Prisoner Princess - XXII.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian jól vagytok és jól teltek az ünnepek. Hónap vége - és év vége is van - ami azt jelenti, itt az új rész, az utolsó előtti. Jó szórakozást a részhez! :)
Boldog új évet kívánok!

Puszi: Emily

~ Luise ~

A vadászat másnapjának délutánján a király már beteg volt. Mindenki azt gondolta, a vadászat ártott meg neki, csak mi tudtuk az orvossal, mi az igazság. A király nagyon ritkán volt beteg, ilyenkor az egész kastély még szomorúbbá vált. Senki nem mondhatta ki, de sokan gondoltak rá: Mi lesz, ha a betegség végzetes lesz? Akármilyen is volt az uralkodó, a halálától mindenki tartott. Vagyis nem is a halálától, inkább az azt követő hatalmi űrtől. Amint meghal, az új királynak meg kell ragadnia a hatalmat, biztosítva ezzel a folytonosságot. Tartottam ettől. A férjem egy idegen ebben az országban, ha a nép hűséges valakihez, az nem ő. Talán hozzám azok lennének, de ahhoz ismerniük kellene. Apám nem csak a nemesek, mindenki más előtt is rejtegetett. Egy apró puszit éreztem az arcomon, ami kirángatott a gondolataimból. Az ágyon ültem, a férjem átkarolt.

‒       Hol jár, szerelmem? – suttogta a fülembe.

‒       Ó, messze innen – feleltem, közelebb bújva hozzá.

‒       Lenne kedve elutazni valahova? – kérdezte.

‒       Most biztosan nem – megráztam a fejem.

‒       Ne aggódjon! Meggyógyul. Nincs olyan szerencséje, hogy nem fog – az utolsó mondatot nagyon halkan mondta.

‒       Valószínűleg így van – helyeseltem.

‒       Elmehetnénk piknikezni – ajánlotta.

‒       Most ez sem lenne jó ötlet – mondtam.

‒       Akkor menjünk a templomba imádkozni? – kérdezte.

‒       Azt megtehetjük – felé fordítottam a fejem.

‒       Minden rendbe jön – puszit nyomott a homlokomra.

‒       Bízom benne – lehunyva a szemem hátra dőltem a karjába.

Még háló ruhában voltunk mind a ketten, és nem is nagyon akartunk még felöltözni. Hamarosan az öltöztetőink megzavarták az idillt. Kénytelenek voltunk átöltözni, utána pedig elsétáltunk a kápolnába. Meglepetésemre mások is voltak ott. Több szolgáló, akik az uralkodó felgyógyulásáért imádkoztak. Mi is beültünk az egyik padba, és térdre ereszkedve imádkozni kezdtünk. Én nem az apámért imádkoztam, hanem egy jobb jövőért, gyerekekért, egy boldog családért. Az ima után sétáltunk egyet a kertben. Meglátogattuk anya sírját. A virágok már elnyíltak, ezért csak egy szívet tudtam rajzolni a homokba. Louis nem akart visszamenni a kastélyba, ezért sétálni indultunk. Körbe-körbe jártunk az épületek körül, és beszélgettünk. A herceg elmesélte, milyen volt a vadászat. Meglepő részletességgel adta át az egész napos programjukat. Nagyon lelkesen mesélt, mint mikor a családjáról beszélt, élvezettel hallgattam. Tudtam, mennyire unatkozik itt, a saját országában szinte bármit csinálhatott. A király eléggé korlátozta, mit tehetünk, és tudtam, ez zavarja, de jól nevelt volt, ezért nem mondta ki. Elkezdett esni az eső, ami megzavarta a sétát. Szaladtunk a kastélyig, de így is megáztunk. A szobánkban át kellett öltöznünk.

‒       Lenne kedve zene órát venni? – az ablakból néztem, ahogy esik az égi áldás.

‒       Hogyan? – kérdezett vissza a herceg.

‒       Lenne-e kedve zene órát venni? – fordultam felé.

‒       Zenét? – felhúzta a szemöldökét.

‒       Igen – bólintottam – Tanulhatunk zenét, azt szabad csinálnunk.

