Prisoner Princess - XII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki nagyon jól van és jól teltek az ünnepek. Szeretném megköszönni az elmúlt hónap sok-sok oldalmegjelenítését, imádlak Titeket. Jelentkezésem oka így az év végén, hogy meghoztam Nektek a Prisoner Princess folytatását, aminek tavaly ilyenkor tettem fel az első részét. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)
Egészségben és sikerekben gazdag boldog új évet kívánok!

Puszi: Emily

~ Luise ~

Az esküvő előtti napon nem találkoztam a herceggel, valami ostoba szokás miatt, amit nem is igazán értettem. Egész nap a szobámban voltam, olvastam vagy az ablakon át figyeltem a készülődést. Albert még mindig beteg volt, legalábbis Karltól így tudtam. Valami köhögés döntötte le a lábáról. Érdekes, hogy aznap, mikor megtudtam, nincs jól, a tőle kapott virágok reggel még gyönyörűen tündököltek, estére viszont elfonnyadtak. Ezt több mint különösnek találtam. Kopogtatás zavarta meg a gondolataimat.

‒       Szabad – emeltem fel a hangom.

‒       Luise hercegnő – Julie meghajolt előttem.

‒       Mennem kell valahova? – néztem zavartan a szolgálóra.

‒       Nem – megrázta a fejét – Csak látni szerettem volna felségedet – arcáról és hangjáról lerítt az aggódás.

‒       Kérem, Julie…

‒       Hercegnő, legyen hite! – kérte. Hosszasan bámultam őt, mielőtt elkezdtek legurulni a könnycseppek az arcomon. – Jaj, Luise hercegnő – a szolgáló lány hozzám szaladt és átölelt.

‒       Bízom, de félek is. Rettegek milyen lesz, miután majd elvesz – motyogtam.

‒       Bármi történik is, mi, akik szeretjük felségedet, itt leszünk magával – ígérte, ahogy bíztatólag a hátamat simogatta.

‒       Jaj, Julie! – sóhajtottam fel.

‒       Mit tehetek ő felségéért? – elhúzódott tőlem.

‒       Ide tudná küldeni Karlt? – kérdeztem.

‒       Igenis, felség! – meghajolt, mielőtt elhagyta a szobát. Nem sokára Karl kopogtatott az ajtómon.

‒       Hívatott felség – hajolt meg előttem.

‒       Igen, köszönöm, hogy idefáradt. Szeretnék kimenni a kertbe Anya sírjához – mondtam.

‒       Rendben, megbeszélem a királlyal és utána odakísérem – jelentőségteljesen pillantott rám. Azt gondolja, a herceghez akarok szökni.

‒       Megértettem – halványan rámosolyogtam.

A király engedélyt adott a sétára, így hamar anya sírjánál álltam. A szolgáló távolabb állt meg, ezért nem hallotta miket mondok. Megosztottam vele a félelmeimet és a reményeimet is. Sokszor kívántam, bár tudna nekem válaszolni, de talán most lenne erre a legnagyobb szükségem. Leültem mellé és onnan néztem a körülötte lévő zöld rózsabokrokat. Már mind elnyílott, amikor először találkoztam a herceggel, éppen akkor voltak a leggyönyörűbbek. Nem tudom miért, de sírni kezdtem. A fejemet a kezeimbe temettem és egyre csak sírtam.

‒       Luise hercegnő – Karl aggódva sietett felém – Hercegnő, kérem, ne sírjon! – leguggolt hozzám.

‒       Maga szerint Anya hagyná? – motyogtam, mivel közel volt hozzám, megértette.

‒       Nem gondolom, hogy tehetett volna bármit is – a szolgáló halkan válaszolt. Sejtettem.

Próbáltam összeszedni magam. A lehető legrövidebb úton mentünk vissza a szobámba, amiért hálás voltam, nem szerettem volna, hogy mások ilyen állapotban lássanak. Ez nem méltó egy hercegnőhöz.

‒       Próbáljon megnyugodni, Luise hercegnő! – leültetett az ágyamra – Minden rendben lesz.

