The mystery girl - 4.rész

Sziasztok!

Először is, feltettem egy új oldalt ahol tudtok tájékozódni a szereplőkről. Másodszor, végre péntek, ami két dolgot jelent: itt a hétvége és meghoztam a The mystery girl folytatását. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Niall ~

‒        Szia! – halkan suttogta.

‒        Szia! – válaszoltam, Theo tenyere pedig kicsúszott a kezemből:

‒        Néni! – szaladt kiabálva May felé és megkapaszkodott a szoknyájában.

Láttam rajta, hogy nem nagyon tudta hova tenni a dolgot. Én nem lepődtem meg, mert tudom, hogy a kisgyerekek nagyon okosak. Megjegyezte őt, mert nagyon kedvesen játszott vele. Másnap megkérdezte tőlem, mikor fog megint jönni a néni. Elmosolyodtam.

‒        Szia, picúr – mondta neki kedvesen, majd felvette az unokaöcsémet és felém sétált vele. Theo mocorgott egy kicsit a kezében aztán beszélni kezdett:

‒        Hazajöhet velünk játszani? – kérdezte izgatottan és a kis szőke fejét kettőnk között ingáztatta. Mayre pillantottam:

‒        Csak ha ő is szeretné – néztem mélyen a kék szemeibe.

Elkapta tekintetét és szinte láttam, ahogy forognak a kerekei. Biztos voltam benne, hogy valami kifogáson töri a fejét. Theora nézett, majd végül megszólalt:

‒        Nem maradhatok sokáig, és csak akkor megyek, ha nem zavarok senkit sem – rám emelte tekintetét.

Volt benne valami, amit nem tudtam megfejteni. Csak bámultam őt. Az unokaöcsém hangja zökkentett ki ebből az állapotból:

‒        Kérlek, hadd jöjjön! – nézett rám könyörögve. Nem kellett, hogy kérje, így is úgy is igent mondtam volna, mert beszélni akartam a lánnyal.

‒        Hazajöhet velünk – mosolyogtam Theora.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A nappali közepén ültünk, anyáék a konyhában voltak, unokaöcsém pedig, kiborogatta az összes játékát a szőnyegre. Éppen az építőkockáival játszottunk. Vagyis ők játszottak, én csak néztem őket, mert amióta ő velünk volt, a kicsi tudomást se vett rólam. Komolyan meg voltam sértve.

‒        May, magas tornyot szeretnék építeni – mondta neki.

‒        Rendben édes, akkor kérlek, hozd ide nekem a többi kockát is! – kérte tőle.

Theo felszedegette a kockákat és a lány lábai elé dobálta. Minden építőelemet felhasználva megépítették a tornyot, ami magasabb volt, mindkettőjüknél. Az utolsó kockát a kicsinek adta.

‒        Niall, segítenél feltenni neki az utolsót? – kérdezte tőlem, miközben mosolygott.

Bólintottam, közben pedig felálltam és felemeltem Theot, aki vidáman fejezte be az építményt. Amint letettem, kiszaladt a konyhába, hogy behívja a szüleimet.

‒        Miért jöttél velünk haza? – bukott ki belőlem. Nem pont így akartam megkérdezni.

‒        Nem akartam, hogy a kicsi megharagudjon rám, vagy rád, amiért nem engedsz neki – mosolyogva mondta és nem úgy tűnt, mint akit meglepett a kérdésem.

‒        Csak ennyi?

‒        Igen, tudod, szeretem a gyerekeket – pillantott rám.

‒        Ez tisztán látszik rajtad – adtam igazat neki.

‒        Jaj, de gyönyörű! – lépett be a nappaliba anya, ezzel megzavarva a beszélgetésünket – Nagyon ügyesek vagytok! – nézett végig rajtunk eltúlzott lelkesedéssel. Szívem szerint meg mondtam volna neki, hogy én nem segítettem, csak a legvégén, mert Theo le se szart, de mégse tettem.

‒        Így igaz – helyeselt May – Szerintem egy nap még híres építész lesz belőle – nézett az édesanyámra.

‒        Ki tudja, még az is lehet – értett egyet vele anyu.

Az unokaöcsém megint aktivizálta magát és lekötötte May teljes figyelmét. Hiába próbálkoztam, nem tudtam a tekintetét magamra vonni. Feladtam és inkább én is csatlakoztam, a játékhoz. Közel ültem hozzá, felvettem egy kisautót azután a szőnyegre rakva én is tologatni kezdtem. Közben őket néztem, ahogy egymással játszanak. May nagyon figyelmes volt és persze kedves is. Hagyta, hogy minden úgy történjen, ahogy a kicsi akarja. Nem csoda, hogy megjegyezte magának ezt a lányt. Olyan érzésem volt, mintha rutinból csinálná. Lehet, hogy van kistestvére? Gondolataimból kizökkentett May kiabálása:

‒        Hova szaladsz? Theo, állj meg! – láttam, ahogy a szobám felé siet. Utánuk mentem. A kicsi az ágyamon ugrált, a lány pedig, próbálta leszedni róla. – Le fogsz esni – szólt rá a lány – Kérlek, hagyd abba az ugrálást! – utasította. Legnagyobb meglepetésemre Theo engedelmeskedett neki és leült az ágyamra. – Jó kisfiú vagy – dicsérte meg és megsimogatta a fejét. A kicsi hirtelen elkapta hosszú haját és a saját fejére tette.

