Prisoner Princess - II.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van és jól telt az új év első hónapja. Köszönöm szépen az elmúlt időszak sok oldalmegjelenítését, feldobtatok vele 💗 Hónap vége van, így hozom Nektek az új történet folytatását, most már kiderül ki a fiú főszereplő. Jó szórakozást a fejezethez! :)

Puszi: Emily

Poroszország, 1753 tavasz

~ Luise ~

Egyik nap anyánál voltam a kertben, amikor láttam, hogy valakik díszkíséretben érkeznek. Habár ez a királyi palota, ide nem sokan jönnek csak úgy, apám nem szereti a vendégeket. Gyönyörű lovak húztak egy hintót, amelyet legalább húsz lovas kísért. Érdeklődve figyeltem a menetet, amikor is valaki megszólított:

‒       Őfelsége Luise hercegnő – a hang irányába fordultam, ahol megláttam Karlt, – apám egyik szolgálóját – ahogy meghajol előttem – Őfelsége Friedrich király parancsolta, hogy menjen fel a szobájába átöltözni és szíveskedjék ott maradni további utasításig.

‒       Köszönöm – vetettem még egy pillantást az érkezőkre, majd elindultam a kastély felé fel a szobámba. Odabent már várt rám a két öltöztető lány, Julie meg Wilhelmina, és az etikett tanárom Elisabeth. Előbbi két lány gyorsan megszabadított a sok ruharétegtől, aztán egy ünnepibb ruhába kezdtek bele szorongatni.

‒       Fontos emberekkel fog ma találkozni – jelentette ki az etikett tanárom, miközben a fűzőmet az öltöztetők egyre szorosabbra húzták – Kérem, nagyon figyeljen oda, hogyan beszél, és mit csinál.

‒       Ez fáj – mondtam halkan. Julie és Wilhelmina szó nélkül lazították meg a ruhát, hogy ne vágjon bele a sebeimbe.

‒       Kik érkeztek és miért engedi a király, hogy találkozzak velük? – tudtam, nem szabad, de kimondtam, ami a fejemben járt.

‒       A lengyel király és a fia, a trónörököse, nem tudom, miért kell találkoznia velük – jelentette ki távolságtartóan. Tudtam, hogy hazudott, viszont a szemem felcsillant. Lehet, végre békét kötnek, és nem háborúznak tovább? Az igazán jó lenne.

‒       Őfelsége Luise hercegnő, a király a nagyterembe hívatja – lépett be egy szolgáló. Julie rám fújt egy adag parfümöt, aztán lesétáltam a terem elé.

A szolga tudatta a bent lévőkkel, hogy megérkeztem és besétáltam a terembe. A király mellől hozzám sietett egy számomra ismeretlen férfi és kezet csókolt nekem. Idősebbnek tűnt az apámnál és királyi öltözék volt rajta.
‒       Ő itt a lányom, Luise hercegnő – mutatott rám – Az úr őfelsége Zygmunt Lengyelország királya – csendesen üdvözöltem.
‒       Fiam, hol vagy? – szólt erélyesen a lengyel király. A hívásra jobb oldalról egy nem túl magas világosbarna hajú hercegi ruhát viselő fiú lépett elém. A kezemért nyúlt és puha ajkait rányomta, miközben a szemeimbe nézett. Zavartan pillantottam félre.
‒       Louis vagyok, Lengyelország trónörököse – mondta – Örülök a találkozásnak, őfelsége Luise hercegnő.
‒       Hasonlóképpen, őfelsége Louis herceg.
‒       Luise, kérlek, mutasd meg a hercegnek az istállót és a kertet – kérte apám. Hát igen, ő egy fontos ember, ezért bájolog előtte.
‒       Igenis, Felség. Őfelsége Louis herceg – néztem rá – Kérem, kövessen engem! – azzal kisétáltunk a kastélyból.
‒       Hova szeretne először menni? – kérdeztem halkan, ahogy egymás mellett sétáltunk.
‒       A lovakat szeretném látni – bólintottam és jobbra fordultunk az elágazásnál.
Néhány ló kint volt, a lovászfiúk gyakoroltak rajtuk. Szememmel egyiküket kerestem. Épp az én lovam hátán ült, és amikor észrevett felém vágtatott. Albert leszállt a lóról, üdvözölte a herceget, aztán bevezette a többi lóhoz. Apám nagyon büszke az állományra, sok különféle fajtájú van köztük és nagyon jó erőben vannak.
Bizonyára azt magyarázta mekkora az állomány és melyik honnan származik, de én nem figyeltem rá. Otthagytam őket és visszamentem a saját lovamhoz. Holdfény itt született a birtokon, nagyon gyenge volt, ezért én vigyáztam rá. Ennek már öt éve, azóta megerősödött, és már lovagolható. Ahogy simogattam a lovamat, léptek zaját hallottam a hátam mögül:

