Sziasztok!
Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian nagyon jól vagytok és izgalommal készültök a nyárra, ami holnap - legalábbis a naptári - ránk köszönt. Eltelt egy újabb hónap, ami új részt jelent. Jövő hónap végén is igyekszem részt hozni, de előfordulhat, hogy lesz egy kis csúszás. Jó szórakozást a történet folytatásához. :)
~ Luise ~
Már kettő órája sírtam az ágya mellett. Lassan három óra is eltelt már a baleset óta, és még mindig nem tért magához. Azonnal jött a segítség. Mivel nem ébredt fel, a palotába hozták és véget vetettek a tornának. Constanze királynéval együtt kísértük a herceget. Nem mertem sírni, amíg mindenki minket nézett. A szobánkban az orvos megvizsgálta, majd a királlyal és királynéval kimentek a folyosóra. Leültem mellé és a kezét fogva sírtam, miközben kérleltem, meg ne halljon itt nekem. Louis anyja visszasétált a helyiségbe.
‒ Kedvesem, jobb lenne, ha lepihenne a szomszéd szobában – törődön végig simított a vállamon.
‒ Nem hagyom itt – ráztam a fejem.
‒ Kérem, az orvos szerint pár óra múlva fel fog ébredni – a kezemért nyúlt.
‒ Nem hagyom itt – ráemeltem könnyes tekintetem. Furcsa módon a királyné nem sírt, még csak félelmet sem láttam az arcán.
‒ Rendben – megadóan bólintott. Végig simította a fia homlokát, mielőtt távozott.
Ahogy az ágya mellett sírtam, kettő dolog járt folyamatosan a fejemben: Rettegtem, hogy meghallhat és arra gondoltam, vajon ő is így érzett-e, amikor beteg voltam. Illetve az édesanyján gondolkodtam. Miért nem fél? Vagy csak nem mutatja ki? Talán nem akarja, hogy a kis hercegnők megijedjenek? Biztos ők is hallották, mi történt.
Nagyjából fél óránként Constanze királyné és az orvos bejöttek ellenőrizni a herceg állapotát. Louis anyja nem kérlelt többet, hogy hagyjam el a szobát, de minden alkalommal aggódva pillantott rám. El tudtam képzelni, milyen borzalmasan néztem ki, csak abból, ahogy rám nézett.
Öt órával a beleset után, a herceg az ébredés jeleit kezdte mutatni: ráncolta a homlokát és egyik kezével a fejét is megfogta.
‒ Louis – szólítgattam, a másik kezét fogva. Pár órával ezelőtt abbahagytam a sírást, ami most újra kezdett rám törni. Lassan kinyitotta a szemét és megpróbált felülni.
‒ Ne, ezt most nem szabad! – visszatoltam az ágyra – Maradjon így! Hívom az orvosát – felugrottam és kirohantam a szobából. A folyosón egy szolgálóba botlottam, akit elküldtem az orvosért és az uralkodó párért, ezután visszasiettem a férjemhez. Örömmel láttam, hogy az ágyban feküdt, ahogy hagytam.
‒ Nem vagyok túl jól – szólalt meg, ahogy leültem mellé.
‒ Mindjárt jön a doktor és a szülei is – megfogtam a kezét.
‒ Kimegy, míg a vizsgálat tart?
‒ Ha ezt szeretné – pillantottam rá.
‒ Szeretném – felelte.
‒ Óhaja számomra parancs – megszorítottam a kezét.
Mondani szeretett volna valamit, de az ajtó kinyílt, felfedve benne, akiket vártunk. Elálltam az útból és kisétáltam a folyosóra. Nem tartott sokáig a vizsgálat, az orvos hamar elhagyta a helyiséget. Továbbra is odakint vártam, nem mehettem be, amíg nem hívnak. Hamarosan megjelent a királyné.
‒ Luise hercegnő, a férje látni kívánja – szólalt meg.
‒ Igenis – a herceg édesanyja mögött sétáltam, így nem láttam rá az ágyra. A király az ágy végében állt, hányás szagot éreztem. Constanze királyné elállt előlem, Louis az ágyon feküdt, és közel sem nézett ki olyan rosszul, mint, amire számítottam.
