Prisoner Princess - IX.fejezet

Sziasztok!

Hogy vagytok? :) Remélem, Mindannyian jól vagytok, jól telnek a napjaitok. Eltelt egy újabb hónap, ami új részt jelent - és most tényleg - a történetben. Jó szórakozást a részhez, remélem, tetszeni fog! :)
Aki - velem együtt - volt Louis budapesti koncertjén, remélem, nagyon jól érezte magát :)

Puszi: Emily

~ Luise ~

Azt kértem a hercegtől a levélben, hogy ennek léte és tartalma sose tudódjék ki. Louis herceg megtette, amit kértem, nem szólt róla és nem is válaszolt rá. Két nappal később a lengyel király levelet küldött az apámnak. Karl elmondta, mi állt benne. A lengyel király kételkedik, de a fia nem. Akarja az esküvőt és vállalja a feltételeket. Elhagyja a családját értem. Ez egyszerre tesz boldoggá és nyugtalanít is. Én kértem, hogy ezt tegye, és meg is tette. Remélem, így lesz a legjobb, így majd időnként meglátogathatjuk a családját. A házasságunkkal véget ér a háború, ezzel talán szívélyesebb lesz a két ország közötti kapcsolat.
Egy héttel később az öltöztetőim korán keltettek fel. Senki nem mondta el, miért, de úgy gondoltam, ma fogják bejelenteni a kézfogót. Nagyon kíváncsi voltam mennyivel ezután lesz az esküvő. A lengyel herceg az apjával és a kíséretével kilenc körül érkezett. A király egy fogadással várta őket, amelyen én is részt vettem. A herceg mellett ültem és egy szót sem szóltam, folyton magamon éreztem a király fenyegető tekintetét. Louis herceg megfogta a kezemet az asztal alatt, ami váratlanul ért. Felé pillantottam, ám ő másfelé figyelt. Éreztem, ahogy óvatosan simogatja a kézfejemet. Feltételeztem, így próbál megnyugtatni, ami csak jobban nyugtalanított, ezek szerint látszik, hogy valami nincs rendben. A fogadás végén a két király ünnepélyesen bejelentette a kézfogónkat. Fel kellett állnunk, miközben az emberek tapsoltak körülöttünk, kifejezve örömüket. Ezután elküldtek minket, hogy mutassam meg a hercegnek a lakosztályát. Csendesen sétáltunk egymás mellett, csak akkor szólaltam meg, mikor megérkeztünk:

‒       Ez lenne az – mutattam az ajtóra. A herceg végig nézett rajta, majd felém fordult.

‒       Az ön szobája messze van innen? – kérdezte kíváncsian.

‒       Én az emeleten alszom – válaszoltam.

‒       Azt hittem, az apja bezáratta a legmagasabb torony legfelső szobájába – nevetett, mire csitítani kezdtem.

‒       Kérem, a király mindent hall és mindenről tud, ne haragítsa magára – könyörögtem.

‒       Sosem értettem, miért ilyen merevek az uralkodó családok – jegyezte meg. Talán a ranggal jár.

‒       Eljönne velem lovagolni? – kérdeztem hirtelen.

‒       Igen – Louis bólintott, nem tűnt meglepettnek.

‒       Átöltözöm és visszajövök ide – ígértem, mielőtt magára hagytam. Beszélnem kell vele mindenkitől távol, tudnia kell, hogyan mennek itt a dolgok.

Meg kellett várnunk, míg előkészítik a lovakat. Albert Holdfénnyel foglalkozott, láthatóan zaklatott volt, de igyekeztem nem rá figyelni. Louis a többi lovat tanulmányozta, míg a mieink elkészültek.
Amint a tisztásra értünk, a herceg megszólalt:

‒       Valami azt súgja, beszélni szeretne velem – mondta.

‒       Jól érzi – feleltem – El szeretnék mondani néhány dolgot – leszálltunk a lovakról. Sokat beszéltem, Louis pedig hallgatott, de nem éppen úgy, mint, aki komolyan vesz.

‒       Nem gondolja, hogy kicsit ferdít a dolgokon? – kérdezte, miután befejeztem. Nem hibáztattam, amiért nem hisz nekem, valószínűleg én is így viselkedtem volna.

‒       Én figyelmeztettem – csak ennyit válaszoltam – Tudja mikor lesz az esküvő? – másfelé tereltem a beszélgetés fonalát.

‒       Kicsivel több, mint két hét múlva – Nem sok időt hagy nekünk. – A családom is jönni fog, segíteni fognak az előkészületekben.