‒       Mikor… mikor kell átköltöznöm? – kérdeztem.

‒       Holnap az esküvő után, már az új szobájukban térnek nyugovóra – válaszolta. Az új helyünk a másik szárnyban lesz. Holnaptól mindig együtt leszünk.

‒       Felség, kéressem az orvosát? – Karl aggódott, érződött a hangján. Miért? Hogy nyugtatót adjon? Arra nincs szükségem.

‒       Nem – megráztam a fejem – Nincs szükség rá.

‒       Felség, kérem!

‒       Nem – határozottan mondtam – Kérem, hagyjon magamra!

Karl egy darabig állt még az ágyam előtt, mielőtt távozott. Csak meghajolt és elment.
Este nagyon nehezen jött álom a szememre. Az utolsó hajadon estémet forgolódással, hánykolódva töltöttem. A reggelit a szobámban fogyasztottam el. Az ablakomból láttam az érkező vendégeket. Nem tudtam hányan lesznek, egyáltalán azt is furcsállottam, hogy a király beenged ide embereket.
Nem sokkal a reggeli után, az öltöztetőim jöttek hozzám és elkezdtek felkészíteni az egy órakkor tartandó esküvőre. Talán még sosem volt ennyi réteg ruha rajtam, mint most. Julie és Wilhelmina könnyeztek, miközben felöltöztettek.

‒       Kérem, ne sírjanak! – szóltam rájuk – Ha nem hagyják abba, én is rákezdek – figyelmeztettem őket.

‒       Sajnáljuk hercegnő – egyszerre mondták.

‒       Ez egy érzelmes nap – beszélt Wilhelmina. Igaza volt, ez egy érzelmes nap, de még nem tudom, hogy örömteli vagy szomorú-e. A lányok, mielőtt rám adták az utolsó ruhadarabot, hátra léptek, és csak bámultak rám.

‒       Luise hercegnő maga igazán gyönyörű – szólalt meg Julie.

‒       A hercegnek el fog akadni a szava – Wilhelmina izgatottan mosolygott.

‒       Köszönöm – hálásan pillantottam rájuk. Kopogtatás zavart meg minket. Ki lehet az? Még biztos nincs itt az idő. Miután megadtam az engedélyt, Karl lépett be az ajtón kezében egy dobozzal.

‒       Éppen időben – szólalt meg Julie. Zavartan néztem rájuk, nem értettem miről beszélnek.

‒       Luise hercegnő, ő felsége a király küldött Önnek valamit – a szolgáló arcát mosoly díszítette, ahogy felém nyújtotta a dobozt.

‒       Köszönöm – elvettem és az ágyamra téve kinyitottam. Egy gyönyörű fejdísz volt benne.

‒       Korona nélkül nem mehet férjhez – mosolygott Wilhelmina.

‒       Az Édesanyja is ezt viselte az esküvőjén – mondta Karl, amitől könny szökött a szemembe.

‒       Ez a maga műve – igyekeztem nem sírni.

‒       Bevallom igen – felelt Karl – Azt gondoltuk, boldog lenne, ha valamit viselhetne, ami a királynéjé volt – felé lépdeltem, majd átöleltem, később a lányokat is. Tudtam, ezt együtt találták ki. Hamarosan felkerült a fejdísz és a fátyol is. Nem sokkal az esküvő előtt, a herceg édesanyja Constanze királyné jött be hozzám.

‒       Annyira gyönyörű – tekintete örömtől csillogott – Louis már nagyon izgatott – megfogta kissé remegő kezem – El se hiszem, a fiamnak milyen szép menyasszonya van.

‒       Köszönöm, nagyon kedves – átölelt.

