Prisoner Princess - XIII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok, és jól telt az év első hónapja. Jelentkezésem oka, hogy hónap vége van, ami új részt jelent a futó történetbe. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)

Puszi: Emily

~ Louis ~

A hercegnő nem válaszolt a kérdéseimre, csak könyörögve kérte, hogy tegyem, amit tennem kell. Úgy tűnt, fél valamitől. Észrevettem pár dolgot velük kapcsolatban, amik furcsák voltak. Luise is olykor furcsán viselkedett. Az, hogy nem válaszolt, csak könyörgött, szintén különös volt. Megtettem, amit kellett, de azt nem gondoltam, ennyire sírni fog majd. Apám és anyám is beszélt velem erről, ennyi könnyet viszont egyikük sem említett. Amint elhúzódtam tőle, az oldalára fordult nekem háttal. Hallgattam, ahogy szipog és mocorog.

‒       Sajnálom – közelebb húzódtam hozzá – Ne sírjon! – megpróbáltam átölelni. Összerezzent, amint hozzá értem, de nem húzódott el. Vajon hogyan tudnék segíteni neki?

Kimásztam az ágyból és a másik oldalra siettem, leguggoltam hozzá. Sírt és próbált elfordulni tőlem. Megfogtam a kezét.

‒       Kérem, mit csináljak, hívjam az orvosát?

‒       Igen – motyogta sírva. Kisiettem a szobából, az ajtó előtt az a szolgáló állt, akit Luise Karl ként emlegetett.

‒       Maga mit csinál itt? – förmedtem rá – Hallgatózik? – a szolgáló lesütötte a szemét.

‒       Én csak… én csak…

‒       Ez most nem számít! – tértem magamhoz megrázva a fejem – A hercegnő kéreti az orvosát.

‒       Azonnal idehívom! – elrohant én pedig visszamentem hozzá. Amint megérkezett az orvos, ki akart küldeni.

‒       A hercegnő a feleségem, nem hagyom egyedül – tiltakoztam.

‒       Kérem, tegye, amit a doktor mond – Luise hangja fájdalmas volt, még sose hallottam ilyennek.

‒       Rendben – bólintottam és kisétáltam a folyosóra. Az a szolgáló még mindig ott volt és undorodva nézett rám.

Nem sokáig álltam ott kint, amikor a magas, szemüveges férfi a táskájával kijött. Meg akartam kérdezni, hogy van Luise, de megelőzött:

‒       Maga vadállat – förmedt rám.

Olyan undorodva nézett rám, mint még soha senki életemben. Nem is mondott semmi mást, csak ránézett a szolgálóra és elment. Pár másodpercig csak álltam ott, nem tudtam, mit csináljak. Karl folyamatosan bámult. Lassan visszamentem a feleségemhez. Ugyanúgy feküdt, mint előtte. Nem tudtam, mit kellene csinálnom. Visszabújtam mellé az ágyba és óvatosan megérintettem a vállát, még mindig szipogott.

‒       Tehetnék valamit magáért? – kérdeztem, mire megrázta a fejét – Úgy sajnálom, én nem akartam bántani – mondtam, megsimogatva a vállát – Most az orvosa azt gondolja, én okoztam a sebeket a testén? – hangosan gondolkodtam.

‒       Nem – válaszolta – Mindenki tudja, mit történik, nem fogják magát gyanúsítani semmivel – folytatta.

‒       Nekem is elmondaná?

‒       Ugyanúgy nem hinne nekem, mint legutóbb – hangja fájdalmasnak tűnt. Amiket a tisztáson mondott, mind igaz volna?

‒       Kérem!

‒       Nem, nem lehet. Ne is mondja el a családjának, ha nem akarja, hogy bajba kerüljek – hangja még mindig fájdalmasnak hatott. Felém fordult. – Ígérje meg, hogy nem mondja el nekik! – szemei könnyesek voltak.

‒       Megígérem – mondtam.

