Prisoner Princess - XIII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, mindannyian nagyon jól vagytok, és jól telt az év első hónapja. Jelentkezésem oka, hogy hónap vége van, ami új részt jelent a futó történetbe. Jó szórakozást a történet folytatásához! :)

Puszi: Emily

~ Louis ~

A hercegnő nem válaszolt a kérdéseimre, csak könyörögve kérte, hogy tegyem, amit tennem kell. Úgy tűnt, fél valamitől. Észrevettem pár dolgot velük kapcsolatban, amik furcsák voltak. Luise is olykor furcsán viselkedett. Az, hogy nem válaszolt, csak könyörgött, szintén különös volt. Megtettem, amit kellett, de azt nem gondoltam, ennyire sírni fog majd. Apám és anyám is beszélt velem erről, ennyi könnyet viszont egyikük sem említett. Amint elhúzódtam tőle, az oldalára fordult nekem háttal. Hallgattam, ahogy szipog és mocorog.

‒       Sajnálom – közelebb húzódtam hozzá – Ne sírjon! – megpróbáltam átölelni. Összerezzent, amint hozzá értem, de nem húzódott el. Vajon hogyan tudnék segíteni neki?

Kimásztam az ágyból és a másik oldalra siettem, leguggoltam hozzá. Sírt és próbált elfordulni tőlem. Megfogtam a kezét.

‒       Kérem, mit csináljak, hívjam az orvosát?

‒       Igen – motyogta sírva. Kisiettem a szobából, az ajtó előtt az a szolgáló állt, akit Luise Karl ként emlegetett.

‒       Maga mit csinál itt? – förmedtem rá – Hallgatózik? – a szolgáló lesütötte a szemét.

‒       Én csak… én csak…

‒       Ez most nem számít! – tértem magamhoz megrázva a fejem – A hercegnő kéreti az orvosát.

‒       Azonnal idehívom! – elrohant én pedig visszamentem hozzá. Amint megérkezett az orvos, ki akart küldeni.

‒       A hercegnő a feleségem, nem hagyom egyedül – tiltakoztam.

‒       Kérem, tegye, amit a doktor mond – Luise hangja fájdalmas volt, még sose hallottam ilyennek.

‒       Rendben – bólintottam és kisétáltam a folyosóra. Az a szolgáló még mindig ott volt és undorodva nézett rám.

Nem sokáig álltam ott kint, amikor a magas, szemüveges férfi a táskájával kijött. Meg akartam kérdezni, hogy van Luise, de megelőzött:

‒       Maga vadállat – förmedt rám.

Olyan undorodva nézett rám, mint még soha senki életemben. Nem is mondott semmi mást, csak ránézett a szolgálóra és elment. Pár másodpercig csak álltam ott, nem tudtam, mit csináljak. Karl folyamatosan bámult. Lassan visszamentem a feleségemhez. Ugyanúgy feküdt, mint előtte. Nem tudtam, mit kellene csinálnom. Visszabújtam mellé az ágyba és óvatosan megérintettem a vállát, még mindig szipogott.

‒       Tehetnék valamit magáért? – kérdeztem, mire megrázta a fejét – Úgy sajnálom, én nem akartam bántani – mondtam, megsimogatva a vállát – Most az orvosa azt gondolja, én okoztam a sebeket a testén? – hangosan gondolkodtam.

‒       Nem – válaszolta – Mindenki tudja, mit történik, nem fogják magát gyanúsítani semmivel – folytatta.

‒       Nekem is elmondaná?

‒       Ugyanúgy nem hinne nekem, mint legutóbb – hangja fájdalmasnak tűnt. Amiket a tisztáson mondott, mind igaz volna?

‒       Kérem!

‒       Nem, nem lehet. Ne is mondja el a családjának, ha nem akarja, hogy bajba kerüljek – hangja még mindig fájdalmasnak hatott. Felém fordult. – Ígérje meg, hogy nem mondja el nekik! – szemei könnyesek voltak.

‒       Megígérem – mondtam.

‒       Ha most hazudott, hamarosan újabb sebek lesznek rajtam – egyenesen a szemembe nézve mondta, mielőtt újra hátat fordított.