Egyedül sétáltam az emberek között Louis és a pap felé. A két király, a királyné és a gyermekeik az első sorban álltak és minden rezdülésemet figyelték, akárcsak a jelen lévő többi vendég. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, amit a herceg kedves mosolya, amivel rám nézett sem igazán tudott ellensúlyozni. Az eskük letétele után, gyűrűt húztunk egymás ujjára, majd férjnek és feleségnek kiáltottak ki minket, amit a vendégek tapsolása követett. Az esküvő utáni bál este kilencig tartott, ahogy a vendégek nyugovóra tértek, minket is ágyba kísértek.
A háló ruháinkban feküdtünk egymás mellett, amikor a pap szentelt vízzel megáldott minket és a frigyünket, majd tömjénnel befüstölték a helyiséget a királyok jelenlétében. Végig hevesen vert a szívem, még akkor is, mikor már csak ketten voltunk a szobában. A herceg tudta, mi a dolga, hamar hozzá is kezdett, de ugyanilyen gyorsan meg is állt, amint észrevette a sebeket a testemen. Félve néztem rá. Tekintete végig pásztázott, majd a szemeimnél állt meg. Elszörnyedve nézett rám. Szólásra nyitotta a száját, de megelőztem:

‒       Kérem, ne kérdezzen semmit, csak tegye, amit tennie kell, különben bajba kerülök – összekulcsolt kézzel könyörögtem neki.

 

Kérlek, maradj

Sziasztok!

Hogy vagytok? Remélem, Mindenki jól van, és élvezitek az ünnepeket. Jelentkezésem oka, hogy szülinaposunk volt, ezért hoztam Nektek egy fordítást vele. Jó szórakozást a történethez :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak! :)
Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok Nektek, remélem, azokkal tudjátok tölteni, akiket a legjobban szerettek 💓

Puszi: Emily

Karácsony

Louis megbökte a hideg ujjával Niall fedetlen, sápadt pocakját, ami nemcsak sikolyt, hanem egy csípőrúgást is kiváltott a szőke hajú fiúból. A Niall feje alatt lévő párna lecsúszott az ágy oldalán, ahogy izegtek-mozogtak az ágyon. Az üres sörös üvegek csörömpöltek az éjjeliszekrényen.

„Hé!”

„Ott ne érj hozzám!” – panaszkodott a fiatalabb fiú, azonnal lehúzva az ingét – „Jég hideg vagy”

„Gyenge” – mondta Louis, próbált mérgesnek hangzani. Ni úgy tűnt, zavarban van. – „Ezt azért kapod, mert teli hassal mentél ágyba, Niall.”

A szőke hajú srác megfordult és keresztbe tette a karjait a hasa előtt. Általában nem volt bizonytalan ember, de ilyesmit hallani Louis-tól, bárkit kellemetlenül érintett volna. – „Nem tudok nem enni este, te is csinálod” – előre hajolt, hogy elkerülje bandatársa tekintetét. Mostanra más hozzászokhatott volna. Igazán. Tudnia kellene mi fog következni, de a részegsége sutba vágta az ítélőképességét.

„Megvagy!”

Louis-nak sikerült kihúznia a lábát a másik fiú teste alól, és ugyanazzal a mozdulattal az ágyra szegezni, kitépte az ing szegélyét a markából. A hasa megint teljesen kint volt, Niall felnyögött, rúgott, mintha az élete múlott volna rajta.

„A-a!” – az idősebb srác csettintett a nyelvével, előrefelé mozdult és ráült Niall térdeire. Mielőtt a fiatalabb barátja el tudott volna szökni. Louis átugrotta a csipkelődős beszélgetést, és ráment az ölésre, hangosan belefújt a szőke srác hasába.

„Neee!!’ – kiáltott Ni, tiltakozása nevetésbe fulladt – „Lou! Ne!”

Louis nem adta fel, Niall csuklóit a mellkasához szorította, megakadályozva ezzel egy fekete monoklit. Az idősebb srác tanul az ilyen típusú dolgokból.

„Louis! Ki foglak nyír…!” – Niall próbált beszélni, de a levegője folyton elfogyott. Leginkább a nevetéstől. Louis sugárzott, felragyogott, mint egy kisgyerek karácsony reggelén, ahogy ráfeküdt fiatal ír barátjára és harapdálni kezdte az állát. Nagyon erős szorítása volt ahhoz képest, hogy alacsony srác, egyszer sem engedte el a fiatalabb fiú csuklóit. Legutóbb Niall megtalálta a csiklandós pontját, így nem ő volt az egyetlen fekete monoklival.

