Prisoner Princess - II.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van és jól telt az új év első hónapja. Köszönöm szépen az elmúlt időszak sok oldalmegjelenítését, feldobtatok vele 💗 Hónap vége van, így hozom Nektek az új történet folytatását, most már kiderül ki a fiú főszereplő. Jó szórakozást a fejezethez! :)

Puszi: Emily

Poroszország, 1753 tavasz

~ Luise ~

Egyik nap anyánál voltam a kertben, amikor láttam, hogy valakik díszkíséretben érkeznek. Habár ez a királyi palota, ide nem sokan jönnek csak úgy, apám nem szereti a vendégeket. Gyönyörű lovak húztak egy hintót, amelyet legalább húsz lovas kísért. Érdeklődve figyeltem a menetet, amikor is valaki megszólított:

‒       Őfelsége Luise hercegnő – a hang irányába fordultam, ahol megláttam Karlt, – apám egyik szolgálóját – ahogy meghajol előttem – Őfelsége Friedrich király parancsolta, hogy menjen fel a szobájába átöltözni és szíveskedjék ott maradni további utasításig.

‒       Köszönöm – vetettem még egy pillantást az érkezőkre, majd elindultam a kastély felé fel a szobámba. Odabent már várt rám a két öltöztető lány, Julie meg Wilhelmina, és az etikett tanárom Elisabeth. Előbbi két lány gyorsan megszabadított a sok ruharétegtől, aztán egy ünnepibb ruhába kezdtek bele szorongatni.

‒       Fontos emberekkel fog ma találkozni – jelentette ki az etikett tanárom, miközben a fűzőmet az öltöztetők egyre szorosabbra húzták – Kérem, nagyon figyeljen oda, hogyan beszél, és mit csinál.

‒       Ez fáj – mondtam halkan. Julie és Wilhelmina szó nélkül lazították meg a ruhát, hogy ne vágjon bele a sebeimbe.

‒       Kik érkeztek és miért engedi a király, hogy találkozzak velük? – tudtam, nem szabad, de kimondtam, ami a fejemben járt.

‒       A lengyel király és a fia, a trónörököse, nem tudom, miért kell találkoznia velük – jelentette ki távolságtartóan. Tudtam, hogy hazudott, viszont a szemem felcsillant. Lehet, végre békét kötnek, és nem háborúznak tovább? Az igazán jó lenne.

‒       Őfelsége Luise hercegnő, a király a nagyterembe hívatja – lépett be egy szolgáló. Julie rám fújt egy adag parfümöt, aztán lesétáltam a terem elé.

A szolga tudatta a bent lévőkkel, hogy megérkeztem és besétáltam a terembe. A király mellől hozzám sietett egy számomra ismeretlen férfi és kezet csókolt nekem. Idősebbnek tűnt az apámnál és királyi öltözék volt rajta.
‒       Ő itt a lányom, Luise hercegnő – mutatott rám – Az úr őfelsége Zygmunt Lengyelország királya – csendesen üdvözöltem.
‒       Fiam, hol vagy? – szólt erélyesen a lengyel király. A hívásra jobb oldalról egy nem túl magas világosbarna hajú hercegi ruhát viselő fiú lépett elém. A kezemért nyúlt és puha ajkait rányomta, miközben a szemeimbe nézett. Zavartan pillantottam félre.
‒       Louis vagyok, Lengyelország trónörököse – mondta – Örülök a találkozásnak, őfelsége Luise hercegnő.
‒       Hasonlóképpen, őfelsége Louis herceg.
‒       Luise, kérlek, mutasd meg a hercegnek az istállót és a kertet – kérte apám. Hát igen, ő egy fontos ember, ezért bájolog előtte.
‒       Igenis, Felség. Őfelsége Louis herceg – néztem rá – Kérem, kövessen engem! – azzal kisétáltunk a kastélyból.
‒       Hova szeretne először menni? – kérdeztem halkan, ahogy egymás mellett sétáltunk.
‒       A lovakat szeretném látni – bólintottam és jobbra fordultunk az elágazásnál.
Néhány ló kint volt, a lovászfiúk gyakoroltak rajtuk. Szememmel egyiküket kerestem. Épp az én lovam hátán ült, és amikor észrevett felém vágtatott. Albert leszállt a lóról, üdvözölte a herceget, aztán bevezette a többi lóhoz. Apám nagyon büszke az állományra, sok különféle fajtájú van köztük és nagyon jó erőben vannak.
Bizonyára azt magyarázta mekkora az állomány és melyik honnan származik, de én nem figyeltem rá. Otthagytam őket és visszamentem a saját lovamhoz. Holdfény itt született a birtokon, nagyon gyenge volt, ezért én vigyáztam rá. Ennek már öt éve, azóta megerősödött, és már lovagolható. Ahogy simogattam a lovamat, léptek zaját hallottam a hátam mögül:

‒       Igazán szép állat, a tiéd? – letegezett, de nem adtam hangot észrevételemnek.

‒       Igen, Holdfénynek hívják.

‒       Miért pont ezt a nevet kapta? – kíváncsi volt a herceg.

‒       Éjjel született, majdnem telihold volt.

Már a kertben sétáltunk a kijelölt ösvényen, amikor a herceg a fűre sétált és a rózsák felé ment, amik anya sírját borították. Nagyot dobbant a szívem, a fiú után siettem, aki épp ráállt a sírra.
‒       Őfelsége Louis herceg, kérem, lépjen el onnan! – utasítottam hangosan.
‒       Mi a baj?
‒       Kérem, az édesanyám sírján áll, lépjen el onnan! – kértem már-már sírva.
‒       Ne haragudjon! – lépett el a rózsáktól, miközben egy rózsaszínt leszakított.
Csak elfordítottam a fejem és hagytam néhány könnycseppet lefolyni az arcomon. Még mindig túl érzékeny vagyok, ha anya haláláról van szó. Megpróbálta letörölni az arcom, de elhúzódtam érintése elől. Felnéztem a kastélyra. Az egyik ablakban találkozott a tekintetem apám rosszalló pillantásával. Figyelmem Louis-ra terelődött, ahogy hátra simította hullámos hajam és beletűzte a rózsát. Közben egy apró mosollyal ajándékozott meg, amit nem viszonoztam, elfordultam és a rózsákra pillantottam. Éreztem magamon a tekintetét. Jó ideig álltunk ott, mire sikerült megszólalnom:
‒       Vissza kellene mennünk – elindultam be a kastélyba a lehető legrövidebb úton.
Odabent az egyik szolgálótól megtudtam, hogy az apám a nagyteremben vár ránk. Megkerestük őket, a herceg ott maradt velük, apám engem pedig felküldött a szobámba. Reméltem, hogy ennyivel megúsztam, de nem így történt. A vacsora után feljött. Louis herceg elmondta neki, mi történt délután.
‒       Megmondtam, hogy viselkedj! – ütött arcon – Semmire se vagy képes! – ütött meg újra.
Mocskolódó szavakkal illetett, míg ütlegelt. A tizedik ütés után már nem is számoltam. Csak miután kiment, kezdtem rá igazán a sírásra. Nagyjából tíz perccel a távozása után, érzékeltem, hogy az ajtó kinyílik és rövidesen karok fonódtak óvatosan körém. Tudtam, hogy ő az, nem kellett felnéznem. Halkan csitítgatott és a karomat simogatta.

‒       Bárcsak, elvihetnélek innen – suttogta Albert és szorosabban ölelt magához.