, ha meg sem szólalnék. Tulajdonképpen azzal is rosszabbíthatok az állapotán, ha csak bemegyek hozzá. Valójában, nem lehet tudni, hogyan fog reagálni dolgokra. Lehet, hogy túl korai még találkozni vele. Nem akarok súlyosbítani az állapotán. Hirtelen kopogtatásra lettem figyelmes.

‒        Szabad! – kíváncsian figyeltem az ajtót, ami mögül hamarosan előbukkant Gina szőke kobakja.

‒        Kész vagy? – sétált be a szobámba.

‒        Mondjuk – sóhajtottam fel – Te is jössz? – ráncoltam össze a homlokom. Azt hittem, egyedül lehetek vele.

‒        Igen, miután találkoztatok én is beszélni szeretnék vele – válaszolt rám mosolyogva.

‒        Nem akarok menni – bukott ki belőlem.

‒        Ne csináld ezt Liam! – közelebb jött hozzám – Az orvos kérte, muszáj menned, Ivyért – kérlelt.

‒        Pont miatta nem kellene – idegesen megdörzsöltem a homlokom – Mi van akkor, ha csak rontok a helyzeten? – kék szemeit fixíroztam.

Azonnal kinyitotta a száját, de azután gyorsan be is csukta. Gondolom, tiltakozni akart, aztán megértette, amit mondtam.

‒        Szerintem az orvos nem javasolta volna a találkozót, ha tudná, hogy rosszat tesz vele – válaszolt végül. Csodáltam az optimizmusát.

‒        Ő sem tudja megjósolni, mi fog történni. Ő maga mondta nekem, hogy a fejsérülések kiszámíthatatlanok, az amnéziával ugyanez a helyzet.

‒        Így van – helyeselt elkapva a karomat – Nem tudjuk, hogy fog-e emlékezni, de te vagy életének azon része, amit elfelejtett, ebben csak te tudsz segíteni neki – könyörgőn nézett rám.

‒        Gina – sóhajtottam fel – Nem akarom bántani őt – suttogtam.

‒        Csak egyszer próbáld meg – kérlelt – Ivyért és magadért. Ugye nem mondasz le róla ilyen könnyen? – hitetlenkedve kérdezte.

‒        Nem tudom – motyogtam. Nem tudok én már semmit.

‒        Liam, mi történt veled? – Gina arca félelmet tükrözött.

‒        Nem tudom – leültem az ágyra. Elvesztettem a hitem.

‒        Ne csináld ezt! Szükségetek van egymásra – mondta ki a nyilvánvalót.

Már épp mondani akartam valamit, amikor meghallottam a kopogtatást. Mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, amin Zayn sétált be. Egy pillanatnyi meglepettséget véltem felfedezni arcán, ahogy meglátott minket. Gyorsan felvette a szokásos arckifejezését, majd megszólalt:

‒        El kellene indulnunk.

‒        Oké – felálltam a takaróról – De előbb be kell mennem egy boltba.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A kezemben az édességgel ültem a taxiban. Még mindig ideges voltam, tanácstalan és kétségbeesett, de Gina kicsit felrázott. Nem magamat akartam védeni, hanem őt, viszont nem dönthetek helyette, nem lehetek önző.

Megállt a taxi a kórház előtt. A már jól ismert úton felmentünk a kórteremhez. Már bekötött szemmel is tudnám az utat. Megfogtam a kilincset, viszont a köztünk lévő egyetlen lány megállított.

‒        Dr. Griffiths azt mondta, beszélni szeretne veled azelőtt, hogy bemész hugihoz – szólalt meg.

‒        Ó, oké – elvettem a kezem, miközben elindultam utána.

A doktor úr hamarosan meglett. Üdvözöltük egymást, és még mielőtt bármibe belekezdhetett volna, bocsánatot kértem a tegnapi viselkedésemért. Tényleg nagyon bántott a dolog. Nem kellett volna így kiborulnom.

Kaptam egy kis fejtágítást arról, mit ne csináljak vagy mondjak neki. Az állapotáról is beszélt, kielégítőnek találják. Nehéz volt arra koncentrálni, amit mondott, mert nagyon más dolgok jártak a fejemben.

‒        Maga szerint, hogyan fog reagálni rám? – bukott ki belőlem.

‒        Őszintén nem tudom, és most már semmit se merek mondani – válaszolt.

‒        Mire számítsak? – pillantottam rá.

‒        Féljen a legrosszabbtól, akkor nem érheti csalódás – javasolta. Bólintottam.

‒        Van még valami, amit esetleg tudnom kéne?

‒        Egyelőre nincs – felelte.

‒        Köszönöm – ezzel otthagytam a dokit és visszasétáltam a többiekhez.

‒        Készen állsz? – kérdezte Louis.

‒        Amennyire lehet – együtt érzően pillantottak rám.

Kopogtattam, azután nagy levegőt véve beléptem a kórterembe. Szerelmem az ágyon ült, érdeklődő arckifejezéssel.