‒       Ennek örülök – mosolyodtam el – Itt marad addig vagy visszamegy a lengyel királlyal? – érdeklődtem.

‒       Még vissza kell mennem, el kell rendeznünk néhány dolgot az esküvő előtt – megfogta a kezem – Remélem, nem bánja – megráztam a fejem.

‒       Csupán kíváncsi voltam – magyaráztam.

‒       Ígérem, ez az utolsó alkalom, többé nem hagyom el – megcsókolt, mintha csak bizonyítani akarná az imént elhangzott szavait. Annyira jó ember.

Zajra lettem figyelmes, a hang irányába fordulva megpillantottam az egyik lovászfiút. Közelebb érve kiderült, Ludwig az. Az arckifejezéséből ítélve úgy tűnt, nem látta, mi történt a herceg és köztem az imént.

‒       Ő királyi fensége hívatja magukat – szólalt meg, miután meghajolt előttünk.

‒       Melyik? – kérdezte Louis.

‒       Őfelsége a porosz király – felelte a lovász fiú – Kérem, igyekezzenek, időbe telt, míg megtaláltam felségeiket – Ludwig ideges volt, ebből tudtam, a király mérges. Nem kértem engedélyt.

‒       Azonnal indulunk – a lovakhoz sétáltam, a herceg követett.

‒       Nyugodjon meg, nem lesz semmi gond – a herceg szavai nem nyugtattak meg.

Sietve visszamentünk, letettük a lovakat, majd a királyok elé járultuk. Apám dühös volt, a lengyel király pedig kissé ideges. A két külföldi kezet csókolt, és Karl kíséretében visszavonultak a lakosztályaikba.

‒       Menjen a szobájába! – üvöltött rám.

‒       Igenis Felség! – meghajoltam és sietve elhagytam a nagytermet. Szinte szaladtam fel a szobámba. Megúsztam vagy lesz még ennek következménye?

Pár óra múlva mindannyian együtt ültünk és néma csendben vacsoráztunk. Kézzel tapintható volt a feszültség. Többször is magamon érzetem a herceg tekintetét, de én csak a tányéromat figyeltem. Már bejelentették, most már nem lehet visszavonni, igaz?
Az étkezés után mindenki visszavonult a saját lakosztályába. Engem Karl kísért vissza, ezzel ellehetetlenítve, hogy esetleg megkereshessem Louis-t. Az estém csendesen telt, míg egyszer csak be nem viharzott hozzám a király teljesen egyedül. Félelemmel telve álltam fel előtte és meghajoltam, ahogy mindig.

‒       Hogy képzelte, amit ma tett?! – kiabált velem – Ludwig szerint testi érintkezés volt maguk között, miután engedély nélkül elmentek lovagolni – hangja félelmetes volt, mint mindig, undorodva mondta ki a szavakat.

Közelebb lépett hozzám és megütött. Csendben tűrtem a verést, csak azután kezdtem sírni, hogy a király kiviharzott a helyiségből. Lerogytam az ágyam mellé és átöleltem magam, miközben sírtam. Rosszabb volt a verése, mint amire emlékeztem.

Másnap nem hagytam el a lakosztályomat. Az öltöztetőim azt mondták, a király azt terjeszti, beteg vagyok. Hát persze, valamit mondania kell a külföldi vendégeinknek. Ők ma délután haza indulnak és szükséges a kifogás, miért nem köszönök el a jegyesemtől. Fájt még a verés, ezért szinte semmit sem csináltam egész nap, csak gondolkodtam. Nem haragíthatom magamra a királyt többet az esküvő előtt. Jó eséllyel ezek a sebek elhalványodnak az eseményre. Vajon mit fog mondani Louis, ha rájön erre? Mérges lesz? Meg akar majd védeni? A tegnapi verés után az fájt a legjobban, hogy Albert nem jött megnyugtatni. Tudom, hogy hozzá is eljutott a hír, mégsem jött. Nem gondoltam, hogy ennyire haragszik rám. Kopogtattak az ajtómon.

‒       Ki az? – gyenge hangon szóltam, hogy betegnek tűnjek.

‒       Őfelsége, Julie vagyok – az ajtóhoz mentem és kinyitottam – Elmentek – halkan mondta – A herceg nagyon szomorú volt, hogy nem láthatta felségedet – a vörös hajú lány szavai megmelengették a szívem. Őszintén bíztam benne, azért mondja ezt, mert így van, nem pedig sajnálatból.