„Nézz magadra” – gügyögte Lou, szándékosan kényszerítette Niallt, hogy az arca felvegyen egy szép rózsaszín árnyalatot – „Kicsi baba”

„Menj a fenébe!” – mondta Ni, a felkarjába kuncogott, és sikeresen Louis fenekébe térdelt – „Ne hívj így, te büdös seggfej”

„Büdös seggfej” – válaszolt Louis, a szemöldöke felszaladt, ahogy az alsó ajka előre nyomta. Az idősebb srác közel sem érezte magát olyan kellemetlenül, mint Niall; még soha nem volt olyannal, aki ennyire vicces részegen. Az hogy józanabb volt, segített Louis-nak felmérni mivel állhat elő Niall. Eddig hívta már nyers csirkének, görbe golfütőnek, egy darabka régi sajtnak. – „Állíts a szádon, elfelejtetted ki van fölényben?”

Niallnek alig volt ideje megmozdulni, mielőtt Louis a nedves, meleg nyelvével megnyalta az arcát. Jajveszékelve nyavalygott, kétségbeesetten próbálta letörölni a nyálat Lou pólóujjával. Szokás szerint az idősebb srác gúnyolódott rajta, csinált egy kis győzelmi táncot Niall tetején. Elveszve az ünneplésben azonban meglazította a szorítását Niall csuklóin, és gyorsabban, mint hogy kimondaná „Ó a francba!” a szőke fiú mindkettőjüket a padlóra fordította.

„Hú!” – fújt egyet, koppant egyet a feje a kemény szálloda szőnyegen. Oké, ez új volt. – „Átkozott…”

Niall Louis fölé helyezkedett, az ujjait a nyaka és az állkapcsa közé dugta és csiklandozni kezdte. Louis fuldoklott és zihált, de Niall tudta, csak próbált nem nevetni. Végül is, itt volt a legcsiklandósabb.

„A picsába veled, Horan!”

Louis beledöfött a hasába, így Niall arra kényszerült, hogy összegömbölyödjön. Ez nem volt elég arra, hogy megakadályozza őt a támadásban, ezért megharapta Louis vállát. Felkiáltott, élesen nevetett, majd arcon csapta. Elhúzta a fejét és ráfeküdt, rajta lélegzett.

Louis elkezdett lenyugodni, a mellkasa egyre lassabban és lassabban emelkedett és süllyedt – „Seggfej”

„Faszfej”

„Köcsög”

„Elfelejtetted ki van fölényben?” – vágott vissza Niall felé fordítva a fejét, de ez gyenge fenyegetés volt. Louis kinyújtotta a nyelvét. Niall hülye fejet vágott. Az idősebb fontolóra vette, hogy átfordítja magukat és megcsiklandozza Niallt, de úgy döntött az ír srác így is tisztességtelen hátrányban van. Ráhagyta… ma estére.

„Azt hiszem…” – az idősebb fiú nagy levegőt vett – „Mennem kellene”

„Nekem is”

Louis habozva kezdett bele egy mondatba – „Ez a te hotel szobád” – halkan mondta. Ujjai megtalálták a lágy tincseket Niall fején. A fiatalabb fiú lehunyta a szemét.

„Kérlek, maradj!”

Louis nem tudta mit mondjon, ezért nem válaszolt. Beszélgetés helyett, csak ott feküdtek kiterülve a földön egy kupacban. Niall felnyögött, résnyire kinyitotta a szemét, hogy lássa Louis-t, aki szórakozottan belefűzte az ujjait a szőkésbarna hajába. Ami Niallnek óráknak tűnt – a másik srácnak pedig csak perceknek – megszólalt:

„Ölelj meg” – felsóhajtva megadta magát. A negyedik hétvége egymás után, gondolta, kitárva a karjait. És ezzel még nincs vége.