‒       Én nem vagyok valami muzikális – szólalt meg Louis.

‒       Ezt nehezen hiszem el – mosolyogtam rá.

‒       Ha szeretne zenélni, menjen csak, addig én levelet írok a szüleimnek – ajánlotta.

‒       Rendben – bólintottam – Megkeresem Karlt – az ajtóhoz sétáltam. Még egy pillantást vetettem a hercegre, mielőtt elindultam a folyosón. Hamar megtaláltam Karlt, aki gondterheltnek tűnt.

‒       Mi történt? – kérdeztem, miután üdvözölt.

‒       A király állapota nem javul – hangjából kicsengett az aggódás.

‒       Kérem, ne aggódjon! Meggyógyul, mindig meggyógyul – mondtam neki.

‒       Igen, de ez most más. A napi teendőket sem tudta ellátni – a szolgáló arcára kiült a félelem.

‒       Kell segítenem? Vagy a hercegnek kellene? – kérdeztem.

‒       Nem – megrázta a fejét – A tanácsosai mindent megoldottak.

‒       Talán, amíg beteg, a férjem is részt vehetne az ország ügyeinek intézésében. Maga rá tudná erre beszélni az uralkodót – jelentettem ki.

‒       Őfelsége jól tudja, a királyt nem lehet rávenni semmire.

‒       Igen, de az Ön javaslatait hajlamos megfogadni – erősködtem.

‒       Meglátom, mit tehetek felség – meghajolt előttem.

‒       Még valamire meg szeretném kérni Karl – szólaltam meg, mire a szolgáló felsóhajtott.

‒       Mi lenne az?

‒       Kerestesse meg legyen kedves Philipet a zene tanáromat, szeretnék órát venni – meglepetten nézett rám, mint aki nem várta, hogy ez fog jönni.

‒       Ahogy óhajtja felség!

‒       Köszönöm – mosolyogtam rá.

A zene teremben vártam a tanárt már egy ideje, mikor végre megjelent.

‒       Hercegnő – meghajolt előttem – Sajnálom, hogy megvárattam, jöttem, ahogy tudtam.

‒       Nincs semmi baj – mosolyogtam rá felé nyújtva a kezem, hogy megcsókolhassa.

‒       Nem gondoltam, hogy pont most énekelni szeretne – szabadkozott.

‒       Régen volt már, hiányoztak az órái – mondtam el az igazat – A herceget is el akartam hozni, de ő azt mondta, inkább levelet ír a családjának – Philip elnevette magát.

‒       A herceg talán nem kedveli a zenét – jelentette ki.

‒       Egyszer rá szeretném venni, hogy énekeljen velem.

‒       Talán tőrbe kellene csalni valahogy – ajánlotta.

‒       Majd kitalálok valamit – vontam vállat.

‒       Ott szeretné folytatni felség, ahol abbahagytuk? – kérdezte Philip.

‒       Igen – bólintottam – Kellene valami vidámság a palotába.

Sokáig énekeltem a tanárommal, aki élvezettel kísért engem a különböző hangszereken. Több mint egy óra telt el így, mielőtt megköszöntem neki az órát, és elhagytam a termet. Visszaindultam a szobánkba, ahol a férjemet találtam az asztalnál ülve. Még mindig a levelet írta.

‒       Jól szórakozott? – felpillantott az írásból.

‒       Igen – mosolyogtam.

‒       Zene óra után mindig jó a kedve – jegyezte meg.

‒       A zene felszabadító, egyszer talán kipróbálhatná – ajánlottam.

‒       Csak abban az esetben, ha velem tart – jelentette ki.

‒       Ez természetes, de figyelmeztetnem kell, nincs jó hangom – fintorodtam el.

‒       Ezt nehezen hiszem – a kezével megütögette a combját, jelezve, üljek oda. Boldogan tettem meg a néma kérést.

‒       Miért van az, hogy felséged soha nem hisz nekem? – kérdeztem, de a felelet elmaradt. Helyette a herceg megcsókolt.