‒        Én is ilyen hosszú hajat akarok – jelentette ki, mire May hangosan felnevetett.

‒        Talán majd egyszer – sétáltam feléjük.

‒        Theo, itt vannak apáék – kiabált anya.

A kicsi felpattant és visítva kirohant. Ketten maradtunk a szobámban, ami őt láthatóan feszélyezte. Közelebb sétáltam hozzá. Nem mozdult meg, mindössze, csak gyanúsan méregetett.

‒        Figyelj May, szeretnék bocsánatot kérni, amiért úgy neked szegeztem azt a kérdést – arca meglepettséget sugárzott, azt hiszem, nem erre számított – Sajnálom, meg kellett volna értenem, hogy nem akarsz beavatni egy idegent a dolgaidba.

‒        Nem! – szólalt meg hirtelen – Én sajnálom, hogy faképnél hagytalak – sütötte le a szemét – Nem igazán kezelem jól, ha érdeklődnek utánam – hangja a végére alig hallhatóvá vált.

‒        Felejtsük el és kezdjük tiszta lappal, rendben? – ajánlottam, mire felkapta a fejét.

Kínos csend telepedett ránk. Láttam rajta, hogy nem tudja, mit kellene, most mondania. Végül csak bólintott egyet.

‒        Niall vagyok, Niall Horan – nyújtottam felé a kezemet. Elfogadta, majd halkan megszólalt:

‒        May Hudson.

‒        Nagyon örülök May.

‒        Hasonlóképpen Niall – mosolygott rám és ez most őszintének tűnt.

‒        Kicsim gyere, a bátyádék mindjárt mennek! – hívott anyu.

‒        Egy perc – kiabáltam ki – Maradj itt! – mondtam neki.

Mikor visszamentem, ő az ablakomban állt. Amint észrevette a tükörképemet az üvegben, felém fordult. Csendben néztük egymást majd megszólalt:

‒        Ideje lenne hazamennem – lassan bólintottam.

Mindketten felöltöztünk és elindultunk a kolesz irányába.

‒        Szóval, ide jársz suliba? – kezdeményeztem beszélgetést.

‒        Igen.

‒        Milyen tagozatos vagy?

‒        Matek.

‒        És mi szeretnél lenni?

‒        Matek-fizika szakos tanár a középiskolában. Te mi szerettél volna lenni?

‒        Énekes – mosolyogtam rá.

‒        Úgy értem, ha nem jön össze az éneklés.

‒        Nem tudom, ezen nem igazán gondolkoztam – válaszoltam őszintén – Amúgy hány éves vagy? – jutott eszembe hirtelen, hogy még ezt sem tudom.

‒        18 vagyok – mondta, mire mindketten megálltunk.

‒        Fiatalabbnak nézel ki.

‒        Köszönöm, azt hiszem – láthatóan zavarban volt.

‒        Én 21 vagyok.

‒        Tudom Niall – vigyorgott rám – Rajongó volnék, igazából szinte naprakész vagyok belőletek – nézett a szemeimbe.

‒        Ó, értem, és ki a kedvenced?

‒        Nem igazán mondhatnám, hogy van – válaszolt.

‒        Ó ugyan, ne mondd, hogy mindenkit ugyanúgy szeretsz, mert ezt úgyse hiszem el.

‒        Oké, akkor inkább azt mondom, mindegyikőtöket másért szeretem. Így megfelel? – emelte rám kíváncsian a tekintetét. Bólintottam. Nagyon diplomatikusan válaszolt.

‒        Engem miért szeretsz? – széles vigyor ült ki az arcára.

‒        Az titok – felelte nevetve.

‒        May, ne csináld már! – kérleltem, de csak tovább nevetett.

Majd hirtelen megállt. Megérkeztünk a nagy épület elé. Előkeresett egy kulcsot, majd riadtan nézett rám.

‒        Mi a baj?

‒        Nálatok maradt a szatyrom – mondta, és elnevette magát.

‒        Fontos dolog volt benne? – kérdeztem egyből.

‒        Nem, csak egy ruha – legyintett.

‒        Akkor lehet, hogy majd felpróbálom – húztam fel az egyik szemöldököm.

‒        Nem hinném, hogy jól állna neked a lila, és valószínűleg nem is a méreted – nevetett.

‒        Hát, akkor nincs más választásom, minthogy visszahozom neked – mérlegeltem hangosan – Add meg a számod és holnap elhozom – kutattam a telefonom után.

A kezébe adtam. Ő egy kicsit habozott, de aztán beírta a számokat. Megcsörgettem. A táskájából megszólalt egy ismerős dal.

‒        Köszönöm Niall – mondta, mire csak bólintottam egyet.

‒        Akkor holnap találkozunk. Jó éjt! – közelebb léptem hozzá és átöleltem. A szíve nagyon gyorsan dobogott.

‒        Jó éjt! – vált el tőlem, majd a kaput kinyitva eltűnt a kolesz udvarán.