‒       Ha most hazudott, hamarosan újabb sebek lesznek rajtam – egyenesen a szemembe nézve mondta, mielőtt újra hátat fordított.

Azon az éjszakán nem beszéltünk többet. Nem tudtam aludni, a szavai és a testén lévő sebek jártak a fejemben. Ő nagyjából egy óra múlva elaludt, legalábbis az egyenletessé váló lélegzete erről árulkodott. Hamarosan én is elaludtam.
Világos volt már, mikor felébredtem. Luise mellettem vacogott, amit nem értettem. Felé fordultam és megérintettem a homlokát. Tűz forró volt, égette a tenyeremet. Felültem és fölé hajoltam. Nem volt ébren, csak reszketett. Kiszaladtam a szobából, addig futottam a folyosón, míg egy szolgálóba botlottam. Míg a nő elrohant, addig én visszasiettem a felségemhez. Ugyanolyan állapotban találtam. Az orvos gyorsan jött és újra kiküldött. Az ajtó előtt várakoztam, próbáltam hallgatózni sikertelenül.
Fel sem ocsúdtam még a történtekből, mikor a kastély másik szárnyában találtam magam egy szobában egyedül. Nem láthattam őt, az orvos azonnal elkülöníttette. Hamarosan a szüleim meglátogattak.

‒       Miért nem lehetek vele? Ő a feleségem – mondtam mérgesen.

‒       Mert lehet, hogy elkapná tőle, ezt pedig nem engedhetjük – anyám szelíden válaszolt.

‒       Akkor is a feleségem, látni akarom – keltem ki magamból.

‒       Ezt fejezze be! – apám rám kiabált, mély hangja visszhangot vert a szobában. Összehúztam magam. Nem sokszor csinált ilyet, ám annak mindig jó oka volt. – Tegnap óta maga két királyság trónjának is várományosa, két népért is felelős, nem hozhat ilyen könnyelmű döntést – tudtam, igaza van, ettől azonban nem lett könnyebb a helyzetem. Pár percnyi csend borult a helyiségre, mielőtt megszólaltam:

‒       Mi lesz, ha nem éli túl? – halkan kérdeztem.

‒       Ne is gondoljon ilyesmire! – a királyné elfehéredett.

‒       A porosz király szerint a hercegnő gyakran beteg – szólalt meg apám. El kellene mondanom?

‒       Ezt Luise hercegnő nekem is említette – Amikor először jártunk a tó parton, és nem akart bejönni a vízbe. Azt hittem, csak nem tetszem neki, és ezért mondja.

‒       Nem lesz semmi baj, hamarosan meg fog gyógyulni – bizakodott anyám.

‒       Mit mond az orvos, az én hibám, azért van, amit én csináltam vele? – Azt mondtátok, ezt kell tennem.

‒       Mi is volt az pontosan? – a királyné összeráncolta a homlokát.

‒       Amiről maguk mindketten beszéltek nekem, elháltuk a házasságot, de a hercegnő nagyon sírt. Én nem akartam bántani – mondtam kétségbeesetten. A szüleim összenéztek.

‒       Amiatt biztosan nem betegedhetett meg – az anyám megfogta a kezem.

‒       És ha mégis, mert átadtam valamit, hisz olyan gyenge a feleségem egészsége – magyaráztam.

‒       Fiam, biztos nem a magam hibája – szólalt meg a király, közelebb hajolt hozzám – És ezt ne is hangoztassa mások előtt – halkabban mondta. A szüleim nem sokkal ezután magamra hagytak. Anyám a távozása előtt tett még egy utolsó próbálkozást, hogy semmiképp se hibáztassam magam.

