I just want to hold your hand

Sziasztok!

Először is, utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Liam James Payne-nek! Másodszor, sajnos mindjárt vége a szünetnek, ezért úgy gondoltam megleplek Titeket egy kis történettel. Ilyen típusút még nem írtam, de remélem, tetszeni fog Nektek :) Jó szórakozást a történethez! :)

Puszi: Emily

~ Cameron ~

Dühösen vágtam bele a ruháimat a nyitott fedelű bőröndömbe. Amikor fél évvel ezelőtt a cuccaim egy részét idehoztam, még nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Az akkori boldogságnak most nyoma sem volt. Épphogy elkezdtünk dolgozni, ő pedig lakótárs nélkül maradt, és úgy gondoltuk készen állunk arra, hogy a kapcsolatunkat új szintre emeljük. Most úgy tűnt, hatalmasat hibáztunk.

A fürdőszobába mentem és összeszedtem az ott tartott dolgaimat. Ezeket a másik bőröndbe dobtam, majd mindkettőt lezártam. Könnyes szemekkel végig néztem a lakás minden egyes szobáját, búcsúzkodtam, már nem akartam többet ide visszajönni. A bőröndjeimmel a kezemben, nehéz szívvel léptem ki a folyosóra. Bezártam az ajtót, a kulcsot pedig beledobtam a levelesládába.

A ház előtt az út mellett már várt rám a korábban hívott taxi. A sofőr nagyon kedves volt, segített bepakolni a kocsiba. Egész úton figyelt engem, de nem kérdezett semmit, amiért hálás voltam, mert a sírástól úgyse tudtam volna érthetően válaszolni. Legalább harminc percet mentünk, mire végre megérkeztünk az általam lediktált címhez. A sofőr segített kipakolni. Kifizettem, aztán elindultam az ajtóhoz. Nem szóltam ide, de remélem, hogy itthon vagy. Óvatosan benyomtam a csengőt, majd a fekete ajtót bámulva vártam, hogy történjen valami. Esküszöm, óráknak tűnt, mire végre meghallottam közeledő lépteinek zaját. Zayn ajtót nyitott, és a boldog mosoly eltűnt az arcáról.

‒        Cammie, mi a baj? – hangjából sütött az aggodalom.

‒        Kérlek, mondj igent! – néztem kétségbeesetten mély barna íriszeibe. Közelebb lépett hozzám és megfogta a kezem, miközben lassan bólintott, biztosítva ezzel, hogy igent fog mondani. – Ide költözhetek? – Kérlek, ne hagyj cserben!

‒        Igen – minden további nélkül vette el a bőröndjeimet és indult meg velük befelé – Gyere be, mielőtt megfázol! – pillantott hátra a válla felett.

Márciust írtunk és mondjuk úgy, kissé kevés ruhában gondoltam megindulni, bár olyan mindegynek tűnt, hogy a sírástól vagy a barna hajamat erősen fújó, csípős széltől ráz-e a hideg. Bebotorkáltam az általam olyan jól ismert lakásba. Zayn bevitte a cuccaimat a vendégszobába, én pedig megtorpantam az előszobában. Amikor kijött a helyiségből, még mindig ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, és a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy úgyis éreztem magam.

‒        Cam, gyere! – a fekete hajú srác kinyújtotta felém a jobb kezét – Főzök neked teát – mosolygott rám.

A tenyeremet az övébe csúsztattam és lassan elindultam vele a konyhába. Olyan jó hozzám, ő mindig ilyen kedves velem. Bárcsak, tudnám őt szerelemmel szeretni.

Az asztalnál ülve figyeltem, ahogy megtölti a kannát, majd felhelyezi a tűzhelyre. Megfordult és rám mosolygott azzal a kedves mosollyal, amilyen csak neki van. Megtöröltem könnyes arcomat, majd felálltam a székemről.

‒        Kimegyek a fürdőbe – motyogtam, mire Zayn bólintott.

Kibotorkáltam az említett helyiségbe és belenéztem az ott lévő tükörbe. Vízálló sminket kellett volna feltennem. Megnyitottam a csapot és aládugtam a kezem. Langyos vízben jól megmostam az arcom, így sikerült eltávolítanom a csúnyán elkent sminkemet. Újra belenéztem a tükörbe. Az arcom vörös volt a sírástól. Keserves látványt nyújtottam, de fura mód ettől nem éreztem rosszabbul magam. Visszasétáltam a konyhába, ahol már várt rám a teám egy csinos kiscicás bögrében. Ha nála vagyok, mindig ebben kapok inni.

‒        Rákérdezhetek? – figyeltem fel a hangjára. A tenyeremet a bögre köré fonva lassan bólintottam. – Rebecca?

‒        Ki más lenne? – forgattam meg a szemeimet drámaian.

‒        Na, mesélj, mit volt már megint? – fürkészett kíváncsian. Belekortyoltam a teámba és azon nyomban átjárt a melegség.

‒        Elegem lett és kitálaltam, amin persze összevesztünk – néztem egyenesen a szemébe.

‒        Végre megtetted. Már mióta mondtam neked, hogy állj a sarkadra – ő is ivott a teájából. Azóta, hogy nem hordja a közös fülbevalónkat, amiket az első évfordulónkra vettünk. Felhúztam a jobb lábamat és az államat megtámasztottam a térdemen.

‒        Mondani könnyű, de megtenni valamit, ami után tudod, hogy nagyjából 99% az esélye annak, hogy örökre megszakad a kapcsolatotok, nagyon nehéz – magyaráztam lassan.

‒        Most, mit csinált? – kérdezte újra.

‒        Nem az a lényeg, mi történt most, ez már csak a hab volt azon a bizonyos tortán – fakadtam ki. Zayn szemei rám villantak. – Bocs – letettem a lábamat és lehajtottam a fejem.

‒        Semmi baj – rázta meg a fejét. Ittam még egy kortyot.

‒        Ma megint vele ment valahova – bukott ki belőlem – Amikor megkérdeztem miért nem marad itt velem, akkor azt kérdezte, miért kellene itthon maradnia.

‒        Mit mondtál? – lassan a kezemért nyúlt.

‒        Hogy lenne, mit megbeszélnünk, mert az utóbbi időben nem szól hozzám és van, hogy egyszerűen csak levegőnek néz – sóhajtottam fel.

‒        Fogadjunk, hogy kiabálni kezdett – jelentette ki, izgalmában rászorított a kezemre.

‒        Nem. Tagadta, aztán én kezdtem el kiabálni… átszakadt a gát és innentől kezdve nem volt megállás – Zaynre pillantottam – Mindent felhánytorgattam és iszonyatosan összevesztünk. Nem akartam kiabálni vele, de felidegesített, hogy mindent tagadni próbált – vallottam be – Kár volt ilyen sokáig várni – hajtottam le a fejem.

‒        Gyere, menjünk át a nappaliba! – Zayn felállt a bögréjével a kezében.

Követtem a példáját és átsétáltunk az említett helyiségbe, ahol leültünk a kanapéra.

‒        Milyen programodat tettem ma tönkre? – néztem rá.

‒        Semmilyet, nem készültem sehova – jelentette ki.

‒        Biztos? – néztem rá gyanakvóan.

‒        Miért olyan hihetetlen ez? – húzta fel a szemöldökét.

‒        Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki a péntek délutánt szereti otthon tölteni – sóhajtottam fel.

‒        Nem vagy egyedül – csúszott közelebb hozzám – Rebecca hol van most?

‒        Hát vele! Természetes, hogy kettejüknek szervez programot, és nem kettőnknek – ittam bele a teámba dühösen.

‒        Szerinted szerelmes belé? – Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak jó néhányszor.

‒        Nem, szinte biztos, hogy nem – válaszoltam – És szerintem már belém sem az.

‒        Akkor miért van vele?

‒        Jókat tudsz kérdezni – Lenne ötletem.

‒        Szerintem jó, hogy ezt meglépted – fogta meg a kezem.

‒        Csinálnom kellett valamit, mert odáig ment a dolog, hogy már lassan két hete nem is szólt hozzám – meséltem szomorúan – Kértem, hogy mondja meg, mi a baja, de nem szólalt meg. Csak azt szerettem volna, ha ad valamiféle magyarázatot – letettem a bögrémet a dohányzó asztalra.

‒        Lehet, hogy ő sem tudja, mi a baj – vetette fel óvatosan.

‒        De valaminek lennie kell, nem lehet, hogy két ember csak úgy elhidegüljön egymástól. Biztos, hogy én is tettem olyan dolgokat, amik neki szarul estek, de ha nem mondja el, akkor nem tudom meg soha. Úgy nehéz bármin is változtatni, ha nem közli velem, mi a baj – Sajnos nem vagyok gondolatolvasó. – Szépen lassan kivont az életéből, és inkább azzal a másik lánnyal beszélte meg a dolgait. Az lett volna a tisztességes, ha elém áll és azt mondja, már nem akar velem lenni, de ezt nem tette meg – mélyet sóhajtottam.

‒        Miért nem jöttél el hamarabb? – tette fel a jogos kérdést.

‒        Megfordult már máskor is a fejemben, de ilyenkor eszembe jutott az is, miért tartottam ki eddig. Felrémlettek a szép közös emlékek, minden, amit együtt csináltunk és ezeket képtelen voltam elengedni – magyaráztam visszaemlékezve a dologra.

‒        Túlságosan ragaszkodó vagy – jelentette ki Zayn.

‒        Mondj olyat, amit nem tudok – mosolyogtam rá – Egyébként pedig nem volt ám mindig olyan egyértelmű, amit Becca csinált.

‒        Ezt hogy érted? – pillantott rám homlok ráncolva.

‒        Eleinte mindkettőnkkel töltött némi időt, aztán volt, hogy csak vele foglalkozott, ilyenkor úgy csinált, mintha én nem is léteznék. Azután visszatért hozzám, és ezt egy párszor eljátszotta, amivel eléggé összezavart. Emiatt volt olyan nehéz meghozni ezt a döntést. Amikor csak ketten voltunk, minden annyira egyértelműnek tűnt. De amikor ezeket csinálja akkor nem értem őt. Nem tudok eligazodni rajta – lenéztem az ölemben lévő kezeinkre.

‒        Cameron, válaszolj nekem egy kérdésre. Szereted Rebeccát? – pillantott rám.

‒        Igen és lehet, hogy ez sosem fog elmúlni – feleltem.

‒        Nem értelek – engedte el a kezemet.

‒        Zayn, ez szerelem, ezt nem kell érteni – A szerelmet senki sem érti, olyan, mint valami fertőző betegség, csak nem tudjuk, mi okozza, és hogyan lehet meggyógyítani.

‒        Igaz – mosolyodott el.

‒        Tudod, én csak arra vágytam, hogy foghassam Rebecca kezét, mellette szerettem volna lenni.

‒        És ezt mondtad is neki? – fürkészett kíváncsian.

‒        Igen, mielőtt ma kilépett az ajtón – újra könnyes lett a szemem – Egy pillanatra megtorpant, aztán kilépett az ajtón és az tényleg nagyon fájt. Egyszerűen nem értette meg, hogy semmi mást nem szeretnék, csak fogni a kezét és ezáltal mellette lenni – Zayn átölelt, én pedig a fejemet a mellkasába fúrtam. Olyan nehéz ez.

‒        Cammie, most mit fogsz csinálni? – egy újabb nagyon jó kérdést tett fel.

‒        Én semmit – elhúzódtam tőle, hogy felnézhessek rá – Elmondtam neki, amit akartam, most ő jön. Neki kellene csinálnia valamit.

‒        Ugye tudod, hogy benne van a pakliban, hogy nem tesz semmit sem?

‒        Igen… Erre is gondoltam, amikor úgy döntöttem, eljövök. Elég sok dolgot lepörgettem magamban, míg végül elszántam magam, és igen, ez is köztük volt – töröltem meg a szemem – Fájna, ha arra sem reagálna semmit, hogy elköltöztem, mert azt hittem, ennél azért többet jelentettem neki, de már nem bírtam tovább ott lenni. Ha nem teszi meg a következő lépést, akkor soha sem fogjuk megbeszélni a dolgainkat, és majd kénytelen leszek így tovább lépni. Értek én a szóból, sőt, már egy ideje abból is, ha nincsenek szavak – sóhajtottam fel. Zayn figyelmesen hallgatott. – Most még nagyon rossz érzés, de állítólag az idő minden sebet begyógyít.

‒        Ez az egész dolog most annyira bizonytalan – figyeltem fel a barátom hangjára – De szeretném, ha lenne valami, amiben biztos lehetsz – összezavarodva néztem rá – Addig maradhatsz itt, ameddig csak szeretnél – mosolygott rám.

‒        Kösz, Zayn, igazi barát vagy – öleltem át. Bárcsak, több ilyen embert ismernék.

‒        Nem kell megköszönnöd, erre valók a barátok. És most gyere, elmegyünk valahova – felállt és kinyújtotta felém a kezét.

‒        Hova? – fogadtam el a kinyújtott kezét.

‒        Titok, de megígérem, hogy tetszeni fog neked – vigyorodott el.

Mindketten felvettük a kabátjainkat, majd kiléptünk a barátom lakásából. Nem tudtam, mit fog hozni a jövő kettőnk ügyében, de abban a pillanatban örültem, hogy nem voltam teljesen egyedül.