Prisoner Princess - VII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindenki jól van és gratulálok az érettségizőknek, elvileg már mindannyian a kezetekben tarthatjátok a bizonyítványt. Eltelt egy újabb hónap - és ezzel az éve fele is -, ami azt jelenti, hogy új részt hoztam Nektek. Jó szórakozást a történet folytatásához!

Puszi: Emily

~ Luise ~

Másnap a reggeli után Louis herceg elvitt a korábban megígért körbevezetésre. A kastély, amiben éltek határozottan nagyobb volt az én otthonomnál. Miután végig jártuk az épületet és a palota közvetlen közelében lévő kertet, megnéztük az istállót. Gyönyörű volt az állomány, meg sem lepett, hogy nagyobb, mint a miénk.

‒       Luise hercegnő, lenne kedve lovagolni? – Louis kíváncsian fürkészett.

‒       Ebben a ruhában nem tudok – néztem végig magamon. Azt hiszem nem is hoztunk olyan ruhát az útra, amiben fel tudnék ülni egy lóra. Némi csalódottság mutatkozott a herceg arcán.

‒       Talán majd máskor – meglepett, hogy nem kérte, öltözzek át – Jól érezte magát a bálon? – témát váltott, ahogy tovább sétáltunk a lovak között.

‒       Nagyon – izgatottság lett úrrá rajtam, ami a herceget megmosolyogtatta.

‒       Járt már bálban ezelőtt? – kérdezte.

‒       Még soha – halkan mondtam.

‒       Valóban? – Louis összeráncolta a szemöldökét – Ez hogy lehet?

‒       Nálunk kis korom óta nem tartanak ilyen eseményt – válaszoltam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

‒       Hm – a herceg elgondolkozott – Végül is, minden királyság más, ezt a tanáraim is gyakran hangoztatták – tette hozzá.

‒       Milyen igaz – helyeseltem.

Ahogy elhagytuk az istállót, Louis megtörte az időközben beálló csendet:

‒       Mit szólna, ha bemutatnám valakiknek? – pillantott rám.

‒       Örömmel találkozom azokkal, akikkel szeretné – feleltem. Vajon kit szeretne még bemutatni?

Visszamentünk a palotába, aminek az egyik helyiségéhez vezetett a herceg. Kopogott mielőtt beléptünk a terembe. Odabent két kislány volt és a királyné.
‒       Louis – a lányok kiabálva szaladtak a fiú felé, a királyné mosolyogva figyelte őket. Ők lennének a kis testvérei?
‒       Charlotte, Christine, a hölgy őfelsége Luise hercegnő, már meséltem nektek róla – rám pillantott. A két kislány pukedlizett, ahogy én is nekik.
‒       Szebb, mint, ahogy mesélted – szólalt meg a nagyobbik leány.
Mindketten kék szeműek voltak és világos barna haj keretezte az arcukat. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Louis arcán megjelent némi pír és nem nézett rám. A két kicsi nagyon édesen viselkedett. Ahogy egymással játszottak, nagyon irigyeltem őket, nekem sosem volt játszótársam. A herceg is játszott velük, ami nagyon tetszett. Pár órát eltöltöttünk a testvéreivel, mielőtt tovább indultunk.

‒       Nagyon édes gyerekek – szólaltam meg.
‒       Tudom, nem viselkednek a rangjukhoz méltón, de…
‒       Jaj, nem! Egyszerűen tökéletesek – szakítottam félbe illetlenül – Bocsásson meg!
‒       Nincs semmi baj – elmosolyodott – Megnézné a kedvemért van-e olyan ruhája, amiben tud lovagolni?
‒       Igen – lassan bólintottam.
A keresés nem járt sikerrel. Kimentem az ajtóm előtt várakozó herceghez. Meglepetésemre egy ruhával a kezében várt.

‒       A királyné küldte, ha nem találna ruhát. Tessék! – a kezembe adta.

‒       Ez igazán kedves, köszönöm.

A szomszéd szobában lévő öltöztetőim felsegítették rám a ruhát, közben azon gondolkodtam, miért szeretne annyira kivinni a palotából. Louis herceg nem tágított a lakosztályom elől, ott várt rám, mikor kijöttem. Hamar a lovaknál találtuk magunkat. A herceg segített fel a lóra, egy kedves barna jószágra, majd ő felült egy szürkére. A palotától balra indultunk el. Jó tíz percig mentünk, amikor egy nagy tisztáshoz értünk, aminek a közepén egy óriási fa állt. Itt megálltunk és leszálltunk a lovakról. Louis kikötötte őket, majd visszafordult felém, így szembe találta magát kíváncsi tekintetemmel.

‒       Miért néz így? – zavartan kérdezte.

‒       Annyira ki akart hozni a palotából, gondoltam megosztja velem miért – válaszoltam. Közelebb lépett hozzám és megfogta a kezem. Belenéztem szép kék szemeibe.

‒       Csak emiatt – előre hajolva megcsókolt.

‒       Ezt nem lehet a palotában? – kérdeztem, amint elhúzódott tőlem és elengedte a kezem.

‒       Napközben nem, mindenki mindent lát. Apám nem örülne, ha megtudná – jelentőségteljesen pillantott rám. Valószínűleg az én apám is nehezményezné, ezt nem illik a kézfogó előtt.

‒       Mikor fogják bejelenteni?

‒       Nem tudja? – hitetlenkedve nézett rám.

‒       A király nem mond nekem semmit. Amit tudok, arra magamtól jöttem rá – halkan beszéltem.

‒       Miért nem mondott magának semmit? – értetlenkedett.

‒       Nem túl jó a kapcsolat közöttünk.

‒       Férjhez adná anélkül, hogy megbeszélné magával?

‒       Pontosan – bólintottam – Ez elbizonytalanítja? – pillantottam rá.

‒       Nem – megrázta a fejét – Csupán megdöbbent. Azután jelentik be, hogy megmondom apámnak eldöntöttem, mit szeretnék.

‒       Ez mikorra várható? – kíváncsian fürkésztem.

‒       Holnap, mielőtt visszatér az országába – felelte – Előtte azonban még tudnom kell valamit – kíváncsian fürkésztem, mire folytatta – El tudja képzelni, hogy a feleségem lesz? – kérdése meglepett, lassan válaszoltam.

‒       Nekem nincs ebbe beleszólásom. Azt kell tennem, amit a király akar.

‒       Most van, mert én kérdezem. Lenne a feleségem, vagy kerestessek mást? – Ha nem ő, akkor ki jutna nekem?

‒       Igen – bólintottam.

‒       Mire? – zavartan nézett rám.

‒       Lennék a felesége – pontosítottam. Remélem, jól döntök. A herceg arcán némi megkönnyebbülést véltem felfedezni. A kezemért nyúlt és csókot nyomott a kézfejemre.

‒       Nem fogja megbánni – Ezt én is nagyon remélem.

‒       Legyen úgy – mosolyogtam rá.

Elsétálgattunk egy kicsit a tisztáson és közben beszélgettünk. Apróságokról. Tetszett, hogy neki is az járt a fejében, ami nekem: ismerjük meg egymást. Ha tényleg össze kell házasodnunk, és együtt kell leélnünk az életünket, nem árthat, ha megismerjük egymást előtte. Újra lóra ültünk és egy jó nagy kört téve visszamentünk a kastélyba Az úton Louis büszkén mutatta meg a palotához tartozó földeket, amiken az alattvalók dolgoztak. Nagyobb birtokaik voltak, mint nekünk, bár az országuk is nagyobb volt. Szinte minden tetszett, amit láttam, próbáltam elképzelni, milyen lesz majd itt élni a herceggel és a családjával. Alig vártam, hogy a testvéreivel játszhassak.

‒       Remélem, tetszik önnek az ország és a palota – szólalt meg a herceg, míg visszafelé sétáltunk a lakosztályom felé.

‒       Igen, nagyon kellemes itt – mosolyogtam rá.