‒       Igazán szép állat, a tiéd? – letegezett, de nem adtam hangot észrevételemnek.

‒       Igen, Holdfénynek hívják.

‒       Miért pont ezt a nevet kapta? – kíváncsi volt a herceg.

‒       Éjjel született, majdnem telihold volt.

Már a kertben sétáltunk a kijelölt ösvényen, amikor a herceg a fűre sétált és a rózsák felé ment, amik anya sírját borították. Nagyot dobbant a szívem, a fiú után siettem, aki épp ráállt a sírra.
‒       Őfelsége Louis herceg, kérem, lépjen el onnan! – utasítottam hangosan.
‒       Mi a baj?
‒       Kérem, az édesanyám sírján áll, lépjen el onnan! – kértem már-már sírva.
‒       Ne haragudjon! – lépett el a rózsáktól, miközben egy rózsaszínt leszakított.
Csak elfordítottam a fejem és hagytam néhány könnycseppet lefolyni az arcomon. Még mindig túl érzékeny vagyok, ha anya haláláról van szó. Megpróbálta letörölni az arcom, de elhúzódtam érintése elől. Felnéztem a kastélyra. Az egyik ablakban találkozott a tekintetem apám rosszalló pillantásával. Figyelmem Louis-ra terelődött, ahogy hátra simította hullámos hajam és beletűzte a rózsát. Közben egy apró mosollyal ajándékozott meg, amit nem viszonoztam, elfordultam és a rózsákra pillantottam. Éreztem magamon a tekintetét. Jó ideig álltunk ott, mire sikerült megszólalnom:
‒       Vissza kellene mennünk – elindultam be a kastélyba a lehető legrövidebb úton.
Odabent az egyik szolgálótól megtudtam, hogy az apám a nagyteremben vár ránk. Megkerestük őket, a herceg ott maradt velük, apám engem pedig felküldött a szobámba. Reméltem, hogy ennyivel megúsztam, de nem így történt. A vacsora után feljött. Louis herceg elmondta neki, mi történt délután.
‒       Megmondtam, hogy viselkedj! – ütött arcon – Semmire se vagy képes! – ütött meg újra.
Mocskolódó szavakkal illetett, míg ütlegelt. A tizedik ütés után már nem is számoltam. Csak miután kiment, kezdtem rá igazán a sírásra. Nagyjából tíz perccel a távozása után, érzékeltem, hogy az ajtó kinyílik és rövidesen karok fonódtak óvatosan körém. Tudtam, hogy ő az, nem kellett felnéznem. Halkan csitítgatott és a karomat simogatta.

‒       Bárcsak, elvihetnélek innen – suttogta Albert és szorosabban ölelt magához.

 

Altatódal

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és jól telt eddig az évetek. Jelentkezésem oka, hogy a hónapban szülinaposunk volt, így most kaptok egy történetet vele, ami megint egy fordítás lesz. Jó szórakozást hozzá! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Maliknak! :)

Puszi: Emily

A szíved ütemes dobogása

És ahogy lélegzel

Visszahúz,

Amikor a szörnyek a fejemben,

És a világ az ablakomon kívül

Túl hangos

Nem találom magamat.

/iammisscullen/

 

Az éjszaka sötét volt, de a kamerák villogása, olyannak hatott, mint a villámok a sötétben. Az egész szomszédság aludt, de a klubok zaja megtörte a csendet. És Harrynek elege lett.