 

 

 

Hangosan kimondva

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Jelentkezésem oka, hogy szülinaposunk volt, ezért hoztam egy fordítást vele. És hát ugye, itt a karácsony! Tudom, hogy ez most sokunknak nem olyan, mint amilyennek elterveztük. Ezért szeretném Veletek megosztani az egyik kedvenc karácsonyi idézetemet, mely így hangzik: "A karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz és az eszeddel nem hiszel." Müller Péter
Utólag is nagyon boldog születésnapot kívánok az igazi és egyetlen Louis William Tomlinson-nak!
Utólag is boldog 9. szülinapot a blognak!
Kellemes ünnepeket kívánok!

Puszi: Emily

Karácsony
Vásárlás az utolsó pillanatban
It's begining to look a lot like Christmas

Egy halk kopogás az ajtón, kirángatta Louist a szendergésből. Már nagyon közel volt ahhoz, hogy teljesen elaludjon, de természetesen, csoda lett volna, ha pont ma nem jön senki, hogy megzavarja az éjjelét. Általában Harry az, aki beront az ajtaján, amikor talál valami érdekeset twitteren, vagy valamilyen okból kifolyólag hajnali háromkor akar elkezdeni filmet nézni. Liam is sokszor ront rá, de ő az szokott lenni, aki először kopog, majd bocsánatot kér, amikor rájön, hogy Louis éppen aludni próbált. De ez sem akadályozza meg abban, hogy mindig bejöjjön, szóval, ha jobban belegondolt, nem igazán értette, minek kért bocsánatot.

Mérges akart lenni rájuk, amiért ezt csinálták, de ha jobban belegondolt, ő valószínűleg pont olyan rossz, mint a másik kettő együttvéve, szóval nem igazán van joga mérgesnek lenni.

Morgott egyet, ahogy majdnem kiesett az ágyból és az ajtóhoz vánszorgott. Már azelőtt szidta az ajtó túl oldalán lévő embert, hogy rendesen kinyitotta volna. Amint meglátta Niall sápadt bőrét és vörös karikás szemeit, egy szó sem jött ki a torkánt. Nem számított rá, mert ő az egyetlen, aki figyelmeztetésként üzenetet küld, mielőtt éjszakai látogatásra indul, de ha valamire biztosan nem számított, az egy síró Niall volt.

„Jól vagy?” – kérdezte aggódva, ahogy azonnal behúzta a szobába és egy ölelésbe zárta.

Niall volt… nos, hogy úgy mondjam, Niall volt az ő gyenge pontja, ha lehet így kifejezni. Ő soha nem tudna haragudni Niallre, mert valamiért minden, amit ő csinált, attól Louis szíve egy kicsit gyorsabban vert. Emlékezett arra, amikor kilenc éves volt és megkérdezte az anyukáját a szerelemről. Azt mondta neki, hogy a szerelem olyasvalami, amit sokféleképpen lehet érezni. Lehet, hogy a barátod, a testvéred, a szüleid iránt érzed, de néha az is lehet, hogy valaki olyan iránt érzed, akiről nem is gondoltad, hogy szeretni fogod. A szerelem boldoggá tesz, ezt mondta neki, és ahogy idősebb lett, rájött, mennyire igaza volt.

Semmi mást nem érzett csak szeretetet a bandatársai iránt, és azon emberek irányába is, akiket olyan közelinek tartott, mint a családtagjait, de a kezdetektől fogva tudta, hogy a szeretet, amit Niall iránt érez, az valamilyen módon más volt. Imádta a fiatalabb fiút, olyan módon, amit magának sem tudott leírni.

„Én csak… én csak nem tudok aludni. Aludhatok itt?” – kérdezte, hangja rekedt volt. Ettől Louis szíve darabokra tört.

„Persze, szerelmem” – motyogta Louis, anélkül, hogy egy másodpercig is gondolkodott volna rajta.

Beljebb húzta Niallt a szobába és egy pillanatra elengedte, amit azonnal meg is bánt, mert Niall annyira elveszettnek és szomorúnak tűnt, ahogy ott állt. Soha nem tűnt még ennyire aprónak, és ez Louis-nak egyáltalán nem tetszett.

