The mystery girl - 5.rész

Sziasztok!

Először is, köszönöm szépen az eddig érkezett kommenteket, nagyon jó érzéssel tölt el, hogy tetszik nektek, amit csinálok. Másodszor, utólag is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az igazi és egyetlen Zayn Jawadd Malik-nak! Harmadszor pedig, péntek van, ami azt jelenti, hogy meghoztam a The mystery girl folytatását. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ May ~

Reggel későn ébredtem, úgy tíz körül. Nem igazán volt motivációm, hogy felkeljek, ezért dél is elmúlt már, mire felöltöztem, megmosakodtam és kifésültem hosszú, göndör tincseimet. Bármit is állítanak a magukat rajongónak nevező rosszindulatú személyek, igenis szép a hajam, ez az egyetlen szép dolog rajtam. Hirtelen rezegni kezdett a telefonom az ágyon. A kijelzőre pillantva Niall neve „nézett” vissza rám. Fogadtam a hívást.

‒        Szia! – üdvözöltem.

‒        Szia, May, itt vagyok a kapuban, a lila ruhádban. Lejössz, hogy elmond a véleményed? – éreztem a hangján, hogy mosolyog. Elfojtottam feltörni készülő nevetésemet és válaszoltam:

‒        Két perc és lent vagyok – mondtam szórakozottan.

Tudtam, hogy viccelt, de megnéztem volna, hogyan passzírozza bele magát a ruhába. Belebújtam a csizmámba és sietve magamra kaptam a kabátom. Mosolyogva szaladtam le a lépcsőn. Álljunk csak meg! Miért mosolygok? Kinyitottam a kaput és kilibbentem Nialler elé, aki a kezében tartotta a szatyromat.

‒        Nincs rajtad a ruha – tettettem túlzott csalódottságot, még az ajkaimat is lebiggyesztettem hozzá.

‒        Igazad volt, nem jött fel – vigyorgott rám, majd átnyújtotta a csomagot.

‒        Köszönöm, hogy elhoztad – pillantottam rá hálásan.

‒        Igazán nincs mit – a hangja vidám volt, úgy ahogy a fiú egész lénye is.

Kínos csend állt be közénk. Éreztem, ahogy végigmér és idegesség fogott el.

‒        Van valami programod mára? – kezdeményezett Niall.

‒        Nem terveztem sehova se menni. És te?

‒        Ma rá érek – némi célzást vettem észre a hangjában.

A lábaim kezdtek fázni és az ujjaim is elgémberedtek. Szorosabban fogtam magamon a kabátot majd körülnéztem. Az utcán csak néhány ember sétált és közülük egyikük sem tűnt gyanúsnak.

‒        Nagyon fázom. Nem szeretnél inkább feljönni? – mire kimondtam, még a hó is elkezdett esni.

Niall arca meg sem rezzent a kérdésemre. Nagyon nyugodt volt, túlságosan is.

‒        Csak ha nem bánod – felelte és közben le sem vette rólam a tekintetét.

Megforgattam a szemeimet. Valószínűleg azért kérdeztem meg, mert nem akarom, hogy feljöjjön.

‒        Gyere! – tártam ki a kaput előtte.

A nagy épület felé vettük az irányt és felsétáltunk a lépcsőn a másodikra. Benyitottam a szobámba.

‒        Ülj csak le – biccentettem a szék irányába.

Levettem a csizmám, a kabátomat pedig az ágyamra dobtam. A szatyor tartalmát is az ágyra tettem és kerestem neki egy vállfát. 
–    Szerinted szép? – mutattam fel Niallnek. Egy pillanatra komolyan végignézett rajta.

‒        Nekem tetszik – mondta – Amúgy szereted a lilát?

‒        Igen, de nem mondanám, hogy ez a kedvencem – válaszoltam.

‒        Akkor melyik az?

‒        Nem igazán van.

‒        Úgy vagy vele, mint velünk? – utalt arra, hogy nincs kedvencem a bandából.

‒        Nem egészen. Szeretem a rózsaszínt, a kéket, a narancssárgát, a lilát… – soroltam őket – A pirosat viszont kifejezettem utálom.

‒        Azt hiszem, Louis most kapott szívrohamot – közölte velem mosolyogva.

‒        Ez van. Nem lehetünk mind egyformák…

‒        Úgy túl unalmas lenne – vágott közbe.

‒        Én is ezt akartam mondani – mosolyogtam rá.