‒        Szia! – köszöntem, miközben becsuktam az ajtót.

‒        Szia! – átható tekintettel végig mért.

‒       Hoztam neked valamit – lassan odasétáltam hozzá, majd a kezébe adtam a kedvenc csokiját.

‒        Köszönöm – elvette tőlem – Karamellás? – fürkészett kíváncsian.

‒        Igen – bólintottam – Szereted? – kérdeztem.

‒       Igen, a kedvencem – válaszolta halványan mosolyogva. Szuper, ez legalább nem változott. – Furcsa, mert már tegnap is kívántam a csokit – mondta. Emlékezett volna rá?

‒        Leülhetek? – a szék felé biccentettem.

‒        Persze! – vágta rá. Helyet foglaltam kicsit távolabb tőle.

‒        Hogy érzed magad? – végig néztem rajta. Minden ugyanúgy festett, mint eddig, de most ébren volt.

‒      Jól, azt mondják, rendben leszek – válaszolt lassan. Hümmögtem annak jeléül, hogy megértettem, amit mondott.

‒        Szükséged van valamire? – Nem érhetek hozzá, ez annyira frusztráló.

‒        Töltenél nekem inni? – kék íriszei kíváncsian fürkésztek.

‒        Hát persze – szinte felugrottam, és az asztalon lévő egyik pohárba öntöttem neki vizet, amit a kezébe adtam. Egy pillanatra összeért a kezünk, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.

‒        Köszönöm – beleivott a vízbe.

‒        Szívesen – visszaültem – Mondtak neked valamit rólam a többiek? – El sem hiszem, hogy sikerült kimondani.

‒        Csak pár dolgot – elvettem tőle a felém nyújtott poharat.

‒        Szeretném, ha kérdeznél tőlem dolgokat, bármit, ami az eszedbe jut – az asztalra tettem a vizet a virágcsokrok mellé.

‒        Mi a neved? – pillantott rám.

‒        Liam – próbáltam elrejteni a csalódottságomat.

‒        Azt mondták, két éve vagyunk együtt.

‒        Igen, idén októberben lesz három – helyeseltem. Egy kis rémületet véltem felfedezni az arcán.

‒        Tudom, ez eléggé furán hangzik, de tudnád valamivel bizonyítani, hogy szeretlek téged? – kényelmetlenül feszengett az ágyban. Elgondolkoztam egy kicsit. Mi számít bizonyítéknak?

‒        Vannak képek meg videó felvételek otthon a házunkban, ha az annak számít – válaszoltam bizonytalanul.

‒        Van saját házunk? – Ivy hitetlenkedve nézett rám.

‒        Ööö… igen – figyeltem a reakcióját.

‒        Hű, ilyen gyorsan elszakítottál Anyáéktól? – furcsa pillantást küldtem felé – Jaj, nem úgy értettem! – tiltakozott.

‒        Nincs semmi baj – mosolyodtam el. Beállt egy kis kínos csönd, amit végül Ivy tört meg:

‒        Beszéltél az orvosommal? – kérdezte.

‒        Igen – bólintottam.

‒        És mondta neked, hogy mi legyen a kórház után? – homályos fogalmazásából nem értettem, mire gondol.

‒        Nem – kíváncsian néztem rá.

‒        Szerinte az lenne a legjobb, ha a mostani életembe térnék vissza – halkan beszélt.

‒        Ó… oké, persze – Ez valahol talán logikus is. – Persze csak, ha te is így gondolod – időközben leesett, hogy ő nem mondta akarja-e.

‒        Mindenképpen meg szeretném próbálni – pillantott rám.

‒        Rendben – bólintottam – Kérdezz még, bármit, ami eszedbe jut! – biztattam.

‒        Most valahogy semmi sem jut eszembe – motyogta bizonytalanul.

‒        Van időnk – mosolyogtam rá – Ha nem vagyok itt, akkor pedig írd fel, amire gondolsz – tanácsoltam.

‒        Ez jó ötlet – elkezdett babrálni a takaró szélével. Tudtam, miért csinálja.

‒        Szeretnéd, ha magadra hagynálak?

‒        Nem! – hevesen tiltakozott – Csak nem tudom, mivel folytathatnánk.

‒        Megölelhetlek? – bukott ki belőlem. Valami átsuhant az arcán.

‒        Igen – suttogta.

Felálltam és óvatosan magamhoz öleltem őt ülő helyzetében. Jó volt újra ilyen közel tudni magamhoz. Elengedtem, majd hátra léptem.

‒        Logan – felnézett rám, mire összeráncoltam a homlokom.

‒        Liam – javítottam ki. Elvörösödött. 

‒        Bocsánat, ne haragudj! – arcát a kezeibe temette. Nem tagadom, nagyon rossz érzés volt.

‒        Semmi baj, majd megtanulod újra. Mit szerettél volna? – tereltem.

‒        Holnap is meglátogatsz? – az arcát még mindig eltakarta.

‒        Igen.

Ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj és iratkozz fel! :)