Ahogy ismét közelebb lépett, kezei megtalálták Niall arcát és csendesen megkérdezte, mi a baj, tudva, hogy egy árva szót sem kell mondania, Niall érteni fogja, mit jelent.

Niall megrázta a fejét, nem mintha nemet mondana, hanem inkább azt, később. Louis-nak bele kellett harapnia az ajkába, hogy ne kényszerítse arra, hogy beszéljen, és csak beleegyezően bólintott. Később, később is megteheti. Ha Niall most nem akar beszélni, nem fogja kényszeríteni rá. Türelmes lesz és megvárja, amíg készen áll rá. Ezt meg tudja tenni.

„Jól van” – suttogta – „Most aludni fogunk, holnap pedig beszélgetünk, rendben?”

„Oké” – mondta Niall, de közben nem nézett Louis szemeibe.

Louis úgy döntött elengedi a dolgot, és helyette óvatosan az ágyhoz vezette Niallt, egyszer sem engedte el, ahogy kényelmesen elhelyezkedve összebújtak. Niall nem volt egy kis kifli srác, Louis nem is emlékezett pontosan hányszor mondta ezt el, de abban a pillanatban úgy tűnt semmi mást nem akar, csak Louis karjait körülötte. És valójában hogyan is tudná ezt tőle megtagadni?

Nem volt benne teljesen biztos, de maximum tíz percig feküdtek csendben, mielőtt Niall morgott és motyogott valamit, ami úgy hangzott: – „Nem tudok így aludni. Ez egy hülye póz, ez van.” – Addig tolta Louis-t, amíg ő a hátára feküdt, majd teljesen megfordult, így a fejét Louis mellkasán tudta pihentetni, a karjait pedig köré fonta.

„Tolakodó” – kuncogott Louis, de nem igazán bánta. Csak egy halk fújtatást kapott válaszul Niall-től.

Anélkül, hogy átgondolta volna, elkezdte óvatosan simogatni Niall hátát, nem tartott sokáig, míg a légzése olyan lett, mint aki mélyen alszik. A céltalan simogatás valami mássá vált, lassan szavakat kezdett írni az alvó fiú hátára. Apró semmiségekkel kezdődött, de egy bizonyos ponton az ujjai elkezdték betűzni a szeretlek szót újra és újra.

Olyan jó érzés volt, ami vicces, mert mindig ugyanezt a szót mondták egymásnak. Louis biztosan tudta, hogy ma egyszer már mondta Liamnek, háromszor Harrynek és valószínűleg hatszor Niall-nek. De ez más érzés volt. Olyan, mintha valami egészen mást jelentene.

A keze megállt és egy pillanatra úgy érezte, nem kap levegőt, amikor Niall mozgott egy kicsit, így közelebb bújva Louis karjaiban. 

„Én is szeretlek, Lou” – suttogta álmos hangon.

Nem mondott semmi többet, és őszintén úgy tűnt, mintha mélyen aludna, de Louis szíve még mindig kétszer olyan gyorsan vert. Nem tudta eltalálni, hogy Niall csak aludt és álmában beszélt, vagy már egy ideje ébren volt, hogy érezze, Louis mit csinált és aztán egyszerűen csak válaszolt rá.

Nem mintha ez bármit is számított volna. Nem számított, mert Niall pontosan ugyanúgy mondta a szavakat, mint mindig, mikor Louis kifejezte a szeretetét. Ez nem jelentett többet ennél. Miért is jelentett volna? Niall számára ő pontosan az, aki mindig is volt: egy barát és egy testvér.

Attól a pillanattól kezdve az alvás leghalványabb gondolata is feledésbe merült, és csak annyit tudott tenni, hogy aggódott, amiatt ami történt. Észre sem vette, hogy a nap felkelt és a szoba fényessé és meleggé vált. Csak amikor Niall újra mocorogni kezdett, vette észre mennyi idő eltelhetett már. 

„Nem úgy nézel ki, mint, aki sokat aludt. Horkoltam?” – Niall álmos szemekkel kérdezte, ahogy Louis-ra nézett összeráncolt homlokkal.