Legközelebb az ebédnél találkoztunk. Eddig sem teltek valami vidáman az étkezések itt, de most aztán kézzel fogható volt a feszültség. A porosz király még komorabbnak tűnt, mint eddig. Talán az ő fejében is megfordult, mi lesz, ha a lánya nem éli túl.
Ebéd után a testvéreimmel játszottam a kertben, anyánk felügyelete mellett. A húgaim azt kérdezgették, hol van a szép hercegnő. Azt válaszoltam most nincs jól, de nem részleteztem, nem akartam megijeszteni őket. Jó volt velük játszani, egy kicsit elterelődtek a gondolataim a feleségemről. Később a lányokkal elsétáltunk megnézni a lovakat, mert még nem látták őket. A húgaim is tudtak már lovagolni, ezt a nemesi származású lányoktól is elvárták. A lovász fiúk készséggel meséltek a testvéreimnek és nekem az állományról. Volt köztük egy, akit korábban már többször láttam, ő távolról figyelt minket, vagy inkább csak engem, és nem tűnt túl boldognak. Mondhatni mérgesen nézett rám.

Like animals

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindenki jól van és jól indult az új évetek. Jelentkezésem oka, hogy a hónapban szülinaposunk volt, így hoztam egy fordítást vele. Jó szórakozást a történethez! :)
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Maliknak! :)

Puszi: Emily

Niall gyomrának korgása visszhangzott a stúdió falairól, zavart keltve a mikrofon frekvenciájában, ahogy Harry és Liam épp egy duettet próbáltak rögzíteni a fülkében.  – „Hé!” – vonyított Harry, lehúzva a füléről a fejhallgatót – „Mi a pokol haver?”

Liam összerezzent, keményen ráharapva a nyelvére – „Mi volt ez?”

Louis megragadta Niall kezét és vadul integetni kezdett vele – „Az ír srácot hibáztasd!”

„Éhes vagyok” – Ni kiszabadította magát, és az ajkait a lehető legjobban lebiggyesztette – „Valaki hozzon nekem valamit enni, oké?”

Harry védekezően maga elő tartotta a kezét, Liam pedig eljátszotta, hogy össze van kötve a keze. A két legidősebb összenézett majd felsóhajtottak, egyetértve abban, hogy ők vállalkoznak a feladatra. – „Oké, oké, de azt kapod, amit kapsz” – jegyezte meg csípősen a kék szemű srác, szúrós szemmel nézve Niallre. Zayn kimászott a kanapén lévő párnákból álló fészkéből és követte a másik fiút a folyosón lévő automata felé. – „Köcsögök” – motyogta kuncogva Louis.

Zayn összeütötte a vállukat, mire Lou is ugyanezt csinálta, egy háború, ami folytatódott, ahogy a hosszú folyosón sétáltak, ide-oda lökdösték egymást és vigyorogtak, mint az idióták. Egy különösen durva lökés után, Louis elveszítette az egyensúlyát, a fal felé botorkált, hogy megtámaszkodjon, a haja függönyként árnyékolta be a baba kék szemeit. – „Héj” – kiáltotta még mindig nevetve. Zayn csak vigyorogva vállat vont és türelmesen várta, hogy a másik fiú újra rendesen álljon, mielőtt az arcán megjelent egy ördögi mosoly, majd rávetette magát a hátára, a karjait pedig a nyaka köré fonta.

Louis fuldokló hangot adott ki és körbe tekergőzött, de Zayn szorosan fogta és az orrát a nyakához dugta. – „Gyí!” – kiabálta a barna szemű srác vadul és gyerekesen a folyosó felé mutatva, Lou combjait rugdosva.

Az idősebb fiú mélyet sóhajtott, de belement a játékba, feljebb húzta a hátán bandatársa nyúlánk testét, és előre vágtatott. Elérték az automatát, ahol Louis megpróbálta lerázni magáról utasát, de Zayn szorosabban csüngött rajta, a karjait keresztezve összezárta Louis mellkasán, és megcsípve a mellbimbóit a fülébe kuncogott. Lou boldogan sikított, a fekete hajú srác elkezdett lecsúszni a testén. Zayn visszakapaszkodott, mint egy pókmajom és hozzásimult a vállaihoz, bandatársa nem tudott mást tenni, hagyta. Louis a gép üvegére pillantott és a tükörképben látta az összekapcsolódott testüket. Egy hülye vigyor kúszott az arcára, nézte Zaynt, akit a fejét az ő vállán pihentette és egy hasonló vigyort villantott. Így álltak ott egy pillanatig, vigyorogva, mint az idióták, mielőtt a fiatalabbik a logó lábát a másik dereka köré fonta és erősen megszorította. Louis felnyögött és hátra nyúlt, hogy megragadja Zayn fenekét. – „Héj!” – a fekete hajú a fülébe morgott, mélyen és izgatón, Lout kirázta a hideg, hirtelen eszébe jutott, miért is vannak ott, ahol.