Ezután ismét csend telepedett közénk. Én eltettem a ruhát a szekrénybe, ő pedig a szobát vizslatta. Nem volt túl nagy a helyiség. Volt benne négy íróasztal, szekrények, négy ágy és négy szék, kábé ennyi az egész. Viszont nagyon otthonos. A csajokkal – Tina, Beth és Lacy – mindent megtettünk, hogy öröm legyen ide belépni. Leültem az ágyra.

‒        Teljesen egyedül vagy itt?

‒        Leszámítva a gondnokot, igen. A többiek mind hazamentek – sóhajtottam fel.

‒        Nem rossz ez így?

‒        De az. Ezért vagyok folyton odakint – böktem a fejemmel az ajtó irányába. Lassan bólintott.

‒        Kérlek, kérdezd meg! – értetlenül nézett rám – Tudom, hogy tudod, hogy mire gondolok – Meg akarja kérdezni és meg is kell kérdezni, különben itt fogunk ülni a feszült csöndben. Habozott, de végül feltette a kérdést:

‒        Miért vagy itt?

‒        Nem tudok hazamenni – mondtam halkan.

‒        Miért?

‒        A rokonaim Amerikában élnek, nem engedhetjük meg magunknak, hogy… – halkultam el.

Nem igazán szoktam erről beszélni. Gyorsan mosolyt erőltettem az arcomra, nem akartam, hogy sajnáljon.

‒        De nem olyan rossz ez így – próbáltam javítani a dolgon.

‒        Persze – vágta rá cinizmussal a hangjában – Tudom, hogy milyen és ez egyáltalán nem jó.

‒        Nincs más választásom – sóhajtottam lemondón.

‒        Hol születtél? – váltott témát Niall, amiért hálás voltam.

‒        Itt Mullingar-ben, de a szüleim eredetileg dubliniak.

‒        Hogy kötöttetek ki Amerikában?

‒        Ez egy hosszú történet – hazudtam és megint elszomorodtam.

‒        Most hazudsz, igaz? – tekintete az enyémet kereste. Bólintottam – Mondhatod azt, hogy nem akarsz beszélni róla, megértem – hangja őszintén csengett.

‒        Tényleg? Én nem hiszem, hogy megértenéd – feleltem.

‒        Szerintem történt valami, amiről nem akarsz beszélni – nézett rám – És én ezt el tudom fogadni.

‒        Rendben – bólintottam – Köszönöm. Beszélhetnénk valami másról?

‒        Igen, persze. Van testvéred? – állt elő egy újabb kérdéssel.

‒        Nincs – ráztam meg a fejem. Szerettem volna kérdezni tőle, de nem jutott eszembe semmi olyan, amit nem tudok róla.

‒        Nem mehettél volna valamelyik barátodhoz karácsonyra?

‒        Nem akartam senkinek sem a terhére lenni.

‒        Nem hiszem, hogy teher lettél volna bárkinek is.

‒        Nézd, ez egy családi ünnep, én nem tartozom abba bele.

‒        A szeretet ünnepe, abba pedig bárki belefér – nézett a szemeimbe. Nagy erőfeszítésembe került, hogy meggyőzzem magam, nem akar veszekedni velem és én sem akarok vele.

‒        Nálam nem – jelentettem ki. Bólintott egyet, majd folytatta:

‒        Van valami terved holnapra? – érdeklődött.

‒        Nem akarok egyedül lenni, szóval arra gondoltam, buliba megyek – válaszoltam.

‒        Melyikbe? – kérdezte azonnal.

‒        Még nem döntöttem el. Ki tudja, lehet több helyre is benézek majd – mosolyogtam rá.

Hirtelen megszólalt a telefonja. Bocsánatot kért azután, felvette és kiment a folyosóra. Úgy öt perc múlva jött csak vissza.

‒        Ne haragudj!

‒        Nincs semmi baj – mosolyogtam rá – Menned kell? – kérdeztem kíváncsian.

‒        Még nem, csak elfelejtettem szólni anyáéknak – rántotta meg a vállát – Amúgy te is kérdezhetsz ám tőlem – biztatott egy teljes fogsoros mosoly kíséretében.

‒        Nem igazán tudok, mert az ilyen általános dolgokat mind tudom rólad.

‒        Akkor kérdezz valami nem általánosat – elgondolkoztam.

‒        Milyen a One Direction-ben énekelni? – pillantottam rá.

Még kábé egy órán át beszélgettünk semmiségekről, aztán lekísértem és a kapuban elváltunk egymástól. Még mindig havazott.