‒ Jöjjön közelebb! – kérte a herceg felém nyújtva a kezét.
‒ Itt vagyok – megfogtam a kinyújtott kezét.
‒ Jöjjön Constanze, hagyjuk magukra a fiatalokat – szólt a király, majd elhagyták a helyiséget.
‒ Hogy érzi magát? – másik kezem – ami nem az ő kezét fogta – a homlokára tettem.
‒ Voltam már jobban – felelte – Ne féljen, az orvos szerint megmaradok – nevetett egy kicsit.
‒ Jaj, ne! Ezzel ne viccelődjön! – kértem.
‒ Ne legyen olyan komoly! Hisz tudja hogyan értem – apró mosoly játszott az arcán.
‒ Ettől még megijesztett – néztem rá.
‒ Nem gondoltam, hogy ennyire ijedős – jegyezte meg, miközben felült.
‒ Kérem, feküdjön vissza!
‒ Az orvos szerint nem szükséges, de van egy jó hírem felségednek – sejtelmesen fogalmazott.
‒ És mi lenne az? – kíváncsian pillantottam rá.
‒ Az orvos nem engedélyezi még legalább egy hétig a hosszú utat vissza az országába. Az apám még ma levelet küld erről a porosz királynak – elmosolyodtam.
‒ Felettébb örülök, annak viszont nem, ahogyan ezt elérte – magyaráztam.
‒ Tudom – magához húzott – De bármit megtennék a boldogságáért – jelentette ki.
‒ Bármit? – kérdeztem, mire eltolt magától, így a szemembe tudott nézni.
‒ Jól hallotta – biztosított – Bármit – kék szemei gyönyörűen csillogtak. Úgy tűnt, komolyan gondolja. Felé hajolva megcsókoltam. Örömmel viszonozta, ám csak hamar elhúzódott.
‒ Ezt vehetem irántam való hűsége ígéretének? – reménykedve kérdeztem.
‒ Igen – a homlokát az enyémnek döntötte.
‒ Reméli a szívem, hogy erre a későbbiekben is emlékezni fog – félve mondtam.
‒ Én azt remélem, felséged is emlékezni fog arra, amit korábban mondott az óhajomról – emlékeztetett.
‒ Így fogok tenni – biztosítottam.
‒ Ahogy én is – hosszasan néztünk egymás szemébe, amit az ajtón való kopogtatás zavart meg.
Szolgálók jöttek, akik enni hoztak nekünk. Örültem, hogy a lakosztályunk magányában fogyaszthattuk el az ételt. Talán ez még a vacsorára is igaz lesz, aztán vissza kell térnünk a népes étkezésekhez.
Miután elköltöttük az étkezést, a szolgálók elpakoltak mindent. Igen finom volt az étel, túl sokat ettem, nem lettem volna képes a sétára, ami általában az étkezéseket követte. Most természetesen nem sétáltunk a herceg állapota miatt. Csak feküdtünk egymás mellett az ágyban, szótlanul pihentünk mind a ketten. A csendet végül én törtem meg:
‒ Mit gondol, holnap már sétálhat majd egy kicsit? – kérdeztem.
‒ Akár ma is – felelte magabiztosan.
‒ Nem, az még biztosan korai lenne – tiltakoztam.
‒ Mi történt a tornával? – témát váltott.
‒ Őfelsége a király nem említette? – éreztem, ahogy a fejét rázza – A balesete után, mivel nem tért magához, őfelsége a király véget vetett a tornának. Ezután ide hozták, hogy az orvos itt megvizsgálhassa.
‒ Sajnálom, hogy megijesztettem – mondta.
‒ Azt hiszem, most visszakaptam. Tudom mennyire aggódott értem, míg beteg voltam – a fejem a vállára hajtottam. Éreztem az ajkait a halántékomnál.
‒ Elképzelése sincs mennyire – suttogta.
Erre már nem mondtam semmit, csak tovább feküdtünk egymás mellett. Azon járt az eszem, amit korábban mondott. Louis hamarosan elaludt, ezt egyenletes légzésével adta tudtomra. Én nem tudtam aludni a kavargó gondolataim miatt. Túl régóta jár ez a fejemben, amire gondolni se szabadna. Fel kell keresnem a papot, ha visszatérünk Poroszországba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése