Prisoner Princess - I. fejezet

Sziasztok!

Na, csak ideértem. Remélem, Mindannyian jól vagytok, és készen álltok az új évbe lépni. Ahogy már pedzegettem, egy új történettel készülök Nektek, aminek az első, bevezető részét, most "adom át". Még a Szereplők fülön ne keresgéljetek, még nem árulom el ki a fiú főszereplő, ez a jövő év titka, de a Történetek fülön már van mit keresni. Elől járóban annyit szeretnék mondani a történetről, hogy nagyon alternatív történelem, csak az alapja - a két ország közötti konfliktus - igaz, a többit én kreáltam hozzá. Jó szórakozást az új történethez! :)
Sikerekben gazdag, egészséges boldog új évet kívánok! :)

Puszi: Emily

~ Luise ~

Hat éves voltam, amikor először megtörtént. Apám – a király – sosem viszonyult hozzám úgy, mint ahogy egy rendes apának kellett volna. Király volt, királyi kötelezettségekkel. Ezt idővel megértettem és el is tudtam fogadni, nyilvánvalóan azért nem hat évesen. Akkor vert meg először. Anyát is bántotta, de őt nem fizikailag, ő lelki terrorban élt.
Apa mindig rideg volt, nem is igazán értettem, én hogyan foganhattam meg, ha látszólag ő senki iránt nem érez semmit sem. Később rájöttem, ennek csak a könyveimben van köze az érzelmekhez. Minden, amit tőle láttam, csupán a harag és a düh volt, ami főleg ellenem és az anyám ellen irányult.
Később értettem csak meg, hogy anyát azért gyűlöli, mert nem volt képes trónutódlásra alkalmas gyereket szülni. Hat éves koromban várandós lett, aminek apa őszintén örült, sosem láttam még olyannak, remélte, végre teljesül a kívánsága. De nem így történt… Anya elveszítette a babát.
Akkor kezdődött, akkor változott meg és a kezdeti ridegsége átment tettlegességbe, megvert. Szinte minden este bejött a szobámba, megvert és olyan dolgokat vágott a fejemhez, amikről nem tehettem. Valójában senki nem tehetett róluk. Utált, azért mert lánynak születtem, azt mondta, minden egyszerűbb lenne, ha fiú lennék. Valószínűleg igaza volt.
A veréseinek nyoma maradt a testemen és a kiabálása vízhangot vert a palotában. Ettől kezdve nem engedett megjelenni királyi vagy nemesi összejöveteleken, nem mintha előtte olyan sok ilyesmin részt vehettem volna. Elzárkóztatott minden nemestől, de rendes neveltetést azt kaptam, már ami egy lány gyermeknek járt. Nem voltak barátaim, csak a szolgálókkal beszélgettem és néha ők játszottak velem. Sosem beszéltem arról, hogy mit csinált velem, bár nem is kellett. Mindenki tudott róla, de senki nem tehetett ellene. A király szavai és tettei szentek és megkérdőjelezhetetlenek. Legalábbis az országunk határain belül.
Anya megpróbált kiállni értem, ennek az lett az eredménye, hogy őt is megverte. Kértem, könyörögtem, ne szóljon többet az apámnak az én érdekemben, nem akartam, hogy ő is az én sorsomra jusson. Anya belebetegedett abba, hogy az egyik gyermekét elveszítette, a másikat pedig a tulajdon apja bántalmazza, és ő nem tehet ez ellen semmit. Nem tudom mi volt a pontos oka, de anyám nem tudott több gyermeket szülni. Apám kénytelen volt szembenézni a ténnyel, trónörökös nélkül maradt.
Időközben anya betegsége a lelki terror hatására rosszabbodott, végül tizenhárom éves koromban elveszítettem őt. A palotához tartozó egyik kertben helyezték végső nyugalomra, gyakran mulattam ott az időmet. Nem tudom, miért nem a kápolnában temették el, de ez nekem jobb volt, így nem kellett engedélyt kérnem, hogy vele lehessek.
Nem sok dolgom volt, időm nagy részében olvastam. A kötelező feladataimat elvégeztem, ami az óráim látogatásából állt. Megismerkedtem a zenével, az etikettel, a tánccal, hímezni, varrni és írni meg olvasni is megtanítottak, bár ez akkor nem volt jellemző. A lányokat nem igazán tanították, nekik csak engedelmes feleségnek kellett lenni. Ez lett volna az én dolgom is, de egyelőre még csak tizenhat éves vagyok, vagyis csak leszek a nyár közepén. Még nincs vőlegényem sem, bár ha hihetek a szolgálóimnak, ez nem sokáig marad így.
Tudom – mindenki tudja – apámnak III. Friderich Wilhemnek Poroszország királyának nagy fejtörést okoz, hogy mi lesz az országgal megfelelő trónörökös nélkül. Ennek ellenére én nem akarok ahhoz hozzámenni, akit ő választ nekem, mondván: Ez jó az országnak, ezt kell tenned!
Sok könyvet olvastam, és néhányban találtam erre példát. Soha nem akartam olyan helyzetbe kerülni, mint a könyveim szereplői, de a szívem mélyén tudtam, nekem is ez lesz a sorsom, hiszen egy királyi hercegnő nem köthet szerelmi házasságot…