„Nem, természetesen nem. Én… én csak miattad aggódtam.” – hazudott, vagyis nem, mert volt benne igazság, de azt nem lehetett mondani, hogy ez a teljes igazság. – „Mi történt tegnap este?”

Niall arca azonnal rózsaszínűvé vált, Louis csak egy pillantást tudott vetni rá, mielőtt a fiú arcát Louis felsőjébe rejtette. – „Semmi. Ne akard, hogy elmondjam. Olyan kínos.”

„Nedves lett az ágy?” – Louis ravasz kérdést tett fel, tudta, nem ezt történt, csak azt akarta, hogy a másik fiú nevessen. Működött, ahogy gondolta, Niall felhorkant és zavartan vigyorgott, mielőtt megrázta a fejét.

„Nem… csak rosszat álmodtam, oké? Hülyeség volt és nem fogok róla beszélni! Már jól vagyok, ezért nem számít!” – mondta, makacsnak tűnt, mint ő.

„Még akkor sem, ha szépen kérem?”

„Nem.”

„Olyan unalmas vagy, Neil” – gúnyolódott, de a mosoly az arcán másról árulkodott.

„Talán az vagyok. Szerintem beszélhetnénk valami másról.”

„És mi lenne az?”

„Úgy érzem, mintha ez is csak egy álom lett volna, szóval, ha nem történt meg, akkor meg kell ígérned, hogy elfelejted, oké?” – mondta Niall. Hirtelen olyan idegesnek tűnt, amitől Louis tenyere izzadni kezdett. Ha ez valahova máshova lyukad ki, mint amitől most nagyon tart, akkor annyira meglepett lesz, mint még soha életében.

Beleharapott az ajkába, miközben óvatosan bólintott. Gyanította, ez kellemetlen lesz.

Niall lassan felült, és egy másodperc után Louis is követte a példáját, így a háta az ágy fejtámláján támaszkodott, és könnyen szembe tudott nézni Niall-lel. Miután vett egy nagy levegőt, ezt mondta: – „Rajzoltál a hátamra tegnap este?”

„Lehet” – motyogta Louis válaszul. Amikor Niall felemelte az ujját a szájához és rágcsálni kezdte a körmét, Louis nem akart mást, csak rá szólni, mert ez egy rossz és egészségtelen szokás volt, de nem tette, mert ő is ezt akarta csinálni.

„Mit írtál?”

Egy pillanatig, nem tovább, mint egy másodperc, Louis fontolóra vette, hogy hazudjon. Tudta, hogy nem számít, mit mond most, mert Niall azt fogja gondolni, az az igazság, még akkor is, ha valahol mélyen tudni fogja, hogy nem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy Niall túl édes ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon rá és kimondasson vele valamit, amit aztán két másodperc múlva meg fog bánni. De nem akarta megbánni. El akarta mondani Niall-nek az igazságot, és azt akarta, hogy ő megértse a szavak pontos jelentését.

Leginkább ő maga szerette volna tudni, pontosan mire gondol, de az érzései azt súgták, hogy csak mondja ki a szavakat és előbb-utóbb a másik fiú úgyis rájön majd.

„Azt írtam szeretlek” – csendesen mondta. Végig szemkontaktust tartott Niall-lel, így látta, ahogy kikerekednek a szemei meglepettségében, mintha nem is gondolta volna, hogy Louis elmondja neki az igazat, majd egy apró mosoly ült ki az ajkaira.

„És nem úgy értetted…”

„Nem. Pontosan úgy értettem, amit mondtam. Szeretlek. Nem barátként, nem bandatársként és nem is testvérként. Vagyis hát ilyen módon is szeretlek, de leginkább csak szeretlek.”

„Nagyon tetszik, ahogy ez hangzik” – mondta Niall halvány pírral az arcán.

Louis óvatosan előrehajolt, az ujjaival megsimogatta Niall meleg arcát. Nem csókolta meg, nem volt benne biztos, hogy bármelyikük is készen állna erre, helyette csak összeérintette a homlokukat.