 

A feje lüktetett, ahogy oly sok dologra gondolt: a múltra, a jövőre, a jelenre. Elképzelte az arcát az újságok holnapi címlapján. És ez már túl sok volt.

 

Fogott egy taxit a sofőr pedig megkérdezte, hova menjen. Harry nem tudta.

 

Nem mehetett haza az üresen álló házába, az ismeretlen bútoraival, a hideg falakkal és az üres szobákkal. Nem akart belefeküdni a hatalmas ágyába, ami mindig magányosnak hatott, olyan tágas volt, el tudott volna tévedni a melankolikus mélységben.

 

Néha, amikor a belső órája annyira össze volt zavarodva, hogy nem tudott aludni, áthelyezte az ágyát az ebédlőasztal alá a sarokba, amit kitöltött. A feje felett fehérre festett fa volt, ami a kis szobájára emlékeztette a régi házukban, Cheshire-ben, ahol a feje elérte a plafont, ha felállt. Őrülten hangzott, de annyiszor aludt már ott, hogy világító csillagokat ragasztott az asztal aljára, mert megtehette.

 

De ma este, még a világító csillagoktól sem tudott megnyugodni és végre pihenni, amire már oly nagy szüksége lett volna.

 

Szóval Harry nem ment haza.

 

Valaki másnak az ágyába mászott, mint mindig, mikor nem tudta egyedül megoldani a dolgokat, amikor a saját kezével nem tudta megakadályozni, hogy kifolyjon a vér a sebeiből, amiket elrejt a világ többi része elől. Szóval, amikor túl sok lett, Harry megkereste az altatódalát.

 

Éjfél után volt már, mire az úti céljához ért. Részeg volt, de ahhoz mégis elég józan, hogy bele helyezze a pótkulcsát a zárba, és kikerülje az útjában lévő bútorokat a nappaliban, még a lépcsőn is sikerült felmennie. Talán megbotlott egyszer – valójában négyszer – ha valakinek kell a pontos statisztika.

 

Könnyedén navigált az emeleten és megtalálta a jó ajtót, beengedte magát. Levette a csizmáját, ami hangosan puffant a földön, de a személy az ágyban meg se moccant.

 

Minden ruhadarabját levette, kivéve a szűk gatyáját, ami úgy tűnt teszteli a végtagjai koordinációját. Természetesen a fenekére esett, ahogy próbálta levenni a nadrágját, mint egy bébi zsiráf. Egy „Ow” hagyta el a száját, mire a fiú az ágyban felébredt.

 

„Harry?” – hangja érdes volt.

 

„Igen” – válaszolt a fiatalabb fiú sikeresen megszabadítva magát minden ruhájától, kivéve az alsógatyáját.

 

Motyogást hallott, amit úgy fordított, mint egy meghívást, hogy menjen az ágyba. Mentálisan és fizikálisan is fáradtan, Harry lassan bemászott az ágyba és a takaró alá bújt. A teste tudat alatt vonzotta a másik meleget sugárzó testet maga mellett.

 

„Jég hideg vagy” – motyogta a másik fiú, de nem lökte el magától a göndör hajú srácot, csak közelebb húzta. 

 

A fejét odafektette, ahol érezte Zayn szívének egyenletes dobogását a mellkasában. – „Nem tudok aludni” – mondta, de beleásított. Hallotta a fekete hajú fiú lágy kuncogását.

 

„Nincs semmi baj” – biztosította az idősebb srác és puszit nyomott Harry feje tetejére a kócos hajába. Ő is ásított.

 

„Oké” – Harry közelebb bújt – „Jó… most már.”

És tudta, hogy ez igaz, mert hallotta Zayn szívének dobogását, érezte a meleg mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed a hideg ujjbegyei alatt. Ezek az altatódalai, amik megnyugtatják, elaltatják elméjét, megvédik őt mindentől, ami zavart okoz a lelkében. Mert Zaynnek megvan az ereje, ami képes őt visszahúzni, amikor úgy érzi, túl sok minden van a fejében. Ő az otthon, ahol Harry meg tudja találni önmagát bármikor, amikor úgy érzi elveszett a körülötte oly gyorsan forgó világban.

 

Jó ideje volt már, amikor a zöld szem srác utoljára ilyen mélyen tudott aludt.