Azon az éjszakán nem beszéltünk többet. Nem tudtam aludni, a szavai és a testén lévő sebek jártak a fejemben. Ő nagyjából egy óra múlva elaludt, legalábbis az egyenletessé váló lélegzete erről árulkodott. Hamarosan én is elaludtam.
Világos volt már, mikor felébredtem. Luise mellettem vacogott, amit nem értettem. Felé fordultam és megérintettem a homlokát. Tűz forró volt, égette a tenyeremet. Felültem és fölé hajoltam. Nem volt ébren, csak reszketett. Kiszaladtam a szobából, addig futottam a folyosón, míg egy szolgálóba botlottam. Míg a nő elrohant, addig én visszasiettem a felségemhez. Ugyanolyan állapotban találtam. Az orvos gyorsan jött és újra kiküldött. Az ajtó előtt várakoztam, próbáltam hallgatózni sikertelenül.
Fel sem ocsúdtam még a történtekből, mikor a kastély másik szárnyában találtam magam egy szobában egyedül. Nem láthattam őt, az orvos azonnal elkülöníttette. Hamarosan a szüleim meglátogattak.

‒       Miért nem lehetek vele? Ő a feleségem – mondtam mérgesen.

‒       Mert lehet, hogy elkapná tőle, ezt pedig nem engedhetjük – anyám szelíden válaszolt.

‒       Akkor is a feleségem, látni akarom – keltem ki magamból.

‒       Ezt fejezze be! – apám rám kiabált, mély hangja visszhangot vert a szobában. Összehúztam magam. Nem sokszor csinált ilyet, ám annak mindig jó oka volt. – Tegnap óta maga két királyság trónjának is várományosa, két népért is felelős, nem hozhat ilyen könnyelmű döntést – tudtam, igaza van, ettől azonban nem lett könnyebb a helyzetem. Pár percnyi csend borult a helyiségre, mielőtt megszólaltam:

‒       Mi lesz, ha nem éli túl? – halkan kérdeztem.

‒       Ne is gondoljon ilyesmire! – a királyné elfehéredett.

‒       A porosz király szerint a hercegnő gyakran beteg – szólalt meg apám. El kellene mondanom?

‒       Ezt Luise hercegnő nekem is említette – Amikor először jártunk a tó parton, és nem akart bejönni a vízbe. Azt hittem, csak nem tetszem neki, és ezért mondja.

‒       Nem lesz semmi baj, hamarosan meg fog gyógyulni – bizakodott anyám.

‒       Mit mond az orvos, az én hibám, azért van, amit én csináltam vele? – Azt mondtátok, ezt kell tennem.

‒       Mi is volt az pontosan? – a királyné összeráncolta a homlokát.

‒       Amiről maguk mindketten beszéltek nekem, elháltuk a házasságot, de a hercegnő nagyon sírt. Én nem akartam bántani – mondtam kétségbeesetten. A szüleim összenéztek.

‒       Amiatt biztosan nem betegedhetett meg – az anyám megfogta a kezem.

‒       És ha mégis, mert átadtam valamit, hisz olyan gyenge a feleségem egészsége – magyaráztam.

‒       Fiam, biztos nem a magam hibája – szólalt meg a király, közelebb hajolt hozzám – És ezt ne is hangoztassa mások előtt – halkabban mondta. A szüleim nem sokkal ezután magamra hagytak. Anyám a távozása előtt tett még egy utolsó próbálkozást, hogy semmiképp se hibáztassam magam.

Legközelebb az ebédnél találkoztunk. Eddig sem teltek valami vidáman az étkezések itt, de most aztán kézzel fogható volt a feszültség. A porosz király még komorabbnak tűnt, mint eddig. Talán az ő fejében is megfordult, mi lesz, ha a lánya nem éli túl.
Ebéd után a testvéreimmel játszottam a kertben, anyánk felügyelete mellett. A húgaim azt kérdezgették, hol van a szép hercegnő. Azt válaszoltam most nincs jól, de nem részleteztem, nem akartam megijeszteni őket. Jó volt velük játszani, egy kicsit elterelődtek a gondolataim a feleségemről. Később a lányokkal elsétáltunk megnézni a lovakat, mert még nem látták őket. A húgaim is tudtak már lovagolni, ezt a nemesi származású lányoktól is elvárták. A lovász fiúk készséggel meséltek a testvéreimnek és nekem az állományról. Volt köztük egy, akit korábban már többször láttam, ő távolról figyelt minket, vagy inkább csak engem, és nem tűnt túl boldognak. Mondhatni mérgesen nézett rám.