„Szóval, kaja” – a kék szemű fiú megköszörülte a torkát, megfogta barátja tornacipős lábát és a csípőcsontjához nyomta, beszívva a levegőt. – „Mit vigyünk a szöszinek?” – Újra a tükörképükre nézett, és figyelte, ahogy Zayn arckifejezése viccesből komolyra vált elgondolkozva a helyzeten. Elkezdte mutogatni a gép különböző sorait és számait várva, hogy Louis jóváhagyja vagy megvétózza az ötleteit.

„A7, sajtos pufi”

„Túl narancssárga”

„C2, M&Ms”

„Túl koszos”

„G5, Skittles cukorka”

„Túl ragadós! És a szőlősnek segg íze van.” – Louis vihogott, az ujjaival Zayn bokáján dobolt. – „Ha egy szemtelen ír fiú lennél, mit szeretnél enni?”

Mindketten egy lélegzetvételnyi szünetet tartottak és egyszerre kiabálták: – „Burgonyaszirom” – a nevetésük összecsengett egy bájos hangzavarrá. Lou kihalászott némi aprót a zsebéből simogatva Zayn combját, majd előre hajolt, behelyezni az érméket. A chips leesett, és az idősebb srácnak óvatosan kellett leguggolnia, küzdött, hogy megtartsa az egyensúlyát, a feneke hátul kidomborodott, bandatársa pedig izgett-mozgott rajta. Megfogta a zacskót és elkezdett felegyenesedni, éppen mikor Zayn elengedte és legurult az oldalán. Úgy érkezett le, mint egy ninja, amitől Louis imbolyogni kezdett és a földre zuhant. Felkiáltott, átkozta és dicsérte a párnát, ami a feneke volt. A barna szemű fiú nevetésbe tört ki, a hasát fogta, ahogy nézte a padlóra kiterült haverját, a zacskó elrepült a folyosó feléig. Lou feltérdelt és Zayn felé kezdett mászni. A fiatalabb srác szája o formát öltött, hátrafelé kezdett futni, végig botladozott és nevetett, miközben Louis úgy közeledett felé, mint egy oroszlán, ahogy vadászik, a szemei bosszúvágytól csillogtak.

Lounak sikerült elkapnia bandatársát, a zacskóról már mindketten elfeledkeztek, hirtelen a mellkasára borult, ezzel a földre szorítva. Zayn morgott, egy tigris Louis oroszlánja ellen, a lábait a kék szemű fiú köré fonta, csüngött rajta és hevesen nevetett az arcába. – „Mit fogsz most csinálni, ha?” – provokálta őt csillogó szemekkel. Louis egyszerűen csak megnyalta az arcát, aztán elhúzódott, figyelve a reakcióját. Belemerültek a pillanatba, Zayn az ajkába harapott, a másik fiú nyelve pedig félig még mindig ki volt nyújtva, amikor Niall megjelent a stúdió ajtajában. – „Ö, hol van a kajám?” – a homlokát ráncolta, mielőtt észrevette az alatta lévő jelenetet. – „Ó, már nem is vagyok éhes” – felnyögött, próbálva elnyomni a mindig jelen lévő vigyorát. Louis Zayn mellkasára omlott, a fülét harapdálta, oldalra gurult, magával rántva a kuncogó bandatársát, és belemerültek még több csipkedésbe, nyalakodásba, összebújásba és nyüszítésbe. Niall megrázta a fejét, és a körmét rágva maga mögött hagyta ezt a vadállat párt.